5. Fejezet. Say goodbye!

Helló, mindenki!

Keserédes vasárnap a mai. Először is ott van az ok a pezsgőbontásra, miszerint a héten elértük az ezres oldalmegtekintést. Tudom, ez még nem nagy szám, de én nagyon örülök neki!

Az egyetlen negatív a mai napban a naptárban rejlik. Augusztus 31. A nyár utolsó napja. Holnaptól újra elkezdődik az iskola, ami azt hiszem velem együtt sokaknak lohasztja le a mosolyt az arcáról. 

Minden diáknak kitartás! Ha eddig túléltük, most is túl fogjuk!

Mindig is szerettem az esőt. A csendes, komor hangulatot, ami vele jár. Azt, hogy ilyenkor a világ elhalkul és a halkan koppanó cseppek zajára figyel. Erre riadtam álmomból. Feltápászkodtam, majd kinéztem az ablakon. Sötét, viharfelhőkkel fodrozott ég fogadott, ezért felálltam és ablakhoz sétáltam. Maradt még néhány párna a szélesített párkányon, így a takarót magam köré csavarva felültem rá. Hátam a falnak vetettem, lábam felhúztam, majd merően kibámultam az ablakon. Néztem a teraszt, ahogy az esőcseppek visszapattannak a korlátról, a deszkákról pedig lefelé, az udvarra csordogál a friss esővíz. Átnéztem az erkély felett, a kósza utcákra, monstrum házakra. Minden masszív, szürke színt kapott. Elméláztam azon, ahogy az árva cseppek egy helyen összegyűlnek, pocsolyát formáznak, majd a tócsákat megsokszorozva alkalmi folyamként kezdenek hömpölyögni a legközelebbi vízelvezető akna felé. Egyre szélesedő patakként haladnak céljuk felé, hagyva, hogy közben szél fodrozza, megtörve ezzel a villámok pillanatnyi rávetülő fényét, elnyújtva a villanást az utca teljes hosszában. Az utak s a házak felett tömör felhősáv takarta el a Napot. A hamuszín fellegek közt szabálytalan helyeken és időkben világosság jelent meg, de ugyanolyan hirtelen tűnt el, mint ahogyan jött. A fénynyaláb néha nem egy másik felhőt, hanem a földet érte, neonszín csíkokat húzva a horizontra. A villanást nem sokkal később hang kísérte, némelyik be még az ablakkeret is beleremegett.

Riadtan fordítottam el a fejem és kaptam vissza tekintetem a szobám belseje felé. A halványan derengő szomorkás fényben is jól látszottak az ágy mellett sorakozó bőröndök és a szanaszét dobált maradásra ítélt holmik. Már minden készen állt az indulásra. Talán engem kivéve.

Az ablakomon lecsordogáló esőcseppeket vizslatva káoszos gondolatok kezdtek kavarogni a fejemben. Alig néhány óra választott el attól, hogy a londoni vonatra felszállva híressé tegyük a Warriors of Distance nevét és történetét. Eddig jutottunk. De azt sem szabad elfelejtenünk, honnan indultunk.

Gyereknek mindig is különc voltam és gyenge, mind fizikailag, mind lelkileg. A legkisebb lánygyerekként hamar mindenki pici hercegnője lettem. A felnőttek imádtak, a gyerekek közül pedig azok, akik befogadtak. Ezzel nem is volt semmi probléma addig, amíg iskolába nem kerültem. Hirtelen egyedül lettem, nem maradt senki, aki megvédjen. Elveszett voltam, magányos és gyáva, amit a társaim hamar felismertek, így válva a piszkálások és a gyermeteg poénok legfőbb célpontjává. Egy kisírt szemmel szipogó elsősnek pedig érthető, hogy a már felsős bátyja sem segít szívesen. Az mi ciki már? Menekülni akartam, de nem volt hová. A szüleimnek persze nem mondtam el, mi bánt. Sokáig titkoltam és a tanulás mögé rejtőztem. Az iskolán felül plusz nyelvet is tanultam, így mindig volt mit olvasgatnom. Az első néhány évet kitűnőként, osztály és évfolyamelsőként végeztem. Hatalmas koponyám volt, amiért soha nem tettem semmit. A sorok és az adatok, az évszámok és a szabályok vidáman engedelmeskedve vésődtek a memóriámba. A pajzsom céltáblává fordult, amikor rám ragasztották a stréber nevet. Végleg összeomlottam. Éjszakákat sírtam át, sötét gondolatok környékeztek, ettől a ponttól pedig még hosszú ideig pengeélen táncoltam a depresszió könyörtelen, mély szakadéka fölött.

Esténként a TV előtt gubbasztottam, nyomozós sorozatokat bambulva. Egyik nap egy hasonló sorsú srác után nyomoztak. Tisztán emlékszem arra az epizódra. A fiú anyja nem beszélte a nyelvet, tolmácsot hívtak. A nő meg volt ijedve, nem értette a helyzetet.

- Csak videó játékozik és tanul! – ismételgette pánikolva.

A szemem felcsillant szokatlan párosítást hallva. Tanulás és videó játék? Lelkesedésem hamar lelankadt, amikor a nyomozók is megállapították, hogy ezt csak a fiúknak „szabad”. A fiatal férfi ügynök a gép elé ült, és a taktikai lövöldözős játékot próbálta kijátszani a végéig. Számtalan kudarca után értetlenül bámult a monitorra, míg női társa félre nem lökte onnan. A szerény lány szemrebbenés nélkül és meglepő ügyességgel elsőre végigvitte a küldetéseket, az utolsó szint után kódokat, helyeket, időpontokat és neveket rejtő adatbázist fedve fel. A gyilkost megtalálták, én pedig elvarázsolva tapadtam a TV-re. Az a nő akár én is lehettem volna. Mert a lányok is játszhatnak. És itt döntöttem el, hogy én is fogok.

Online, semmitmondó játékokkal kezdtem.  Játszottam, majd megnéztem néhány videóst, hogy ők hogyan csinálják. Sokat tanultam tőlük ilyen módon. Majd ráakadtam néhány olyan játékra, ahol előnyre válik egy csapat. Letöltöttem egy beszélgető programot, majd könnyedén összeszerveztük azt a pár embert, akikkel együtt dolgozva hamar kisebb baráti kör szövődött. Nem maradtam meg sokáig egyik ilyen bandában sem, noha nem egy alakult meg pont miattam.

Ezzel szemben a környezetemtől inkább elzárkóztam, magamnak való ember lettem. Még Noah egy korábbi barátnője szervezett be egy médiával foglalkozó amatőr csoportba, ahol rám talált egy új hobbi, távol a könyvektől vagy a számítógéptől. Egyik napról a másikra elkezdtem járni a várost, egyetlen fényképezőgépet szorongatva, a legkülönösebb helyeken kattintva pár képet.

Persze a régi szokásaim is megmaradtak, így sokat gubbasztottam a gép előtt a videósok munkáit szemlélve. Az akkori kedvencem egy fekete hajú srác volt a maga 180 centijével és határtalan őrültségével. Az egyik videójában egy animés játékot mutatott be. Mangás kinézetű karakterekkel és furcsábbnál furcsább fegyverekkel ugráltak és kaszabolták egymást. Megfogott mag az ötlet, a kivételezés és a zene is, így előbb minden fellelhető videót megnéztem róla, majd letöltöttem a játékot. Eleinte nagyon béna voltam. A tutorial nem volt hasznomra, hisz az efféle trükköket már a videókból ellestem. Azonban az emberekkel való játék teljesen más volt. Hamar rájöttem, hogy a reflexeim azonnali javítására lesz szükség.

Új csapat alapult, 4 taggal. Egy tapasztaltabb játékos felajánlotta segítségét, hogy megtanít játszani. Hozzánk csatlakozott előbb egy fiú, majd egy lány, így egyenlő maradt a nemek eloszlása. Nem tudom, meddig maradtunk együtt, s arra sem emlékszem, hogyan lett vége, de kettőt pislogtam és Izzyvel az oldalamon ketten kerestünk újabb játékokat. A lánnyal napi 6-8 órákat beszéltünk, a kettőnk eszementsége pedig tökéletesen passzolt a párosunkhoz.

Rejtély számomra, hogy hogyan jutottunk el a League of Legendsig. Egyedül kezdtem, de hamar csatlakozott hozzám Isabelle is. Lassan jöttek a többiek is. Dennis, Mattie, Zack, majd Thony és Sophie. Döcögősen ment az indulás, és vért izzadtunk, mire ideáig jutottunk. A jegyeim változatlanok maradtak, és útközben valahol a bátyámmal is sikerült rendeznem a kapcsolatomat, de ez a része már történelem.

Az önbizalom hiányos strébertől eddig jutottam. És hogy hol is kezdődött el minden?

- Csak videó játékozik és tanul – suttogtam magam elé feljebb húzva a takarót a nyakamig.

A villám friss fényt borított a szoba sarkaira. Mintha az ajtót enyhén nyitva láttam volna. Gyanút keltett bennem, így továbbra is a szemközti falat figyeltem, míg a szemem hozzászokott a sötéthez. Tisztán láttam, amit a következő villanás még élesebben kirajzolt. Egy magas, sötét alak lépdelt a szobám belseje felé. A jelenet egy béna horrorfilmre emlékeztetett. A szerencsétlen helyzetet tovább fokozta, hogy az árnyak rejtette férfi hangos koppanással az ágyba rúgott, azt ezt követő káromkodásokból ítélve a kislábujjával, majd sántikálva próbálta folytatni útját felém, amikor megbotlott az egyik elfektetett bőrödben, és kiterülve, esetlen nyögéssel nyúlt el a parkettán.

- Ne röhögj! – sziszegte, miközben feltápászkodott.

- Én? Ugyan, dehogy! – válaszoltam a takarót szám elé szorítva fojtva vissza a feltörő nevetést.

- Hol a harmadik? – bökött az ágy felé már félig álló helyzetben, ahol Izzy egyedül terpeszkedett látszólag legmélyebb álmában.

- Sophie? Dennis mellett. Fél a vihartól. De te amúgy mit is keresel itt az éjszaka közepén? – ráncoltam össze a homlokom.

- Beszélni akartam veled.

- Ilyenkor? Nem tudom mennyi az idő, de szerintem még bőven a hajnal átaludandó részéhez tartozik.

- Átaludandó? Van ilyen szó egyáltalán? – kérdezett vissza, majd leült a párkányra velem szemben, a lábam mellé. Kék szeme a halovány fényben szinte ragyogott

-Most lesz. De ne terelj!

- Jól van – mélyet sóhajtott. – Ma elmész és kitudja mikor jössz vissza. Az én pici húgocskám elmegy világot látni.

- Jaj! – szóltam a szememet forgatva.

- Tudom, hogy sablonos, és tudom, hogy nyálas, de ennél jobbra nem futotta – nevetett fel Noah. – De tényleg szeretném, ha vigyáznál magadra, és használnád az eszed, ahogy mindig is!

Játékosan az arcomba csípett, ahogy az idős nénik, mikor még kicsik voltunk. Mind a ketten utáltuk.

- Nem lesz baj – mondtam, majd megöleltem a fiút. – Megígérem!

Furcsa érzés volt úgy ülni ott. Ugyan tényleg nagyon jó volt a kapcsolat köztünk, ritkán borultunk egymás karjaiba. Ez olyasmi volt, amit megtartottunk a régi időkből, amikor még a velem való nyilvános megjelenést is cikinek tartotta. Csak akkor és ott, ahol nem láthatja más.

- Lenne még valami – húzódott el. – És előre látom hogy ennek nem fogsz ennyire örülni. Matthie-ről lenne szó.

- Tessék?!

- Vigyázz azzal a fiúval. Nem tetszik nekem, hogy ennyire akar tőled valamit. Folyton körülötted legyeskedik.

- Te miről beszélsz? Alig voltál velünk, alig láttál valamit! – emeltem meg a hangom, majd félve a még mindig szuszogó Isabelle felé sandítottam.

- Lehet, de az is épp elég volt. Nézd, én sem vagyok szent, tudom, de nem akarom, hogy… - elhallgatott.

- Hogy mit? Hogy a saját fejem után menjek? Hogy legyen barátom? Hogy boldog legyek, vagy hogy…

- Csak nem akarom, hogy áldozatul ess egy magamfajtának! – vágott a szavamba. – Hogy megbántsanak és bajod essen. Féltelek te barom!

Tekintetét az eső áztatta tájra tévedt. Megdermesztett a gondolta, hogy Noah a magafajtáktól óv.  Még mindig mélységes szégyennel töltötte el az emlék, az ezt megelőző nyarak emléke. A szünidő kötelező részei voltak nálunk a táborok, s minden évben volt egy, ami az abszolút fénypontja volt a nyárnak. Összeszokott társaság az egész országból, felejthetetlen tábortüzek, örökre szóló barátságok. Az egyik ilyen táborban, talán három, vagy négy évvel azelőtt a bátyám furcsán jóba lett egy lánnyal. A túl jó barátságból hamar szerelem szövődött, ami egyszerű tábori kalandnak indult. Persze hazulról is tartották a kapcsolatot, Noah hamarosan komoly barátnőt szerzett magának – itthon. Az ezt követő években nyáron a távkapcsolatának élt, a további hónapokat pedig az élete szerelmének hitt lánnyal töltötte. Hosszú évekig voltak együtt, míg végül egy nyáron később tudtam csak csatlakozni a táborozókhoz. Mivel a szüleim vittek le, Noah barátnője megkért minket, vigyük le őt is, had lepje meg a bátyámat. Hiába tiltakoztam, próbáltam meggyőzni, és hiába akartam foggal-körömmel visszatartani, a lány végül mellettem ült a kocsiban a hosszúra nyúló autóúton. Az érkezést követő események egyedül nekem nem okoztak meglepetést. A szőkeség izgatottan pattant ki az autóból, s előresietve Noah faházához ment. Követtem, így pont láttam, ahogy egy félreérthetetlen jelenetnek lesz szemtanúja. Arca elsápadt, a szája harsány mosolyról hitetlenkedő formába torzult, lába a meglepetéstől még a levegőben megállt. Mire a bátyám észrevette a lányt, annak már csillogó könnyek és elfolyt szemfesték csíkozták az arcát.  Utána kiáltott, de addigra a lány már hevesen zokogva rohant vissza a kocsiba. Noah a nyomába eredt, de mellém érve lelassított és reményvesztetten bámulta, ahogy barátnője eltűnik az autó sötétített üvege mögött. Szólásra nyitottam a számat, valami rosszallót, valami bántót akartam mondani, de ahogy megláttam a fiú szánalmas arckifejezését, inkább csak átöleltem. Épp eléggé rossz volt ez neki így is, elveszítve a nagy szerelmét, nem hiányzott, hogy még én is csak bántsam. Azt hiszem, valahol itt kezdtünk jó testvérek lenni.

- Mindegy – sóhajtott fel. Lassan az ajtóhoz sétált, majd onnan még visszafordult. – Bocsánat, hogy zavartalak, de kérlek, vedd komolyan, amit mondtam!

- Vedd komolyan, amit mondtam! – utánoztam az utolsó mondatot gyerekesen parodizálva, majd karjaimat a mellkasomon összefonva fordultam vissza az ablakhoz, de ezúttal az eső bámulása sem hozott megnyugvást.

- Szerintem csak túlreagálja – hallatszott egy hang az ágy felől. Izzy eddig a plafont fürkészte, de most felém fordulva támaszkodott fel. – Ahogy te is.

- Olyan dolgokba akar beleszólni, amihez semmi köze! – duzzogtam.

- Higgadj le! Talán csak furcsa még neki, hogy elmész. Gondolj csak bele, 17 év után hirtelen már nem leszel itt.

- Nem is tudom. Noah nem az a fajta.

- Innen másképp látszott.

- Te amúgy mióta vagy ébren, hogy van időd hallgatózni? – váltottam témát nevetve.

- Nehéz átaludni, ahogy valaki esés közben belekarmol az arcodba.

***

Az álom a párkányon ért. Összegömbölyödve, arcomat az ablaknak nyomva találtak a reggel kósza napsugarai. Nagyot ásítva tudatosul bennem, hogy az idő kitisztult. A terek még néhol őrizték a hajlani eső nyomait, de a Nap zavartalanul ragyogta be a kék reggeli eget. A szoba felé fordultam, ahol a katonás rendben sorakozó bőröndök mögött halmokban álltak a ruhák és egyéb holmik, amiket ugyan már nem tudtunk magunkkal vinni, postai úton jutottak célba. Egyedül voltam. Az ágyon két takaró és három párna hevert egymásra gyűrve. Kelletlenül leszálltam a párkányról, majd hanyagul a kupacra dobtam az én pokrócomat. A fürdőbe sétáltam, és a reggeli fáradtság vérpezsdítő ritmusában kezdtem rendbe szedni magam. Talán húsz percbe is beletelt, mire végeztem, de a szoba továbbra is üres volt. Magamra kaptam az utazáshoz kikészített ruháimat, majd lefutottam a lépcsőn. A konyhapultnál leltem rá a csészéjüket görcsösen markoló, kávét szürcsölgető társaságra.

- Jó reggelt! – köszöntem harsányan, de csak morgást és pár álmos pillantást kaptam válaszul. A falon kattogó óra kismutatója épp elérte a nyolcas számot.

- Hogy vagy te ilyen éber? – köpte oda Thony.

- Nem tudom – válaszoltam, miközben felkaptam egy pogácsát az asztalról.

Megkerültem a pultot, ahol szemet szúrt Zack előre boruló, halkan horkoló alakja. Matt nem értette, min mosolygok, ezért követte a tekintetem. A fiú mellett ült, így egy gyors megfontolást követően határozott mozdulattal kirúgta a támogatónk alól a széket. Zachary rongybaba módjára roskadt össze, karjai széles ívben lendülve koppantak a kikövezett konyhapadlón.

- Mi a fasz?! – riadt fel hirtelen. – Ez ki volt?

Zack az ijedtség és hirtelen támadt harag, a többiek pedig a vidám nevetéshullám miatt váltak hirtelen elevenebbé. Amint a legfiatalabb beazonosította tettest, még a földön ülve viszonozta a szívatást így a két fiú hamiskás mosollyal, egymást támogatva álltak fel.

A reggeli káosz után nem maradt túl sok időnk az indulásig, így a maradék fél óra fejvesztett rohangálással telt. Noah kitakarította a kocsit, így használni tudtuk a további három, frissen lomtalanított ülést is. Mielőtt újabb vita törhetett volna ki az ülések használatát illetően, Sophie-val összenézve bedobáltunk néhány csomagot az ülésekre.

- Pont ennyi hely fog kelleni a holmiknak – nyugtázta a lány.

Amíg a többiek készülődtek, Noah meg a barátnőjével telefonált, a lövészünkkel minden bőröndöt és egyéb csomagot a kocsi mellé cipeltünk.

- Innen a ti dolgotok – masszíroztam meg a vállam, majd felugrottam a platóra és onnan néztem a házat és a benne sürgölődőket.

Vegyes érzelmeket keltett bennem, hogy egy időre búcsút kell vennem az otthonomtól. Tudtam, hogy hiányozni fog, de reménykedtem benne, hogy minél később kell újra látnom, hogy minél tovább versenyben maradunk. Ha egyetemre mentem volna, csak izgatottan vártam volna az indulás pillanatát. De így a bizonytalanság sötét fátyla tapadt a jövőm ígéretére.

- Van még hely melletted? – kérdezte egy mélyen dörmögő férfihang.

Válaszul arrébb csúsztam, Matt pedig felugrott mellém.

- Megvannak a jegyek? – kérdeztem tőle.

- Sophie fehér kézitáskájában – bólintott.

- Nem hittem volna, hogy idáig eljutunk – szóltam a lassan beálló csendet megtörve.

- Még nem jutottunk el sehova – nevetett fel.

- Az lehet, de a legjobb 16 is valami. Számítógép mániás kölykök voltunk…

- Még mindig azok vagyunk – vágott a szavamba.

-… most meg egy egész ország kíváncsi a legfiatalabb félprofi csapatra.

- Ne éld bele magad annyira! Lehet, hogy az első meccsen kiesünk.

- Igen, ez is benne van a pakliban. De bármeddig is tartson, örülök, hogy veletek élhettem át!

- Felejthetetlen volt, az tuti! – ugrott fel mellénk hirtelen Thony.

A többiek gondosan bepakolták a csomagokat az utastérbe, így a végeredmény egy bizarr háromdimenziós tetris lett. Végül a maradék négy ember is csatlakozott hozzánk, Noah pedig beindította a lágyan berregő motort.

- Intsetek búcsút a háznak! – szólt hátra, miközben a Warriors of Distance pont úgy hagyta el Birmingham apró utcácskáját, ahogy oda érkezett.

Az állomásra érve a fiúk szó nélkül, robotok módjára kezdték felhordani a táskákat a vonatra.

- Hát tényleg elmész – jelent meg mellettem hirtelen a bátyám.

- Nagyon úgy fest – vontam meg a vállam, majd magamhoz öleltem a fiút. Nem szóltunk egy szót sem, csak álltunk egymás karjaiban, mígnem az egyik csapattársam megkocogtatta a vállam, hogy ideje lenne indulni. Lassan bújtam ki Noah öleléséből.

- Vigyázz magadra, Cassie! – szólt búcsúzóul, majd választ sem várva sarkon fordult és kisietett a parkoló felé.

Dennist követve szálltam fel a vagonba, ő mutatta meg a helyeinket. Két egymás melletti négyes ülést kaptunk, egy-egy asztallal. Rögtön beültem a bal oldaliba, menetiránynak háttal, az ablak mellé. A külső helyet Izzy foglalta el, velem szembe Sophie telepedett, oldalán barátjával. A maradék négy kopott, barna ülésen két fiú menetiránnyal szembe, Zack pedig annak háttal készült utazni. A fiatal srác a két széket elválasztó karfát felhajtotta, elnyúlt a hirtelen támadt nagy helyen, lábát pedig az ablaküvegnek támasztotta.

- Élni tudni kell – sóhajtotta.

- Óvatosan! A végén még a telefonja szaván fogja – súgta nekem Isabelle. Halvány mosoly futott át az arcomon, pont abban a pillanatban, mikor egy éles sípszót követően a szerelvény elindult.

- Viszlát, Birmingham! – meredtem az egyre gyorsabban elsuhanó ismerős tájra.

A vonat sebesen haladt tovább, a társaság pedig fokozatosan felélénkült. A fáradtság már nem tudott erőt venni rajtunk, ehelyett harsányan múlattuk az időt. A telefonom rezegni kezdett, de két berregés után abbamaradt. SMS jelzés. Unottan elővettem a zsebemből a készüléket, feloldottam a zárat, majd olvasni kezdtem.

Az arcom halálra vált, a mosolyom eltűnt, a világ pedig elhalkult. Lassított felvételként láttam magam előtt, ahogy a mobilomat asztalhoz vágom, ami pörögve pattan vissza onnan. Csak a szívem egy vaduló dübörgését hallottam, amikor egy szökkenéssel átmásztam a mellettem ülő lányon, majd futásnak eredtem. Néhányan döbbenten néztek, mások utánam nyúltak, talán utánam is kiáltottak. Nem érdekelt. Fejemet lehajtva rohantam végig a keskeny folyosón, agresszívan lökve félre a szembe jövő kalauzt. Az döbbent arccal bámult utánam. Az ajtóhoz érve kihasználtam a lendületet és a vállammal az üvegnek feszülve tártam szélesre. Élesen véve a kanyart balra fordultam és az éppen üres mosdóba vetettem magam. Elfordítottam az ajtón a zárat és szörnyülködve a falhoz hátráltam. Útközben megpillantottam a tükörképem. Elszörnyedtem, de visszarántott a valóságba. A szívverésem zaja elhalkult, újból a vonat kerekeinek kattogása adta az alaphangot, ahogy a dolgok is újra normális tempóban játszódtak.

Hátam a falnak ütközött, fejemet is hátra támasztottam. Kezeimet a számra tapasztottam, hangosan zokogni kezdtem. Ahogy egyre lejjebb csúsztam, a reményveszettség keserű könnyei könyörtelenül törtek elő belőlem. Már nem próbáltam meg visszatartani. Csak hagytam, hogy torkomat a sírás fojtogassa, hogy a könnycseppek elhomályosítsák előttem a világot, hogy az arcomon végigfollyanak a hűs cseppek, a nadrágomra hullva pedig sötét foltot képezzenek. Hangosan zokogva, hisztérikusan rázkódva intettem búcsút az utolsó megmaradt biztos szigetemnek a káosz tengerében.