Üdv újra, kedves mindenki!
Késés, késés tudom, tudom.
Sajnos az idei évem a szabadidő, mint olyan fogalmát nem igazán engedte a mindennapjaim részévé tenni. Ez ilyen.
Viszont szeretném, ha ez a nyáron másképp lehetne, és ha nem is rendszeresen, de folyamatosan tudnám a részeket kirakni, és talán még egyebeket is. Talán.
De folytatódjon a sztori ott, ahol abbamaradt! ^^
Az első emlékem a fájdalom. Az émelygés és a hirtelen
öntudat. Rosszullét és végtelen fejfájás. Kezemet a homlokomra tapasztottam és
az oldalamra fordultam. Köhögve, nyögve kezdtem káromkodni, mire tenyér tapadt
a mellkasom felső részére, majd a derekamra is. Kinyitottam a szemem, mire
újabb görcs állt a gyomromba. Grimaszolva húztam fel a térdeimet, arcomat a
párnába fúrva. Majd újra résnyire nyitottam a szemeimet. Nem volt olyan vakító
minden, mint milyenre számítottam, így óvatosan körbenéztem. Elidőztem pár
másodpercig Mattie arcán, mire eljutott a tudatomig, hogy mit is látok.
- Jó reggelt – szólt megvetően, amit nem tudtam neki felróni.
- Hol vagyok? - mondtam ki az első értelmes
dolgot, ami eszembe jutott. Kezemmel az arcom kezdtem dörzsölgetni, majd újból
a hátamra fordultam.
- Nem emlékszel semmire az estéből? Nem lep
meg – folytatta sajátos bunkó stílusában.
- Beléd meg mi ütött? - szegeztem neki.
Enyhén szólva sem volt jó a közérzetem, a fiú puffogása pedig csak rontott a
helyzeten.
- Belém? Nem én ittam magam K.O.-ra tegnap
este!
- Az már rég hajnalban volt – válaszoltam,
ahogy lassan kezdtek visszaszivárogni az emlékek. De ennyi volt. A memóriámban
az előző este képei helyett egy óriási fekete paca terpeszkedett, felemésztve
magában azt a néhány órát.
- Azt már meg sem kérdezem, miért csináltad –
csóválta a fejét a sarkára ülve.
- Nem tudom pontosan. Jó érzés volt, hogy nem
rágódtam semmin, nem érdekelt semmi. Az egész olyan gondtalan volt.
- Te pedig meggondolatlan – vágta rá nagyot
ásítva.
- Mit csináltam? - fordultam a fiú felé
enyhén bűnbánó ábrázattal.
- Teljesen kikeltél magadból. Teljesen
alaptalan dolgokat bizonygattál és állítottál, a tetejébe pedig kihívtad őket
egy meccsre.
- Amit gondolom elvesztettünk.
- Még le sem játszottuk. De fél órán belül
kezdünk – fejezte be az órájára pillantva.
- Te jó ég, milyen szarul vagyok! -
megszédültem, miközben megpróbáltam felállni, ezért Mattie határozott
mozdulattal nyomott vissza a kanapéra.
- Épp ezért fogsz még itt maradni egy kicsit.
– Tessék, hoztam neked vizet – nyújtott felém egy egyszerű üvegpoharat.
- Te mióta vagy itt, hogy még vizet is
hoztál? – kérdeztem két korty között.
- Mióta visszahoztalak Charlie-ék szobájából.
- Visszahoztál? Hogy kerültem haza?
- A karomban hoztalak, mert te már nem voltál
magadnál.
- Te jó ég! – az este homályba veszett, a
felidézett emlékek pedig bűntudatot keltettek bennem.
- Este pedig nyöszörögtél és szó szerint
vergődtél. Meg csapkodtál – folytatta a fiú.
- Basszus, ez rémes!
- Nem úgy tűntél, mint akit ez bánt.
- Nem könnyítesz a helyzeten a
harapósságoddal! - Emeltem meg a hangom, mikor végleg elegem lett Mattie
stílusából.
- Jó, bocsi. Álmos vagyok. Egy percet sem
aludtam egész este.
- Akkor mit csináltál?
- Itt ültem és visszanyomtalak a kanapéra
ahányszor megpróbáltál legurulni róla. Mind a kettőnknek mozgalmas éjszakája
volt.
- Egész este rám vigyáztál? – Néztem
meglepetten a fiúra.
- Ha már egyszer megígértem a bátyádnak –
vonta meg a vállát. – Ő nem az a figura, akivel megéri rosszban lenni.
- Köszönöm – leheltem halkan majd Mattie
homlokának támasztottam az enyémet és megcsókoltam a fiút.
- Te fogsz a sírba vinni – nevetett fel.
A következő percekben többnyire magamhoz
tértem, sietve lezuhanyoztam, átöltöztem és rendbe szedtem magam. Nem
találkoztam közben senkivel, az üres lakosztály látványa pedig frusztrált.
Valamivel több, mint negyed órával később, mintha kicseréltek volna: egy
teljesen új ember nézett rám vissza a tükörből. A nappaliban egy egyenletesen
szuszogó fiút találtam, akinek a mellkasán egy apró fekete szőrgombóc
ugrándozott. Amint Annie észrevett, nem figyelt annyira a mancsaira, így azok
megcsúsztak, a cica pedig ijedtében Matthew pulcsijába mélyesztette a karmait.
Ezt az alvó fiú is megérezte, ugyanis a következő pillanatban fájdalmasan a
mellkasához kapva ült fel.
- Mi a …? – nézett le, majd rám, aki kezemet
az arcomra tapasztva próbáltam visszafogni a nevetést. – Nem vicces!
- Csak egy kicsit. Nem akartalak
felébreszteni.
- Annie viszont jól tette. 10 perc van a
meccsig.
- A miig? – ráncoltam a homlokom, aztán
beugrott.
- Gyere, addig együnk valamit! – rakta le a
macskát a kanapéra, majd kézen fogva kivezetett a folyosóra.
A centrum szállodarészére mentünk, majd ott
az ebédlőbe. A szakács nem örült nekünk, ennek ellenére készséggel hozta ki a
reggeli svédasztal maradékait. Néhány laktató falat után futva igyekeztünk
vissza a hátsó bejárathoz – oda, ahová annak idején mi is megérkeztünk.
- Lassan idő van – mondta Mattie.
- A többiek merre vannak?
- Már a teremben.
- Milyen teremben?
- Megkaptuk az egyik internetes selejtezős
szobát a játékhoz. Ezt is te intézted el.
- Ó, a nyamvadt! De ugye azért nem fogják
közvetíteni?
- Éppenséggel de, és ezt is neked
köszönhetjük – bólintott a fiú mosolyogva.
- Annyira gáz, hogy nem emlékszem semmire.
- Hidd el, gázabb lenne, ha emlékeznél –
kacsintott, majd elvezetett a már említett szobához.
Az ajtó előtt egy őr vár minket, aki
megbizonyosodott a személyazonosságunkról, majd a majdnem késésünkön morogva
engedett be minket a szobába. Jöttünkre tizenhárom ember kapta fel a fejét.
Kissé meglepődtem a hirtelen tömegen, majd tudatosult bennem, miért is vagyunk
ilyen sokan. Az ellenfél mind az öt tagja tiszteletét tette, ők a terem bal
oldalán foglaltak helyet. Az ő öt gépükkel egy enyhe szöget bezárva voltak a
mieink, szokatlan sorrendben ülve. A két gépsor között pedig, az ajtóval éppen
szemközt, a plakátokkal díszített falnak háttal mosolyogtak ránk a hivatalos
kommentátorok, mögöttük pedig a széleken egy-egy tartalék emberünk, plusz
Sophie.
- Épp jókor -
kacsintott az egyik kommentátor, majd a monitoruk tetején lévő kamerába
mosolygott, míg a társa beszélni kezdett. Közben Matt gyorsan leültetett az
üres maradt székek egyikére, maga és Izzy közé.
- Üdvözlünk mindenkit
így a reggeli órákban, reméljük sikerült felkelnetek, mert ha velünk maradtok
egy páratlan meccsnek lehettek a szemtanúi. De mindent a maga idejében! Kezdjük
a bemutatkozással! Én Deman vagyok.
- Én pedig Dusty, és én
is üdvözlöm a kedves nézőket. Izgalommal tölt el, hogy én lehetek ma itt.
Ugyanis nem csak két versenyben lévő csapat mutatkozik ma be, hanem hogy
érdekessé tegyük a dolgot senki nem mehet a saját ösvényére. Ezt már korábban a
szerencsére bízva eldöntötték a játékosok.
- Micsoda? – fordultam
Mattie felé, aki csak nevetve bólintott, jelezve, hogy ez is az én művem.
Arcomat két tenyerembe temetve mélyet sóhajtottam, majd újra a kommentárokra
kezdtem figyelni. Deman beszélt.
- A képernyőn eddig
láthattak néhány információt a játékosokról, de hogy ki milyen poszton játszik,
egyenlőre nem fogjuk elárulni. A mérkőzés kezdete előtt fontosnak tartanám
megemlíteni, hogy ez nem selejtező, még csak nem is hivatalos meccs.
- Amint felkerülnek a
fülhallgatók és beüzemelődnek a kamerák, kezdetét is veszi a baráti
megmérettetés. Addig is érdemes megfigyelni a piros színekben játszó Warriors
of Distance csapatában az életkorokat, illetve a nemek eloszlását…
Nem akartam tovább
hallgatni, mivel tudtam, még számtalanszor elő fog kerülni ez a téma, ezért fel
akartam venni az asztalomon heverő fajhallgatót, de egy asszisztensnek kinéző
férfi megfogta a vállam.
- Ne ezt – magyarázta.
– Először a picit. Ebben hallod a csapatod hangját. Aztán a nagyot. Ez a
zajszűrő, és ebben szólnak a játék hangjai. Ha kész, megvárom míg megigazítod a
hajad, akkor a kamerán nyomsz egy ilyet, és a nézők máris élőben látják az
arcodat.
Ahogy otthagyott, az
apró kamera villogott párat, majd pici, mégis egyértelműen kivehető piros fény
jelezte a felvételt. Sokkolódva bámultam a fekete lencsét, valószínűleg a
létező legértelmetlenebb arckifejezéssel, frász tudja meddig, mire Zack hangja
észhez térített. Magas, szinte sikító hangon kiáltotta a nevem, mire
összerezzentem, hirtelen felhúzott térdem az asztal lapjába ütközött.
- Mi van?
- Kit bannoljak?
- Aki veszélyes a
mostani frissítésben.
- Tőlük jött már egy
Yasuo – szólt Izzy.
- Válasznak egy Zed.
- Kilőtték Vayne-t –
szomorodott el Dennis.
- Lucian vagy Syndra –
reagáltam.
- Akkor mind a kettő.
Míg a másik csapat
letiltott egy ugrálós késdobálós vörös bérgyilkost, mi is elérhetetlenné tettük
a megbeszélt két karaktert. A fejhallgató okozta csend elképesztő volt. Semmit nem hallottam, csak amit
feltétlenül kellett. Továbbá jó blokk volt az ellenség beszólásainak, bármilyen
kelletlen beszédnek. Talán kifejezetten erre is lettek tervezve, mert bárki
megpróbálta levenni, az iménti asszisztens mellé lépett, és megigazítatta vele
a szerkezetet.
Majd elkezdődött a
hősválasztás. Gyors döntésben egy bukott angyal karakterét hozták el.
- Ő hova megy? –
kérdezte Mattie.
- Középre vagy
támogatónak. Bár inkább az utóbbi, most ő az egyik legerősebb – vélekedett
Zachary.
- Ha már itt tartunk:
én egyáltalán hova megyek? – szóltam közbe.
- Az én helyemre –
szólt Dennis, pont amikor rá került a választás sora. Szórakozottan kezdett
kattintgatni a karakterei között, végül egy rózsaszín hajú, nagy kezű lány
mellett döntött, és idéző képességeit egy sújtással kiegészítve mosolyogva dőlt
hátra. Szóval ő a dzsungeles.
- Ne hozzak el
valakinek valamit? – kérdezte Zack.
- Nekem egy másik
piltoverit – válaszoltam a karaktereimet böngészgetve.
- Jó zsaru, rosszzsaru?
- Tegnap elég volt a
rosszkislányságból…
- Igenis, főnök! –
véglegesítette a fiú az én karakteremet. – Úgyis van rá hőskinézeted.
- Féljenek a serif
bosszújától!
- Teljes a csapat, itt
a harmadik Piltover lányai közül! – sóhajtott Izzy, meglátva a másik csapat
lövészét.
- Nem szaroznak sokat,
az is biztos! – húzta ki magát Mattie. Az ellenség csapat alig 10 másodperc
alatt kiválasztotta a karaktereit egy múmiával kiegészítve.
- Kit kérsz? –
kérdeztem vissza a támogatónktól.
- Nem tudom. Isabelle
hamar véglegesítette ezt a Talont – forgatta a szemeit, mire a lány csak
mosolygott. – Szóval valami varázssebzéses top kéne.
- Tank sincs –
emlékeztette Dennis.
- Hát, Miss
Csapatkapitány, remélem, hogy van Singeded! Tegyünk Dusty kedvére!
Szerencsére megvolt az
a karakter, amit Zack kért, így megkönnyebbülve lesegettem a kommentátorok
felé. A másik csapat most is gyorsan túlesett a választásokon, nagy dilemmát
nem okozott nekik. A mumifikált yordle mellé egy kék, szigonnyal szurkálódó
társat választottak, nagy valószínűséggel a középső ösvényre, a felsőre pedig
az én egyik kedvencemet.
- Itt a cicád – morogta
Matt. – De Morgana le jön.
- Olyan támogató kéne,
akit nem akadályoz a varázspajzsa, de mivel ilyen nincs, legalább olyan, aki le
tudja róla szedni, mielőtt rálőném az ultim. Talán Nami…
- Nem lehet, túl papír,
de egyébként én is gondoltam rá. Még ott van Leona, de ha bemegyek és nem tudom
elkábítani, az fél öngyilkosság. De van egy ötletem – mondata befejeztével
véglegesítette a tövisek királynőjét.
- Nem lehetnék inkább
én a támogató? – kérdeztem a mellettem ülő fiút, mire ő megrázta a fejét.
- Nem értem miért félsz
ettől a poszttól. Nem lesz ez így jó!
Fél perc, míg
kicseréltük a karaktereket, és vártunk. Néha feszülten az ellenséges csapatra
tekintgettem, ahogy ők is minket méregettek, míg a képernyők elsötétültek, s
mind a tíz hős képe egyszerre jelent meg, cifra keretekben. Majd a már jól
megszokott női hang zengte „Üdvözöllek az Idézők Szurdokában!”, és ehhez
hasonló szövegeit.
A kommentárok meglepően
túlreagálták a meccs történéseit Tisztán látszott az arcukon a döbbenet, mikor
az első komolyabb harcban az ellenség lövésze alig 15 életponttal elmenekül, és
mielőtt az én utolsó képességem célba talált volna rajta, a biztos halálát
okozva, a bokorból egy kék yordle ugrott rám, megszerezve az első gyilkosságot,
és támogatóm kivégzésével, dupla üléssel távozott. A harcokat megemelt hanggal
kommentálták, a következtetéseket és taktikai ötleteiket pedig hevesen
gesztikulálva adták elő. Semmit nem hallottam belőlük, mégis szinte mindig
tudtam, körülbelül mit hallgathatnak a nézők.
A meccs alatt azonosak
voltak az erőviszonyok. A játék huszadik percére a gyilkosságok száma is
kiegyenlítődött, egyik csapat sem szerzett előnyt.
- Középre kéne mennünk
– szóltam halkan.
- Úgy érted, nekünk? –
kérdezett vissza Matt.
- Úgy értem,
mindenkinek. Ha meglepetésszerűen a yordle nyakába ugrunk, ha még a múmia meg
is jelenik, nem tudnak olyan gyorsan reagálni, hogy meg tudják védeni a
tornyot. Az ösvények pedig nincsenek veszélyben, egy, vagy maximum két adag
minionnal sem tudják lerombolni a
külső bástyáinkat.
- De nem fog nekik
feltűnni, hogy mind eltűnünk? – aggodalmaskodott Dennis.
- Te senkinek nem
szúrsz szemet, ha rejtőzködsz egy darabig. Mi kicsit lesebezgetjük őket, hogy
haza kelljen menniük, aztán a toronyig visszavonulva feltűnésmentesen
felmegyünk. Zack teleportál.
- A terved mindaddig
szép és jó, amíg a mi sebzés adok-kapok sztorinkból nem ők jönnek ki nyertesen
– mondta Mattie.
- És Rengarnak is van
teleportja – kötött belém Zachary.
- Hogy nektek mennyi
bajotok van! – sóhajtottam fel.
- Rendben, akkor
maradjunk az eddig beállt passzív játéknál és senki ne csináljon semmit –
szállt be Izzy is. – De akkor mégis mi a francot vártok? Hogy majd valami csoda
folytán odarepülünk a Nexushoz és Cassie egy lövéssel beüti? Vagy majd Baron
oda sétál a bázisukra és lenyeli őket akárhányszor ki akarnak sétálni az
ösvényeikre? Ébredjetek már fel, ha nyerni akarunk kockáztatni kell! – Hangja
lassan erőteljessé és ellentmondást nem tűrővé vált, ami engem is meglepett,
majd rám nézve fejezte be. – Én a csapatkapitány mellett állok.
- És ha elbukjuk? –
Dennis még Isabelle meglepő szavai ellenére sem tűnt túl magabiztosnak.
- Benne van a pakliban
– bólintott Matt. – Na jó! A meccs ideje 21:42. A huszonharmadik percre
próbáljuk meg kivitelezni, ne sokkal később, ne sokkal korábban. És jó lenne,
ha addig senki nem menne haza.
- Kivéve persze a
dzsungelest – csóválta meg a fejét Zack a nagykezű lány életpontjaira
pillantva.
- Sietek, na! – morogta
Dennis.
A terv elméletben
kivitelezhető volt. Magabiztosan kezdtünk agresszívoskodni, ami sajnos az
ellenfél dzsungelesnek is szemet szúrt. Mire elérte az ösvényünket, az ő
lövész-támogató párosuk épp eléggé kevés élettel rendelkezett, hogy ne merjék
megkockáztatni a támadást. Kaján mosollyal az arcomon kezdtem visszább húzódni,
mikor az egyik közeli bokorban egy piros spirál jelent meg. Tudtam, mit jelent,
mielőtt még Zachary is figyelmeztetett volna.
- Teleport – mondta
egyszerűen.
A bizarr macska sajnos
hamarabb leért, minthogy biztonságos helyre húzódhattunk volna vissza, így nem
tudtuk elkerülni, hogy szembe kelljen néznünk vele. A két újonnan érkezett
ellenfél két külön oldalról támadt ránk, valamint az alacsony életerejű társaik
is biztos távolságból segítették őket.
- Megyek én is –
sóhajtotta Zack, de mielőtt kiválaszthatta volna a pontot, ahova teleportál,
rámordultam.
- Meg ne próbáld! –
hangomra nem csak ő, de még a kommentátorok is összerezzentek, felkapták a
fejüket.
- Igenis… de miért is?
- Ő elnyomta az idéző
képességét, annyival is kisebb lesz a veszélye, ha középen támadunk.
- Cserébe most
meghalunk – sziszegte Mattie, akit Megbénított az ellenség támogatójának utolsó
képessége, majd mozgásképtelenné vált belesétálva a lövész csapdájába, így az
könnyű szerrel végezte ki.
- Csak te –
válaszoltam, miután bravúros menekülést produkálva még maradt merszem néhány
lövést küldeni az ellenfélnek. Ugyan alig maradt pár ütésnyi életerőm,
elegendőnek találtam azt a pár életerőitalt, ami még nálam volt, hogy ne
kelljen hazamennem. A kamerámat a bosszantóan legyengült ellenfeleinkre
vezettem, és ez mentette meg az életemet. Az ő lövészük rám célozva lőtte el az
utolsó képességét, ami minden bizonnyal elegendő lett volna ahhoz, hogy
megöljön. Visszakaptam a kamerát és sétálni kezdtem a hatalmas rakéta elől, de
a karakterem nem volt elég gyors. A megmaradt utolsó idéző varázslatomat
felhasználva kivillantam a gigantikus lövedék elől. Szinkronban fújtuk az eddig
visszatartott lélegzetünket.
- Úgy tűnik,
hazamennek. Most induljatok! – kommentálta az eseményeket Matt.
- Most teleportálhatok?
– kérdezte megjátszott vinnyogó hangon Zachary.
- Követelmény – vágta
rá Izzy, aki épp igyekezett a torony alá csalni a kék ugráló ellenfelét. A lány
egyre agresszívabb játékstílusra váltott, így a yordle a menekülés mellett
döntött. Isabelle még utána dobott néhány pengét, de az apró lény elhasználta a
képességét, amivel minimális ideig sebezhetetlen lett. Végleges hiba volt. A
kurzoromat az utolsó képességem fölé vittem, majd karakteremet siettetve közép
felé ugrottam. Így a szigonyos lény a Halál
pontos lövésem hatósugarába került, menekülőképessége hiányában pedig ez a
halálát jelentette.
- Szép – bólintott
Zack, majd a minionra kezdett teleportálni, amit éppen a torony lézere sebzett,
így az aprócska segítőnk halhatatlan lett néhány másodperc erejéig. Hirtelen
már hárman támadtunk a toronyra, ami menthetetlenül roskadt össze.
- Ez mindkét csapatnak
rossz csere volt, de talán mi még jöttünk ki belőle jobban – szólt Izzy.
- Megvan a torony.
Tovább, tovább, tovább! – adtam ki utasításomat, nem törődve azzal, hogy már
lassan kiabáltam.
Amint elértük a második
erődöt, csaknem a teljes csapat a védelmére sietett, így hozzáérni is alig
tudtunk. Apránként sebezgettük egymást a hosszúra érő varázslatokkal,
képességekkel, majd mikor az utoljára kiiktatott kék yordle is csatlakozott a
csapatához, kezdetét vette a fejveszett öldöklés. A csata zajai egy
érthetetlen, kaotikus egyveleget alkottak, egyáltalán nem tudtam kivenni
belőle, ki mit csinál. Össze-vissza kattintgattam, ujjaimmal a billentyűzet
néhány aktív gombján zongoráztam, karakteremet egyre hátráltatva, míg a gépi
női hang egy baráti, vagy ellenséges hős haláláról tájékoztatott. Mire a káosz
elült, súlyos másodpercek teltek el, s már majdnem a biztonságot nyújtó torony
árnyékában találtam magam, ellenséges támogatóval és felső ösvényes játékossal
a nyomomban. Gyors fordulás után elugrottam a lefogásuk elől, majd célba vettem
a támogatót, aki idéző képességét használva a déli folyó felé menekült. A
bizarr macska elől a torony alá menekültem, aki majdnem teljesen be követetett.
Ekkor az imént megszökött ellenség példáját követve elvillantam – de nem
messzebb, hanem egyenesen a szörny felé, pontosabban mögé. Ugrásommal befelé
löktem, lassítottam, épp eléggé, hogy a torony lövéseivel sikeresen
kivégezhessem. A következő pillanatban, csak a szerencsén múlt, hogy egy újabb
kábítás el ne találjon. Ezzel elárulta magát a támogató, hogy nem ment haza,
így őrült kattintgatással próbálva siettetni a karakteremet, utána eredtem,
néhányszor sikeresen bele is lőttem, ám ő még mindig menekült a bosszantóan
kevés életpontjával.
- Hagyd! – dőlt hátra
Mattie, majd mikor láttam, hogy eszemben sincs visszafordulni, határozottabb
hangon szólt rám. – Cassie, semmi értelme! Hagyd már! Hagyd! Hagyd!
Persze nem hagytam. A
fiú utasítására nem figyelve, vakon mentem az ellenfél karaltere után, mígnem
egy hatalmas rakéta csapódott a seriffbe, a képernyőm pedig fekete-fehérbe
váltott. Fejemet lemondóan az asztalra hajtottam.
- Én szóltam – húzta ki
magát Matt.
- Vérszem –
válaszoltam.
- Csak makacs vagy –
kacsintott rám. Még nem voltam teljesen jól, nem voltam teljesen magamnál,
valamint hajlamos voltam elfelejteni, hogy egy barátságosnak kikiáltott
mérkőzésen vagyunk.
Ahogy a játék hossza az
egy órához közelített, kezdtem azt érezni, hogy egy hatalmas sakk játszmán
vagyunk. A számok, az adatok, az ülések, a halálok, a tornyok, a minionok,
összegezve mindkét csapatnak egyenlő erőviszonyokat idéztek elő. Az, hogy
melyik kisebb csatában ki nyer, egyedül attól függött, hogy mikor vétett valaki
akármilyen kicsi hibát, és hagyta, hogy az ellenfél csapata lecsapjon rá.
Legyen az egy félrenyomott gomb, rosszul elhelyezett őrszem, vagy akár egy
félrekattintás. Az eredmény színfakó képernyő és egy „Meghaltál” kijelentés
volt.
Farmolás, védekezés,
agresszív néhány perc, majd újra kezdődik előröl. Mi tagadás, már egy ideje
untam. A vontatott mérkőzésben nagy valószínűséggel szerepet játszott a két
csapat másnapossága, fáradtsága, s ezek bizarr egyvelege. Néha álmosan
pislogtunk egymásra, vagy szemünket dörzsölgetve próbáltunk magunkhoz térni,
máskor néhány másodperces szünetekkel próbáltunk meg visszazökkeni a játékba.
Furcsa volt, hogy ami máskor magától értetődő, évek tapasztalatát rejti, az
most káoszos ismeretlen labirintusokba vezetett. Az adott körülményeket
figyelembe véve nem tudtam volna megmondani, normál esetben melyik csapat
győzedelmeskedne.
- Elegem van már! –
morgolódott Izzy.
- Én is szívesen
befejezném már. Cassie! – csatlakozott hozzá Zack is.
- Mit csináljak? – szóltam
vissza.
- Valamit. Akármit –
válaszolta.
- De lehetőleg
győztesen jöjjünk ki belőle – bólintott Mattie.
- Ó, akkor ez nem volt
jó ötlet? – lepődött meg Dennis, pár pillanattal azelőtt, hogy felvillant volna
a szavazás a meccs feladására. Bajszom alá morogva forgattam meg a szemem, majd
nyomtam egy „nem” szavazatot a másik három mellé.
- Nézzünk meg egy olyat, hogy mindenkit
becsalunk midre, majd körbekerítjük őket – méláztam el.
- És ezt mégis hogy
valósítjuk meg? – kérdezte Matt.
- Jaj, fogalmam sincs!
– temettem az arcomat a két tenyerembe. – Én is legalább annyira ki vagyok
ettől az egésztől, mint ti. Már nem bírok tisztán gondolkodni.
- De szuggerálni igen,
vagy ők tanultak meg gondolatot olvasni? – nevetett fel Dennis. Kiábrándultan
néztem a képernyőre, majd amikor a teljes ellenfél csapatot láttam meg a
középső ösvényen a bázisunk felé masírozni, nem hittem a szememnek.
- Szóval? – mosolygott
rám Matthew a bugyuta arckifejezésemet látva.
- Izzy, te maradsz
hátul, amíg elérik a tornyot. Ha már veszélyben érzed, kezd el kifelé kergetni
őket. Mikor elérnek minket, ultizhatsz! – kezdtem el kiadni az utasításokat. A
vérszemem visszatért és hevesen gesztikulálva, hadarva beszéltem, ahogy a
fejemben lejátszódott a tökéletes támadás. – Mattie, déli folyó, Dennis,
északi, a ti feladatotok egybe terelni és tartani őket. Zack, te próbálj meg
eléjük kerülni, én a folyó déli része mellől érkezem, pár másodperccel az
oldalsó két ember megjelenése után.
- Bízunk benned –
sóhajtott Zachary, majd elindult a megbeszélt helye felé.
- Biztosak vagyunk
benne, hogy ezt kell csinálni? – aggodalmaskodott Izzy.
- Nem, de mindenki
fullon van, erősebb már senki nem lesz, a meccs csak azon múlik, hogy ki
hibázik. – válaszolta Matt.
- És itt fog eldőlni minden
– húzta ki magát Dennis.
Mind a két fiúnak igaza
volt. Mély levegőt véve irányítottam a karakterem a megbeszélt helyre, ám az
ellenség csapata a vártnál gyorsabban mozgott. Mivel már nekik sem volt meg a
külső tornyuk azon az ösvényen, így a csapatomat néhány pinggel a belső torony
elé irányítottam, a nyílt csatatér határához. Sajnos Mattie a kelleténél
hamarabb megmutatta magát, így egyenesen felénk indultak. A többiek is hamar
csatlakozni próbáltak, de sajnos a támogatónkat hamarabb elragadták, minthogy
kezdeni tudtunk volna valamit. A passzívját és utolsó képességét kihasználva
sebezni tudta a lövészüket, de a harc 4 vs. 5 felállásban folytatódott tovább.
Átugrottam a falon, de az időközben ideért csapattársak rálátást biztosítottak
az ellenfeleinkre, és amíg ők megpróbáltak utánam jönni, én az
alaptámadásaimmal nagyszerűen tudtam őket sebezni. Az ő lövészük életpontjai
igencsak megcsappantak, így menekülni próbált, ám Izzy egy ügyes ultival
elkapta, így elvesztették az emberelőnyüket. A cserék oda-vissza folytatódtak.
Valakit lesebeztünk az ő csapatukból, valaki tőlünk az életét áldozta megölni
őt, míg a többieket sebezte. Amíg a csapat harcolt, a dzsungelesük egyértelmű
jelekkel engem vett célba, elhasználta az összes képességét, ám én rendíthetetlenül
sebezgettem és menekültem, ám szerencsétlenségemre a felső ösvényesük az egyik
bokorból rám vetette magát, egyedül a két tankot hagyva meg a mieink közül. A
következő másodpercekben tenyeremet az asztalra tapasztottam és kövülten
bámultam a monitort, szinte csak magamnak mondott utasításokat suttogva. Semmi
értelme nem lett volna az életben maradtakat utasítani. Egyrészt, mivel mire
felfogják, mit mondok, értékes másodpercekig hezitálnak, ami akár a meccsbe is
kerülhetne. Másrészt pedig minden erőmmel próbáltam bízni abban, hogy tudják,
mit csinálnak.
A maradék négy
ellenségből a támogatót könnyű szerrel tűntették el, a dzsungelest pedig nem
hagyták menekülni, azzal a kevés életponttal, ami utánam maradt neki. A
szigonyon ugráló kékség először az utolsó képességét dobta közéjük, ami
igencsak lesebezte Dennist. A fiú időközben az engem kivégző macskát vette
célba, de az ügyesen menekült, végül a bosszantó halat hagyva meg egyedüli
célpontként, akinek az eltűntetése Dennis ultijába és életébe került. Zack mérgező
képességét bekapcsolva a másik felső ösvényi játékos után eredt, mindenképp egy
„Ász”-szal akart véget vetni a harcnak. Ez be is következett, amikor a macska
lefogta, majd alig pár pillanattal később a semmiből ugrott a fiú nyakába – egy
teljesen másik irányból, ahonnan a lefogás érkezett. Zachary először
határozottan, majd egyre idegsebben kezdte nyomogatni a billentyűket, aminek az
lett az eredménye, hogy az aktív tárgyak és a képességek mellett az egy szem
őrszeme is használatra került. Végül hiába, mindkét játékos beleadott, amennyit
csak tudott, de az ellenfél bizonyult erősebbnek.
Az Ászt a másik csapat harsány nevetéssel ünnepelte, mi pedig lesújtva
néztük, ahogy az utolsó életben maradt karaktere haza teleportál. Majd a macska
összeesett, és a már jól ismert három betűs felirat a mi színeinkben is
megjelent. Pár pillanatig nem tudtunk mit reagálni a döbbenettől, aztán egy
emberként bukott ki belőlünk a reményvesztett nevetés.
Az újraéledésünket
jelző visszaszámlálóra pillantottam, ami még így is bőven egy perc fölött járt.
Majd a velünk szemben ülő ellenfél csapatra néztem, akik hasonlóképpen
tehetetlenül álltak a történtek előtt. Tekintetem összeakadt az ő
csapatkapitányukéval, aki meglehetősen jó állapotban látszott az előző estéhez
képest. A srác rám mosolygott, majd furcsa grimaszt vágva a mellette ülő
játékoshoz fordult, s felállt. A mögöttük álló ember azonnal mögé lépett, de ő
csak kézmozdulattal hárított. Balról a második helyről állt fel, a lövész
helyéről. Amíg a játékot a társa leszüneteltette, újra szemkontaktusba lépett
velem, mire én is felálltam, a fejhallgatót a vállamra csúsztatva, a fülest
pedig hagyva a galléromon lógni. Reméltem, hogy a mi biztonsági emberünket is
elintézi – nem volt kedvem összetűzésbe keveredni a centrum dolgozóival.
- Már megbocsáss… -
kezdte a férfi mögém lépve és a vállamra helyezve a kezét. Mattie kérdőn emelte
rám tekintetét.
- Nem, haver, te
bocsáss meg – mosolygott rá Charlie valamilyen leírhatatlan, lappangó
gonoszsággal a szemében. – De nekem most a hölggyel kell beszélnem.
- Ezt mégsem lehet –
erősködött tovább.
- Talán most az egyszer
kivételt tehetnél – fejtette le Matt a férfi kezét a vállamról, aki így karját
megadóan maga elé emelve visszahátrált a helyére.
- Köszi, szépfiú –
bólintott a Rising Daemons vezére, majd felém fordult. – Nézd, Cattie, ennek
semmi értelme. Elszórakozhatnánk napokig, de ez a mérkőzés akkor sem adna
elfogadható eredményt!
- Mit értesz
elfogadható eredmény alatt? – kérdeztem vissza.
- Hogy valaki
megérdemelten nyerné meg a meccset. Tisztán látszik, hogy ebben a felállásban
egyik csapat sem jobb, vagy rosszabb a másiknál.
- Kár, hogy ebben a
játékban nincs döntetlen – szólt közbe Mattie.
- Viszont én ajánlhatok
valamit – mutatott rá Charlie a lényegre. – Feladjuk a meccset, látni is
fogjátok, majd ha kiírja.
- Nem tiszta. Miért
tennétek ilyet? – fontam egymásba a karomat a mellkasomon.
- Mert már unjunk! De
igazad van, ez nem minden. Ti is bepötyögitek a /ff parancsot.
- De ti kezditek –
vágta rá Matt.
- Legyen, ahogy akarjátok!
– kezdett hátrálni a fiú, s szemében újra megcsillant az a hátborzongató fény.
Tartotta a szavát, ám
ahogy újra elindították a játékot, bőszen gépelni kezdett. Egyetlen sornyi
szöveg úszott a chaten, mielőtt az ellenfél feladását hirdető mondat megjelent
volna. Az egyezség szerint szavaztunk, 4:1 arányban a feladás mellett. Az
egyetlen piros csíkért megvető pillantásokat vetve Dennis felé.
Charlie sorát
tanulmányoztam, amikor a kamera a mi Nexusunk felé kúszott.
- Várj, mi ez? – bukott
ki belőlem, mikor a kék kristály millió darabra robbanva a két védelmező tornya
mögött egy piros, rettegett feliratot lökött ki magából.
A vereség vörösen izzó
betűit nézve csak azt reméltem, Charlie szavait a nézők is megjegyzik.
„Ő nem jobb, nem erősebb. Bátrabb.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése