8. fejezet; Hangover fights

Üdv újra, kedves mindenki! 

Késés, késés tudom, tudom.

Sajnos az idei évem a szabadidő, mint olyan fogalmát nem igazán engedte a mindennapjaim részévé tenni. Ez ilyen. 

Viszont szeretném, ha ez a nyáron másképp lehetne, és ha nem is rendszeresen, de folyamatosan tudnám a részeket kirakni, és talán még egyebeket is. Talán. 

De folytatódjon a sztori ott, ahol abbamaradt! ^^

Az első emlékem a fájdalom. Az émelygés és a hirtelen öntudat. Rosszullét és végtelen fejfájás. Kezemet a homlokomra tapasztottam és az oldalamra fordultam. Köhögve, nyögve kezdtem káromkodni, mire tenyér tapadt a mellkasom felső részére, majd a derekamra is. Kinyitottam a szemem, mire újabb görcs állt a gyomromba. Grimaszolva húztam fel a térdeimet, arcomat a párnába fúrva. Majd újra résnyire nyitottam a szemeimet. Nem volt olyan vakító minden, mint milyenre számítottam, így óvatosan körbenéztem. Elidőztem pár másodpercig Mattie arcán, mire eljutott a tudatomig, hogy mit is látok.

- Jó reggelt – szólt megvetően, amit nem tudtam neki felróni.

- Hol vagyok? - mondtam ki az első értelmes dolgot, ami eszembe jutott. Kezemmel az arcom kezdtem dörzsölgetni, majd újból a hátamra fordultam.

- Nem emlékszel semmire az estéből? Nem lep meg – folytatta sajátos bunkó stílusában.

- Beléd meg mi ütött? - szegeztem neki. Enyhén szólva sem volt jó a közérzetem, a fiú puffogása pedig csak rontott a helyzeten.

- Belém? Nem én ittam magam K.O.-ra tegnap este!

- Az már rég hajnalban volt – válaszoltam, ahogy lassan kezdtek visszaszivárogni az emlékek. De ennyi volt. A memóriámban az előző este képei helyett egy óriási fekete paca terpeszkedett, felemésztve magában azt a néhány órát.

- Azt már meg sem kérdezem, miért csináltad – csóválta a fejét a sarkára ülve.

- Nem tudom pontosan. Jó érzés volt, hogy nem rágódtam semmin, nem érdekelt semmi. Az egész olyan gondtalan volt.

- Te pedig meggondolatlan – vágta rá nagyot ásítva.

- Mit csináltam? - fordultam a fiú felé enyhén bűnbánó ábrázattal.

- Teljesen kikeltél magadból. Teljesen alaptalan dolgokat bizonygattál és állítottál, a tetejébe pedig kihívtad őket egy meccsre.

- Amit gondolom elvesztettünk.

- Még le sem játszottuk. De fél órán belül kezdünk – fejezte be az órájára pillantva.

- Te jó ég, milyen szarul vagyok! - megszédültem, miközben megpróbáltam felállni, ezért Mattie határozott mozdulattal nyomott vissza a kanapéra.

- Épp ezért fogsz még itt maradni egy kicsit. – Tessék, hoztam neked vizet – nyújtott felém egy egyszerű üvegpoharat.

- Te mióta vagy itt, hogy még vizet is hoztál? – kérdeztem két korty között.

- Mióta visszahoztalak Charlie-ék szobájából.

- Visszahoztál? Hogy kerültem haza?

- A karomban hoztalak, mert te már nem voltál magadnál.

- Te jó ég! – az este homályba veszett, a felidézett emlékek pedig bűntudatot keltettek bennem.

- Este pedig nyöszörögtél és szó szerint vergődtél. Meg csapkodtál – folytatta a fiú.

- Basszus, ez rémes!

- Nem úgy tűntél, mint akit ez bánt.

- Nem könnyítesz a helyzeten a harapósságoddal! - Emeltem meg a hangom, mikor végleg elegem lett Mattie stílusából.

- Jó, bocsi. Álmos vagyok. Egy percet sem aludtam egész este.

- Akkor mit csináltál?

- Itt ültem és visszanyomtalak a kanapéra ahányszor megpróbáltál legurulni róla. Mind a kettőnknek mozgalmas éjszakája volt.

- Egész este rám vigyáztál? – Néztem meglepetten a fiúra.

- Ha már egyszer megígértem a bátyádnak – vonta meg a vállát. – Ő nem az a figura, akivel megéri rosszban lenni.

- Köszönöm – leheltem halkan majd Mattie homlokának támasztottam az enyémet és megcsókoltam a fiút.

- Te fogsz a sírba vinni – nevetett fel.

A következő percekben többnyire magamhoz tértem, sietve lezuhanyoztam, átöltöztem és rendbe szedtem magam. Nem találkoztam közben senkivel, az üres lakosztály látványa pedig frusztrált. Valamivel több, mint negyed órával később, mintha kicseréltek volna: egy teljesen új ember nézett rám vissza a tükörből. A nappaliban egy egyenletesen szuszogó fiút találtam, akinek a mellkasán egy apró fekete szőrgombóc ugrándozott. Amint Annie észrevett, nem figyelt annyira a mancsaira, így azok megcsúsztak, a cica pedig ijedtében Matthew pulcsijába mélyesztette a karmait. Ezt az alvó fiú is megérezte, ugyanis a következő pillanatban fájdalmasan a mellkasához kapva ült fel.

- Mi a …? – nézett le, majd rám, aki kezemet az arcomra tapasztva próbáltam visszafogni a nevetést. – Nem vicces!

- Csak egy kicsit. Nem akartalak felébreszteni.

- Annie viszont jól tette. 10 perc van a meccsig.

- A miig? – ráncoltam a homlokom, aztán beugrott.

- Gyere, addig együnk valamit! – rakta le a macskát a kanapéra, majd kézen fogva kivezetett a folyosóra.

A centrum szállodarészére mentünk, majd ott az ebédlőbe. A szakács nem örült nekünk, ennek ellenére készséggel hozta ki a reggeli svédasztal maradékait. Néhány laktató falat után futva igyekeztünk vissza a hátsó bejárathoz – oda, ahová annak idején mi is megérkeztünk.

- Lassan idő van – mondta Mattie.

- A többiek merre vannak?

- Már a teremben.

- Milyen teremben?

- Megkaptuk az egyik internetes selejtezős szobát a játékhoz. Ezt is te intézted el.

- Ó, a nyamvadt! De ugye azért nem fogják közvetíteni?

- Éppenséggel de, és ezt is neked köszönhetjük – bólintott a fiú mosolyogva.

- Annyira gáz, hogy nem emlékszem semmire.

- Hidd el, gázabb lenne, ha emlékeznél – kacsintott, majd elvezetett a már említett szobához.

Az ajtó előtt egy őr vár minket, aki megbizonyosodott a személyazonosságunkról, majd a majdnem késésünkön morogva engedett be minket a szobába. Jöttünkre tizenhárom ember kapta fel a fejét. Kissé meglepődtem a hirtelen tömegen, majd tudatosult bennem, miért is vagyunk ilyen sokan. Az ellenfél mind az öt tagja tiszteletét tette, ők a terem bal oldalán foglaltak helyet. Az ő öt gépükkel egy enyhe szöget bezárva voltak a mieink, szokatlan sorrendben ülve. A két gépsor között pedig, az ajtóval éppen szemközt, a plakátokkal díszített falnak háttal mosolyogtak ránk a hivatalos kommentátorok, mögöttük pedig a széleken egy-egy tartalék emberünk, plusz Sophie.

- Épp jókor - kacsintott az egyik kommentátor, majd a monitoruk tetején lévő kamerába mosolygott, míg a társa beszélni kezdett. Közben Matt gyorsan leültetett az üres maradt székek egyikére, maga és Izzy közé.

- Üdvözlünk mindenkit így a reggeli órákban, reméljük sikerült felkelnetek, mert ha velünk maradtok egy páratlan meccsnek lehettek a szemtanúi. De mindent a maga idejében! Kezdjük a bemutatkozással! Én Deman vagyok.

- Én pedig Dusty, és én is üdvözlöm a kedves nézőket. Izgalommal tölt el, hogy én lehetek ma itt. Ugyanis nem csak két versenyben lévő csapat mutatkozik ma be, hanem hogy érdekessé tegyük a dolgot senki nem mehet a saját ösvényére. Ezt már korábban a szerencsére bízva eldöntötték a játékosok.

- Micsoda? – fordultam Mattie felé, aki csak nevetve bólintott, jelezve, hogy ez is az én művem. Arcomat két tenyerembe temetve mélyet sóhajtottam, majd újra a kommentárokra kezdtem figyelni. Deman beszélt.

- A képernyőn eddig láthattak néhány információt a játékosokról, de hogy ki milyen poszton játszik, egyenlőre nem fogjuk elárulni. A mérkőzés kezdete előtt fontosnak tartanám megemlíteni, hogy ez nem selejtező, még csak nem is hivatalos meccs.

- Amint felkerülnek a fülhallgatók és beüzemelődnek a kamerák, kezdetét is veszi a baráti megmérettetés. Addig is érdemes megfigyelni a piros színekben játszó Warriors of Distance csapatában az életkorokat, illetve a nemek eloszlását…

Nem akartam tovább hallgatni, mivel tudtam, még számtalanszor elő fog kerülni ez a téma, ezért fel akartam venni az asztalomon heverő fajhallgatót, de egy asszisztensnek kinéző férfi megfogta a vállam.

- Ne ezt – magyarázta. – Először a picit. Ebben hallod a csapatod hangját. Aztán a nagyot. Ez a zajszűrő, és ebben szólnak a játék hangjai. Ha kész, megvárom míg megigazítod a hajad, akkor a kamerán nyomsz egy ilyet, és a nézők máris élőben látják az arcodat.

Ahogy otthagyott, az apró kamera villogott párat, majd pici, mégis egyértelműen kivehető piros fény jelezte a felvételt. Sokkolódva bámultam a fekete lencsét, valószínűleg a létező legértelmetlenebb arckifejezéssel, frász tudja meddig, mire Zack hangja észhez térített. Magas, szinte sikító hangon kiáltotta a nevem, mire összerezzentem, hirtelen felhúzott térdem az asztal lapjába ütközött.

- Mi van?

- Kit bannoljak?

- Aki veszélyes a mostani frissítésben.

- Tőlük jött már egy Yasuo – szólt Izzy.

- Válasznak egy Zed.

- Kilőtték Vayne-t – szomorodott el Dennis.

- Lucian vagy Syndra – reagáltam.

- Akkor mind a kettő.

Míg a másik csapat letiltott egy ugrálós késdobálós vörös bérgyilkost, mi is elérhetetlenné tettük a megbeszélt két karaktert. A fejhallgató okozta csend elképesztő volt. Semmit nem hallottam, csak amit feltétlenül kellett. Továbbá jó blokk volt az ellenség beszólásainak, bármilyen kelletlen beszédnek. Talán kifejezetten erre is lettek tervezve, mert bárki megpróbálta levenni, az iménti asszisztens mellé lépett, és megigazítatta vele a szerkezetet.

Majd elkezdődött a hősválasztás. Gyors döntésben egy bukott angyal karakterét hozták el.

- Ő hova megy? – kérdezte Mattie.

- Középre vagy támogatónak. Bár inkább az utóbbi, most ő az egyik legerősebb – vélekedett Zachary.

- Ha már itt tartunk: én egyáltalán hova megyek? – szóltam közbe.

- Az én helyemre – szólt Dennis, pont amikor rá került a választás sora. Szórakozottan kezdett kattintgatni a karakterei között, végül egy rózsaszín hajú, nagy kezű lány mellett döntött, és idéző képességeit egy sújtással kiegészítve mosolyogva dőlt hátra. Szóval ő a dzsungeles.

- Ne hozzak el valakinek valamit? – kérdezte Zack.

- Nekem egy másik piltoverit – válaszoltam a karaktereimet böngészgetve.

- Jó zsaru, rosszzsaru?

- Tegnap elég volt a rosszkislányságból…

- Igenis, főnök! – véglegesítette a fiú az én karakteremet. – Úgyis van rá hőskinézeted.

- Féljenek a serif bosszújától!

- Teljes a csapat, itt a harmadik Piltover lányai közül! – sóhajtott Izzy, meglátva a másik csapat lövészét.

- Nem szaroznak sokat, az is biztos! – húzta ki magát Mattie. Az ellenség csapat alig 10 másodperc alatt kiválasztotta a karaktereit egy múmiával kiegészítve.

- Kit kérsz? – kérdeztem vissza a támogatónktól.

- Nem tudom. Isabelle hamar véglegesítette ezt a Talont – forgatta a szemeit, mire a lány csak mosolygott. – Szóval valami varázssebzéses top kéne.

- Tank sincs – emlékeztette Dennis.

- Hát, Miss Csapatkapitány, remélem, hogy van Singeded! Tegyünk Dusty kedvére!

Szerencsére megvolt az a karakter, amit Zack kért, így megkönnyebbülve lesegettem a kommentátorok felé. A másik csapat most is gyorsan túlesett a választásokon, nagy dilemmát nem okozott nekik. A mumifikált yordle mellé egy kék, szigonnyal szurkálódó társat választottak, nagy valószínűséggel a középső ösvényre, a felsőre pedig az én egyik kedvencemet.

- Itt a cicád – morogta Matt. – De Morgana le jön.

- Olyan támogató kéne, akit nem akadályoz a varázspajzsa, de mivel ilyen nincs, legalább olyan, aki le tudja róla szedni, mielőtt rálőném az ultim. Talán Nami…

- Nem lehet, túl papír, de egyébként én is gondoltam rá. Még ott van Leona, de ha bemegyek és nem tudom elkábítani, az fél öngyilkosság. De van egy ötletem – mondata befejeztével véglegesítette a tövisek királynőjét.

- Nem lehetnék inkább én a támogató? – kérdeztem a mellettem ülő fiút, mire ő megrázta a fejét.

- Nem értem miért félsz ettől a poszttól. Nem lesz ez így jó!

Fél perc, míg kicseréltük a karaktereket, és vártunk. Néha feszülten az ellenséges csapatra tekintgettem, ahogy ők is minket méregettek, míg a képernyők elsötétültek, s mind a tíz hős képe egyszerre jelent meg, cifra keretekben. Majd a már jól megszokott női hang zengte „Üdvözöllek az Idézők Szurdokában!”, és ehhez hasonló szövegeit.

A kommentárok meglepően túlreagálták a meccs történéseit Tisztán látszott az arcukon a döbbenet, mikor az első komolyabb harcban az ellenség lövésze alig 15 életponttal elmenekül, és mielőtt az én utolsó képességem célba talált volna rajta, a biztos halálát okozva, a bokorból egy kék yordle ugrott rám, megszerezve az első gyilkosságot, és támogatóm kivégzésével, dupla üléssel távozott. A harcokat megemelt hanggal kommentálták, a következtetéseket és taktikai ötleteiket pedig hevesen gesztikulálva adták elő. Semmit nem hallottam belőlük, mégis szinte mindig tudtam, körülbelül mit hallgathatnak a nézők.

A meccs alatt azonosak voltak az erőviszonyok. A játék huszadik percére a gyilkosságok száma is kiegyenlítődött, egyik csapat sem szerzett előnyt.

- Középre kéne mennünk – szóltam halkan.

- Úgy érted, nekünk? – kérdezett vissza Matt.

- Úgy értem, mindenkinek. Ha meglepetésszerűen a yordle nyakába ugrunk, ha még a múmia meg is jelenik, nem tudnak olyan gyorsan reagálni, hogy meg tudják védeni a tornyot. Az ösvények pedig nincsenek veszélyben, egy, vagy maximum két adag minionnal sem tudják lerombolni a külső bástyáinkat.

- De nem fog nekik feltűnni, hogy mind eltűnünk? – aggodalmaskodott Dennis.

- Te senkinek nem szúrsz szemet, ha rejtőzködsz egy darabig. Mi kicsit lesebezgetjük őket, hogy haza kelljen menniük, aztán a toronyig visszavonulva feltűnésmentesen felmegyünk. Zack teleportál.

- A terved mindaddig szép és jó, amíg a mi sebzés adok-kapok sztorinkból nem ők jönnek ki nyertesen – mondta Mattie.

- És Rengarnak is van teleportja – kötött belém Zachary.

- Hogy nektek mennyi bajotok van! – sóhajtottam fel.

- Rendben, akkor maradjunk az eddig beállt passzív játéknál és senki ne csináljon semmit – szállt be Izzy is. – De akkor mégis mi a francot vártok? Hogy majd valami csoda folytán odarepülünk a Nexushoz és Cassie egy lövéssel beüti? Vagy majd Baron oda sétál a bázisukra és lenyeli őket akárhányszor ki akarnak sétálni az ösvényeikre? Ébredjetek már fel, ha nyerni akarunk kockáztatni kell! – Hangja lassan erőteljessé és ellentmondást nem tűrővé vált, ami engem is meglepett, majd rám nézve fejezte be. – Én a csapatkapitány mellett állok.

- És ha elbukjuk? – Dennis még Isabelle meglepő szavai ellenére sem tűnt túl magabiztosnak.

- Benne van a pakliban – bólintott Matt. – Na jó! A meccs ideje 21:42. A huszonharmadik percre próbáljuk meg kivitelezni, ne sokkal később, ne sokkal korábban. És jó lenne, ha addig senki nem menne haza.

- Kivéve persze a dzsungelest – csóválta meg a fejét Zack a nagykezű lány életpontjaira pillantva.

- Sietek, na! – morogta Dennis.

A terv elméletben kivitelezhető volt. Magabiztosan kezdtünk agresszívoskodni, ami sajnos az ellenfél dzsungelesnek is szemet szúrt. Mire elérte az ösvényünket, az ő lövész-támogató párosuk épp eléggé kevés élettel rendelkezett, hogy ne merjék megkockáztatni a támadást. Kaján mosollyal az arcomon kezdtem visszább húzódni, mikor az egyik közeli bokorban egy piros spirál jelent meg. Tudtam, mit jelent, mielőtt még Zachary is figyelmeztetett volna.

- Teleport – mondta egyszerűen.

A bizarr macska sajnos hamarabb leért, minthogy biztonságos helyre húzódhattunk volna vissza, így nem tudtuk elkerülni, hogy szembe kelljen néznünk vele. A két újonnan érkezett ellenfél két külön oldalról támadt ránk, valamint az alacsony életerejű társaik is biztos távolságból segítették őket.

- Megyek én is – sóhajtotta Zack, de mielőtt kiválaszthatta volna a pontot, ahova teleportál, rámordultam.

- Meg ne próbáld! – hangomra nem csak ő, de még a kommentátorok is összerezzentek, felkapták a fejüket.

- Igenis… de miért is?

- Ő elnyomta az idéző képességét, annyival is kisebb lesz a veszélye, ha középen támadunk.

- Cserébe most meghalunk – sziszegte Mattie, akit Megbénított az ellenség támogatójának utolsó képessége, majd mozgásképtelenné vált belesétálva a lövész csapdájába, így az könnyű szerrel végezte ki.

- Csak te – válaszoltam, miután bravúros menekülést produkálva még maradt merszem néhány lövést küldeni az ellenfélnek. Ugyan alig maradt pár ütésnyi életerőm, elegendőnek találtam azt a pár életerőitalt, ami még nálam volt, hogy ne kelljen hazamennem. A kamerámat a bosszantóan legyengült ellenfeleinkre vezettem, és ez mentette meg az életemet. Az ő lövészük rám célozva lőtte el az utolsó képességét, ami minden bizonnyal elegendő lett volna ahhoz, hogy megöljön. Visszakaptam a kamerát és sétálni kezdtem a hatalmas rakéta elől, de a karakterem nem volt elég gyors. A megmaradt utolsó idéző varázslatomat felhasználva kivillantam a gigantikus lövedék elől. Szinkronban fújtuk az eddig visszatartott lélegzetünket.

- Úgy tűnik, hazamennek. Most induljatok! – kommentálta az eseményeket Matt.

- Most teleportálhatok? – kérdezte megjátszott vinnyogó hangon Zachary.

- Követelmény – vágta rá Izzy, aki épp igyekezett a torony alá csalni a kék ugráló ellenfelét. A lány egyre agresszívabb játékstílusra váltott, így a yordle a menekülés mellett döntött. Isabelle még utána dobott néhány pengét, de az apró lény elhasználta a képességét, amivel minimális ideig sebezhetetlen lett. Végleges hiba volt. A kurzoromat az utolsó képességem fölé vittem, majd karakteremet siettetve közép felé ugrottam. Így a szigonyos lény a Halál pontos lövésem hatósugarába került, menekülőképessége hiányában pedig ez a halálát jelentette.

- Szép – bólintott Zack, majd a minionra kezdett teleportálni, amit éppen a torony lézere sebzett, így az aprócska segítőnk halhatatlan lett néhány másodperc erejéig. Hirtelen már hárman támadtunk a toronyra, ami menthetetlenül roskadt össze.

- Ez mindkét csapatnak rossz csere volt, de talán mi még jöttünk ki belőle jobban – szólt Izzy.

- Megvan a torony. Tovább, tovább, tovább! – adtam ki utasításomat, nem törődve azzal, hogy már lassan kiabáltam.

Amint elértük a második erődöt, csaknem a teljes csapat a védelmére sietett, így hozzáérni is alig tudtunk. Apránként sebezgettük egymást a hosszúra érő varázslatokkal, képességekkel, majd mikor az utoljára kiiktatott kék yordle is csatlakozott a csapatához, kezdetét vette a fejveszett öldöklés. A csata zajai egy érthetetlen, kaotikus egyveleget alkottak, egyáltalán nem tudtam kivenni belőle, ki mit csinál. Össze-vissza kattintgattam, ujjaimmal a billentyűzet néhány aktív gombján zongoráztam, karakteremet egyre hátráltatva, míg a gépi női hang egy baráti, vagy ellenséges hős haláláról tájékoztatott. Mire a káosz elült, súlyos másodpercek teltek el, s már majdnem a biztonságot nyújtó torony árnyékában találtam magam, ellenséges támogatóval és felső ösvényes játékossal a nyomomban. Gyors fordulás után elugrottam a lefogásuk elől, majd célba vettem a támogatót, aki idéző képességét használva a déli folyó felé menekült. A bizarr macska elől a torony alá menekültem, aki majdnem teljesen be követetett. Ekkor az imént megszökött ellenség példáját követve elvillantam – de nem messzebb, hanem egyenesen a szörny felé, pontosabban mögé. Ugrásommal befelé löktem, lassítottam, épp eléggé, hogy a torony lövéseivel sikeresen kivégezhessem. A következő pillanatban, csak a szerencsén múlt, hogy egy újabb kábítás el ne találjon. Ezzel elárulta magát a támogató, hogy nem ment haza, így őrült kattintgatással próbálva siettetni a karakteremet, utána eredtem, néhányszor sikeresen bele is lőttem, ám ő még mindig menekült a bosszantóan kevés életpontjával.

- Hagyd! – dőlt hátra Mattie, majd mikor láttam, hogy eszemben sincs visszafordulni, határozottabb hangon szólt rám. – Cassie, semmi értelme! Hagyd már! Hagyd! Hagyd!

Persze nem hagytam. A fiú utasítására nem figyelve, vakon mentem az ellenfél karaltere után, mígnem egy hatalmas rakéta csapódott a seriffbe, a képernyőm pedig fekete-fehérbe váltott. Fejemet lemondóan az asztalra hajtottam.

- Én szóltam – húzta ki magát Matt.

- Vérszem – válaszoltam.

- Csak makacs vagy – kacsintott rám. Még nem voltam teljesen jól, nem voltam teljesen magamnál, valamint hajlamos voltam elfelejteni, hogy egy barátságosnak kikiáltott mérkőzésen vagyunk.

Ahogy a játék hossza az egy órához közelített, kezdtem azt érezni, hogy egy hatalmas sakk játszmán vagyunk. A számok, az adatok, az ülések, a halálok, a tornyok, a minionok, összegezve mindkét csapatnak egyenlő erőviszonyokat idéztek elő. Az, hogy melyik kisebb csatában ki nyer, egyedül attól függött, hogy mikor vétett valaki akármilyen kicsi hibát, és hagyta, hogy az ellenfél csapata lecsapjon rá. Legyen az egy félrenyomott gomb, rosszul elhelyezett őrszem, vagy akár egy félrekattintás. Az eredmény színfakó képernyő és egy „Meghaltál” kijelentés volt.

Farmolás, védekezés, agresszív néhány perc, majd újra kezdődik előröl. Mi tagadás, már egy ideje untam. A vontatott mérkőzésben nagy valószínűséggel szerepet játszott a két csapat másnapossága, fáradtsága, s ezek bizarr egyvelege. Néha álmosan pislogtunk egymásra, vagy szemünket dörzsölgetve próbáltunk magunkhoz térni, máskor néhány másodperces szünetekkel próbáltunk meg visszazökkeni a játékba. Furcsa volt, hogy ami máskor magától értetődő, évek tapasztalatát rejti, az most káoszos ismeretlen labirintusokba vezetett. Az adott körülményeket figyelembe véve nem tudtam volna megmondani, normál esetben melyik csapat győzedelmeskedne.

- Elegem van már! – morgolódott Izzy.

- Én is szívesen befejezném már. Cassie! – csatlakozott hozzá Zack is.

- Mit csináljak? – szóltam vissza.

- Valamit. Akármit – válaszolta.

- De lehetőleg győztesen jöjjünk ki belőle – bólintott Mattie.

- Ó, akkor ez nem volt jó ötlet? – lepődött meg Dennis, pár pillanattal azelőtt, hogy felvillant volna a szavazás a meccs feladására. Bajszom alá morogva forgattam meg a szemem, majd nyomtam egy „nem” szavazatot a másik három mellé.

 - Nézzünk meg egy olyat, hogy mindenkit becsalunk midre, majd körbekerítjük őket – méláztam el.

- És ezt mégis hogy valósítjuk meg? – kérdezte Matt.

- Jaj, fogalmam sincs! – temettem az arcomat a két tenyerembe. – Én is legalább annyira ki vagyok ettől az egésztől, mint ti. Már nem bírok tisztán gondolkodni.

- De szuggerálni igen, vagy ők tanultak meg gondolatot olvasni? – nevetett fel Dennis. Kiábrándultan néztem a képernyőre, majd amikor a teljes ellenfél csapatot láttam meg a középső ösvényen a bázisunk felé masírozni, nem hittem a szememnek.

- Szóval? – mosolygott rám Matthew a bugyuta arckifejezésemet látva.

- Izzy, te maradsz hátul, amíg elérik a tornyot. Ha már veszélyben érzed, kezd el kifelé kergetni őket. Mikor elérnek minket, ultizhatsz! – kezdtem el kiadni az utasításokat. A vérszemem visszatért és hevesen gesztikulálva, hadarva beszéltem, ahogy a fejemben lejátszódott a tökéletes támadás. – Mattie, déli folyó, Dennis, északi, a ti feladatotok egybe terelni és tartani őket. Zack, te próbálj meg eléjük kerülni, én a folyó déli része mellől érkezem, pár másodperccel az oldalsó két ember megjelenése után.

- Bízunk benned – sóhajtott Zachary, majd elindult a megbeszélt helye felé.

- Biztosak vagyunk benne, hogy ezt kell csinálni? – aggodalmaskodott Izzy.

- Nem, de mindenki fullon van, erősebb már senki nem lesz, a meccs csak azon múlik, hogy ki hibázik. – válaszolta Matt.

- És itt fog eldőlni minden – húzta ki magát Dennis.

Mind a két fiúnak igaza volt. Mély levegőt véve irányítottam a karakterem a megbeszélt helyre, ám az ellenség csapata a vártnál gyorsabban mozgott. Mivel már nekik sem volt meg a külső tornyuk azon az ösvényen, így a csapatomat néhány pinggel a belső torony elé irányítottam, a nyílt csatatér határához. Sajnos Mattie a kelleténél hamarabb megmutatta magát, így egyenesen felénk indultak. A többiek is hamar csatlakozni próbáltak, de sajnos a támogatónkat hamarabb elragadták, minthogy kezdeni tudtunk volna valamit. A passzívját és utolsó képességét kihasználva sebezni tudta a lövészüket, de a harc 4 vs. 5 felállásban folytatódott tovább. Átugrottam a falon, de az időközben ideért csapattársak rálátást biztosítottak az ellenfeleinkre, és amíg ők megpróbáltak utánam jönni, én az alaptámadásaimmal nagyszerűen tudtam őket sebezni. Az ő lövészük életpontjai igencsak megcsappantak, így menekülni próbált, ám Izzy egy ügyes ultival elkapta, így elvesztették az emberelőnyüket. A cserék oda-vissza folytatódtak. Valakit lesebeztünk az ő csapatukból, valaki tőlünk az életét áldozta megölni őt, míg a többieket sebezte. Amíg a csapat harcolt, a dzsungelesük egyértelmű jelekkel engem vett célba, elhasználta az összes képességét, ám én rendíthetetlenül sebezgettem és menekültem, ám szerencsétlenségemre a felső ösvényesük az egyik bokorból rám vetette magát, egyedül a két tankot hagyva meg a mieink közül. A következő másodpercekben tenyeremet az asztalra tapasztottam és kövülten bámultam a monitort, szinte csak magamnak mondott utasításokat suttogva. Semmi értelme nem lett volna az életben maradtakat utasítani. Egyrészt, mivel mire felfogják, mit mondok, értékes másodpercekig hezitálnak, ami akár a meccsbe is kerülhetne. Másrészt pedig minden erőmmel próbáltam bízni abban, hogy tudják, mit csinálnak.

A maradék négy ellenségből a támogatót könnyű szerrel tűntették el, a dzsungelest pedig nem hagyták menekülni, azzal a kevés életponttal, ami utánam maradt neki. A szigonyon ugráló kékség először az utolsó képességét dobta közéjük, ami igencsak lesebezte Dennist. A fiú időközben az engem kivégző macskát vette célba, de az ügyesen menekült, végül a bosszantó halat hagyva meg egyedüli célpontként, akinek az eltűntetése Dennis ultijába és életébe került. Zack mérgező képességét bekapcsolva a másik felső ösvényi játékos után eredt, mindenképp egy „Ász”-szal akart véget vetni a harcnak. Ez be is következett, amikor a macska lefogta, majd alig pár pillanattal később a semmiből ugrott a fiú nyakába – egy teljesen másik irányból, ahonnan a lefogás érkezett. Zachary először határozottan, majd egyre idegsebben kezdte nyomogatni a billentyűket, aminek az lett az eredménye, hogy az aktív tárgyak és a képességek mellett az egy szem őrszeme is használatra került. Végül hiába, mindkét játékos beleadott, amennyit csak tudott, de az ellenfél bizonyult erősebbnek.

Az Ászt a másik csapat harsány nevetéssel ünnepelte, mi pedig lesújtva néztük, ahogy az utolsó életben maradt karaktere haza teleportál. Majd a macska összeesett, és a már jól ismert három betűs felirat a mi színeinkben is megjelent. Pár pillanatig nem tudtunk mit reagálni a döbbenettől, aztán egy emberként bukott ki belőlünk a reményvesztett nevetés.

Az újraéledésünket jelző visszaszámlálóra pillantottam, ami még így is bőven egy perc fölött járt. Majd a velünk szemben ülő ellenfél csapatra néztem, akik hasonlóképpen tehetetlenül álltak a történtek előtt. Tekintetem összeakadt az ő csapatkapitányukéval, aki meglehetősen jó állapotban látszott az előző estéhez képest. A srác rám mosolygott, majd furcsa grimaszt vágva a mellette ülő játékoshoz fordult, s felállt. A mögöttük álló ember azonnal mögé lépett, de ő csak kézmozdulattal hárított. Balról a második helyről állt fel, a lövész helyéről. Amíg a játékot a társa leszüneteltette, újra szemkontaktusba lépett velem, mire én is felálltam, a fejhallgatót a vállamra csúsztatva, a fülest pedig hagyva a galléromon lógni. Reméltem, hogy a mi biztonsági emberünket is elintézi – nem volt kedvem összetűzésbe keveredni a centrum dolgozóival.

- Már megbocsáss… - kezdte a férfi mögém lépve és a vállamra helyezve a kezét. Mattie kérdőn emelte rám tekintetét.

- Nem, haver, te bocsáss meg – mosolygott rá Charlie valamilyen leírhatatlan, lappangó gonoszsággal a szemében. – De nekem most a hölggyel kell beszélnem.

- Ezt mégsem lehet – erősködött tovább.

- Talán most az egyszer kivételt tehetnél – fejtette le Matt a férfi kezét a vállamról, aki így karját megadóan maga elé emelve visszahátrált a helyére.

- Köszi, szépfiú – bólintott a Rising Daemons vezére, majd felém fordult. – Nézd, Cattie, ennek semmi értelme. Elszórakozhatnánk napokig, de ez a mérkőzés akkor sem adna elfogadható eredményt!

- Mit értesz elfogadható eredmény alatt? – kérdeztem vissza.

- Hogy valaki megérdemelten nyerné meg a meccset. Tisztán látszik, hogy ebben a felállásban egyik csapat sem jobb, vagy rosszabb a másiknál.

- Kár, hogy ebben a játékban nincs döntetlen – szólt közbe Mattie.

- Viszont én ajánlhatok valamit – mutatott rá Charlie a lényegre. – Feladjuk a meccset, látni is fogjátok, majd ha kiírja.

- Nem tiszta. Miért tennétek ilyet? – fontam egymásba a karomat a mellkasomon.

- Mert már unjunk! De igazad van, ez nem minden. Ti is bepötyögitek a /ff parancsot.

- De ti kezditek – vágta rá Matt.

- Legyen, ahogy akarjátok! – kezdett hátrálni a fiú, s szemében újra megcsillant az a hátborzongató fény.

Tartotta a szavát, ám ahogy újra elindították a játékot, bőszen gépelni kezdett. Egyetlen sornyi szöveg úszott a chaten, mielőtt az ellenfél feladását hirdető mondat megjelent volna. Az egyezség szerint szavaztunk, 4:1 arányban a feladás mellett. Az egyetlen piros csíkért megvető pillantásokat vetve Dennis felé.

Charlie sorát tanulmányoztam, amikor a kamera a mi Nexusunk felé kúszott.

- Várj, mi ez? – bukott ki belőlem, mikor a kék kristály millió darabra robbanva a két védelmező tornya mögött egy piros, rettegett feliratot lökött ki magából.

A vereség vörösen izzó betűit nézve csak azt reméltem, Charlie szavait a nézők is megjegyzik.

„Ő nem jobb, nem erősebb. Bátrabb.”

S.O.S. blogszünet

Sziasztok!

Szokatlan időpontban jelentkezem szokatlan témával.
A történet nagyjából annyi, hogy a gépem mostanság nem szeretett úgy viselkedni, ahogy kellett volna neki, ezért gyors javításra küldtük. A probléma csak annyi, hogy a hozzáértő emberke egy órán belül visszajelzett, hogy nem érdemes költeni egy forintot sem. Mi a történet lényege? Körülbelül két hétig gép nélkül maradtam...

Oké, nem ilyen drasztikus a helyzet (vagyis csak egy kicsit), van családi gép de azon meg necces megoldani a dolgokat. Mindent összevetve arra jutottam, hogy a legjobb döntés ebben a helyzetben egy

rendkívüli és sajnos bizonytalan idejű blogszünet. 

Ígérem, hogy jelentkezem, amint rendeződnek a dolgok. Addig is:

7. Fejezet. Urban living

Üdv újra, emberek. 

Igen, tudom, nem vasárnap van. A fejezet késése az osztálykirándulásnak tudható be, valamint a már most kegyetlen tizenegyedik évnek. Persze ez senkit nem érdekel, íme a fejezet!

Az ember állítólag háromféle képpen lehet erős. Fizikailag, mentálisan, illetve lelkileg. A kiegyensúlyozott életvitelhez mindenhogyan egyszerre kell erősítenie önmagát. Persze ez a legtöbb embernek nem sikerül, így míg az egyik esetben negatívan, más téren pozitívan torzulnak el a normális fogalmától. A kivétel erősíti a szabályt: néhányunk hagy maga után kívánni valót a sportban a tanulásban és a lelki traumák leküzdése terén is, megint mások genetikailag dekódoltan a kisujjukból kiráznak mindent. Én nem.

A tornaterem hatalmas ablakai lágy fénnyel szórták be a helyiséget. Tenyerem izzadságtól lucskosan tapadt a világos parkettára. Körülöttem kósza emberek, látszólag könnyedén hajtották végre a terem közepén álló edző utasításait. Magamban számoltam a másodperceket, amíg izmaimat megfeszítve kellett tartanom, hogy aztán magamba omolhassak.

- Na még egyszer! –zengte a nő diadalmas hangon.

Kelletlenül emeltem újra magasba a karom a fekvőtámaszhoz hasonló pozícióban. Kezem remegni kezdett, én pedig hangosan ziháltam. Fejemet lehajtottam, majd félve tekintettem körbe, nehogy valaki meghallja szapora levegővételemet. Hiába, a teremben a padló halk csikorgása és szuszogásnak ható fáradt nyögések mellett tisztán visszhangzott az én reménytelen fújtatásom.

- Pihenj! – hangzott az utasítás.

Labilis karjaimból egy pillanat alatt kiszállt az erő, halkan puffanva terültem el a koszos padlón. A parketta repedéseiben vastag porréteg ült, a padlózatot vékony mocsokréteg fedte. Felszenvedtem magam ülő helyzetbe, s lábam előre nyújtva vettem észre, hogy ahol a padlóhoz értem, a ruhámra tapadt a föld koszának jó része. Szitkozódva kezdtem leszedegetni a pólómról az oda nem illő szöszöket.

- Levezetésnek egy kis futás. Indulás! – Az edző hangja egy kíméletlen katonai kiképző hangját idézte bennem.

Kelletlenül tápászkodtam fel, majd lábaimat egymás elé rakosgatva indultam meg. Már nem voltam fáradt, már nem fájt semmi, már csak gépiesen haladtam előre, egyik lábamról a másikra helyezve testem súlyát. A megadott körök végén lelassultam. Lassú sétával céloztam meg a legközelebbi padot, ám valaki megfogta a vállam és megfordított.

- Vége – mondta Izzy nemes egyszerűséggel. A lány copfja félig kibomlott, arcán az izzadság apró cseppjei fénylettek.

Az öltözőben hanyag mozdulattal söpörtem le a cuccaimat a padról, majd hatalmasat sóhajtva ültem le rá. Fejemet hátravetve, szememet lehunyva próbáltam lenyugtatni száguldó pulzusomat.

- Megfojtom Thony-t! – sziszegtem.

- Szép munka volt maguktól, lányok! – lépdelt be az edző a fehérre meszelt apró szobába. A szőke nő hamar a tiszta utálatom tárgya lett. Gondolkodás nélkül elém sétált, s kíváncsi szemekkel kezdett méregetni.

- Fáj valamije, Cassandra?

- Tessék? – emeltem fel a fejem, mire picit megszédültem.

- A karja, vagy a válla? Esetleg a lába?

- Nem igazán. Jól vagyok, köszönöm.

- Akkor miért lazsált?

- Csak… nem vagyok hozzászokva.

- Hogy megerőltesse magát? – kérdezett vissza. Normál esetben felhúztak volna a beszólásai, de mindenki érdekében jobbnak éreztem, ha csak elengedem őket a fülem mellett.

- Valahogy úgy.

- Majd hozzá lesz – bólintott, majd továbbállt.

Szememet forgatva kezdtem a táskámban kotorászni. Magamhoz vettem a törölközőm, s a zuhanyzók felé sétáltam. A ruhákat a szemben lévő kis asztalkára tettem, a függönyt magamra húzva pedig megeresztettem a vizet. Hagytam, hogy a hideg apró tűszúrásokként száguldjon végig a hátamon. Miután kellően felfrissültem, a törölközőm magam köré csavarva léptem ki a kikövezett fürdőbe. A mosdóra támaszkodtam, s a tükörbe meredtem. Gyengének éreztem magam. Az erőt legtöbbször fizikálisan mérik, sajnos hibásan. Az ilyen emberek szemében én senki voltam. Egy nagy nulla, társadalmi hulladék, értéktelen oxigénszippantó. Egy genetikai baki, aki azzal próbálja leplezni a magában keletkezett csorbát, hogy más területeken erősíti magát a hibás rész helyett. Nem is erőlködik, nem is szenved, nem is küzd. Nem is él. Tehetné, de inkább menekül. Gyáva. Érdektelen. Értéktelen.

Visszasétáltam a többiekhez, s szótlanul készülődtem tovább. A legtöbben vidáman és üdén csevegtek, alig látszott bárkin a fáradtság nyoma. Köszönés nélkül fordultam ki az öltözőből, az oldalamat csapkodó sporttáskával futottam le a lépcsőn.

- Neked még van kedved rohangászni? – mosolygott rám Zack az előtérben.

- Csak miután kikapartam a vöröske szemét – válaszoltam. Anthony ötlete volt, hogy menjünk el egy, a közelben hirdetett erőnléti edzésre. Ő látszólag élvezte is, de szinte senki másról nem volt ez elmondható.

Szép lassan mindenki megérkezett, nyúzott arcú fiatalok töltötték be a szobát. Amint teljes lett a létszám, gyalog indultunk vissza új otthonunkba. Hiába, London utcái még mindig magukkal ragadtak. Már nem volt meg az a gyerekes rajongás, mint mikor először jársz valahol, ahová régóta vágysz, de szemem mégis itta az ódon házak látványát, élveztem a Temze zajait, a főváros nyüzsgését. Mire visszaértünk, nagyjából lenyugodtam. Az edző gyűlölt személyisége már csak egy távoli zavaró pontnak hatott. Pontosan tudtam, hogy soha többet nem látom.

A porta üvegajtaja halk susogó hanggal nyílt meg előttünk. A szokásos két fős személyzet helyett kisebb tömeg fogadott minket. Jöttünkre a beszélgető társaság elnémult, s egy emberként fordult felénk.

- De jó, hogy épp most jöttetek! – kiáltott fel Lotti a kávégép mellől. – Szeretném nektek bemutatni az egyik ellenfél csapatot. Ők a Rising Daemons. Fiúk, ők is az én csapatom. Ők a...

- Warriors of Distance – vágta rá egyikük.

- Pontosan. Miből jöttél rá?

- Melyik másik csapatban vannak lányok? – folytatta ugyanaz. Hangja ismerős volt, s amint rám emelte kék szemeit, valami azt súgta, már találkoztam vele. De fogalmam sem volt, ki ő.

- Ha már így kellően összeismerkedtünk, nem lenne kedvetek benézni valamikor. Mondjuk tíz perc múlva? – karolta át Mattie vállát egy másik srác. Kócos, sötét haja tökéletes ellentéte volt Matt szőke fürtjeinek.

- Ezt a csapatkapitánnyal beszéld meg! – hárított a fiú.

- Mert nem te vagy az?

Matthew válaszképp agresszív mozdulattal bújt ki az ellenfelünk karja alól, majd kaján mosollyal rám mutatott. A hat ismeretlen szempár a lelkemig látott. A Mattie mellett álló srác fekete szemét lesütötte, majd ördögien emelte vissza rám. Szája mosolyra húzódott, ahogy elém ért.

- Örülök, hogy megismertelek, jövőbeli riválisom. A nevem Charlie – nyújtotta kezét. – Nos, számíthatunk rátok egy kis lakásavató erejéig?

- Nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet az ellenséggel haverkodni – válaszolt helyettem Sophie.

- Maradj ki ebből mucikám, a csapatkapitányod válaszára vagyok kíváncsi. De tényleg, miért is vagytok ti ennyien?

- A te „mucikád” a lövészünk barátnője, aki elkísért minket. És azt hiszem, örömmel csatlakozunk hozzátok.

- Helyes – veregette meg a vállam. – Ott találkozunk.

Rám kacsintott, majd csapatával körülvéve a lépcsősorok felé indult. Sóbálványként néztem utánuk, mígnem mind eltűntek a szemünk elől.

- Kiráz tőlük a hideg – szólelt meg Izzy.

- Én se örülök a helyzetnek, de ki tudja, mikor jöhetnek jól a szövetségesek.

- Ezek? Szövetségesnek? – förmedt rám Dennis.

- Te nem ismered őket? Nem tudod kik a Rising Daemons? – kérdeztem vissza.

- Kéne?

- Nem ártana. Erősek. Gond nélkül jutottak be, a többmeccses fordulókon is vereség nélkül száguldottak végig a meccseken – magyaráztam.

- Miért hiszem azt, hogy ez a közeledés sokkal inkább nektek szól, mintsem a csapatnak? – kötött belém Mattie.

- Mert talán igazad van. De be kell biztosítani magunkat, mert nekik már most nagy rajongótáboruk van és ha úgy tartja kedvük ki tudnak utáltatni minket.

- Utálom, hogy igazad van, de ettől függetlenül imádom. És téged is – karolt át a szőkeség, majd egy puszit nyomott a homlokomra.

Fent ledobtam a táskámat, s rögtön kifelé indultam. Lotti elmondta, hol van a másik csapat. Ha már egyszer belementem a játékba, végig akartam csinálni. Zack fordított vissza. Még mindig bizalmatlan volt. Őszintén szólva én is, de szükségünk volt szövetségesekre, és az RD-nél jobbakat keresve se találhattunk volna. Le akartak beszélni róla, minden áron.

- Akkor maradjatok – adtam fel, miután az egész csapat húsz percig győzködött a nappaliban. Egyedül ültem az ablakkal szembeni fotelben, a többiek ketté osztódva a kanapékon.– De én átmegyek. Képviselem a csapatot – bokszoltam a levegőbe.

- Nem tetszik ez nekem – ismételte ezredszerre Matt.

- Tudod mit, Matthew! – vágott közbe Dennis. – Szerintem csak féltékeny vagy.

- Nem! Ugyanennyire ki lennék bukva, ha bárki menne át, csak… vagyis…

- Ebből vágd ki magad! – suttogta Izzy.

- Kíváncsi lennék, te hogy reagálnál, ha Sophie-val flörtölt volna az a disznó!

- Azért az teljesen más! – szállt be az említett lány is. – Három éve vagyunk együtt, ti meg…

- Még csak nem is jártok – grimaszolt Dennis befejezve barátnője mondatát.

A beszélgetés hirtelen némaságba fordult, mindenki megütközve meredt ránk. Ledermedtem, nem tudtam, mit kéne reagálnom a kijelentésre. Igaza volt? Talán. Hivatalosan tényleg nem voltunk együtt, de mégis, már régóta több sejlett gesztusaink mögött puszta barátságnál. Tekintetem találkozott a fiúéval. Nem tudtam, mire gondol, arcára sem emlékszem tisztán, de ahogy barna szemében megcsillant a délutáni Nap fénye, tudtam, mit kell tennem. Felálltam, s határozott léptekkel Matthew-hoz sétáltam. Felültem a karfára, közvetlen Matt mellé, közben meggyőződtem róla, hogy mindenki minket figyel. Jobb kezemmel megtámaszkodtam a kanapé támláján, másik tenyeremmel végigsimítottam a fiú arcát, majd magam felé fordítottam és megcsókoltam.

Mindez olyan gyorsan történt, hogy mindenki meglepődött, még egy kicsit én is. Ha lett volna időm gondolkodni, biztosan nem így döntök. A spontán csók után Mattie nyaka köré fontam a karjaimat, s kaján mosollyal néztem végig a döbbent arcokon.

- Biztos vagy te ebben, Dennis?

- És... és mióta? – Sophie tért magához elsőnek, s már igyekezett visszafogni magát, mielőtt a rá jellemző lányos sikogatásba kezd örömében.

- Hivatalosan kábé most óta – nevetett fel Matt.

- Visszatérve én igenis átmegyek – makacsoltam meg magam.

- De nem egyedül – csatlakozott Mattie.

- Hé! – szóltam utána, ahogy a kijárat felé indult. – Ha csak kísérőnek jönnél, ne fáradj! Tudok én vigyázni magamra!

- Nem akarok csalódást okozni a bátyádnak.

- Noah nem kedvel téged és még finoman fogalmaztam.

- Még ide úton felhívott. Tudott az egyetemről. Azt mondta, rájött, hogy hiába harcol ellenem, mert… mindegy. A lényeg, hogy megkért, hogy helyette is vigyázzak rád.

- Ez aranyos. Mind a kettőtöktől. Ha lesz új telefonom majd felhívom és megköszönöm neki, de most sietek. Szióka! – csaptam be magam mögött az ajtót. Erősen rájátszottam a szituációra, de nem volt kedvem a lelkizéshez.

Menet közben összefogtam a hajam, majd zsebre dugott kézzel siettem át a kaotikus lépcsőházon. Élveztem, ahogy a copfom minden lépésemnél a hátamat veri. A megfelelő számú szoba elé érve bekopogtam az ajtón. Az ismeretlenül ismerős fiú nyitott ajtót.

- Szia – köszönt fülig érő mosollyal.

- Szia.

- Emlékszel rám?

- Részben. Tudom, hogy ismerjelek kéne, de fogalmam sincs, ki vagy.

- Talán azért, mert még be sem mutatkoztam. Samuel vagyok.

- Én Cassie.

- Azt tudom – mosolygott.

- Nagyszerű. Bemehetnék? – kezdtem kicsit feszengeni.

- Nem is vagy rá kíváncsi, honnan emlékezhetsz rám?

- Ha elmondanád végre…

- Előbb bontsd ki a hajad! – élvezte az irányító szerepét. Engedelmeskedve csuklómra csúsztattam a hajgumit, majd fejemet megrázva néztem vissza rá.

- Na?

- Ez az. Pontosan ugyanígy néztél ki aznap a buszon – mondta, majd félreállt. Elhagytam pár lépéssel, mire tudatosult bennem mondatának értelme. Azon a napon, amikor Dennis és Sophie elé mentem ki az állomásra, egy vörös hajú, kék szemű, magas fiú utazott mellettem. Samuel utazott mellettem.

Ugyanolyan szoba fogadott, mint a miénk, talán egy nyávogó szőrgombóccal volt benne kevesebb. Nem láttam mozgást, senki nem volt az előtérben.

- Halihó? – szóltam fennhangon.

- Ki vagy? – vágódott ki az egyik szoba ajtaja.

- Cassie – léptem közelebb, mire a sötét szemű fiút pillantottam meg.

- Drága! Hogyhogy egyedül jöttél? – kezdte édesgetős dumáját az, akit a csapatkapitánynak sejtettem.

- A többiek túl fáradtak voltak. De ti se vagytok túl sokan.

- Áh, mindenki itt van, csak a saját szobájukban. Nekünk ilyen VIP kétszemélyes jutott, látod? – vezetett be a hálóba, amiben tényleg csak két ágy volt. A mi fiaink szobájának fele volt.

- Ki a másik?

- Az a vörös idióta – nevetett fel valaki az ajtóban.

- Sam! Nem szép dolog ilyeneket mondani magadról. Ilyet csak én mondhatok! – Charlie furcsa nevetésbe kezdett, mire kérdőn néztem a vörös fiúra segítségért, mire ő válasz helyett a kezembe nyomott egy felcímkézett, átlátszó üveget, melynek falát sárga folyadék nyaldosta.

- Már csak ennyi van? – kapta ki a kezéből a csapatkapitány. – Ejnye!

- Megnézem, maradt-e Bennél.

- Helyes – bólintott Charlie, majd engem kezdett méregetni. Hirtelen megcsapott a szájából áradó szesz tömény szaga.

Lerakta az üveget az egyik éjjeli szekrényre, majd hanyatt vágta magát az ágyon. Kezét a tarkójára fonta, lábát spiccesen egymásra helyezte.

- Ha szomjas vagy, csak szolgáld ki magad – intett a bizarr eredetű folyadék felé.

Megütközve bámultam a fehér üveget és a puccos címkét, a felsértett csomagolást és a hanyagul visszatekert kupakot.

- Nocsak, csak nem egy jó kislánnyal van dolgunk?

- Nem nagyon szoktam inni – mondtam halkan. Abban a helyzetben kifejezettem szégyellni kezdtem jó kislányi mivoltomat.

- Vizet se?

- De persze, azt igen.

- Ez ugyanolyan. Tudod hogy hívják mifelénk a vodkát? – kezdte, míg az üvegért sétált. – Kacagós kóla.

Letekerte a kupakot, majd a szájához emelve mélyeket kortyolt a bűzös italból.

- Kár, hogy ez nem az – rázta meg csalódottan.

- Fejlemény van! – rontott be Sam, kezében három üdítős üveget szorongatva.

- Azt elhiszem – reagált Charlie. – Ezek meg mik?

- Kevert cucc. Jóféle – hárított. – Viszont társaságunk van. A kiscsaj barátai – bökött felém.

- Nos, akkor azt hiszem nem fogunk itt elférni. Kénytelenek leszünk a nappaliba költözni – bólintott komoran.

A hideg rázott Charlie láttán. A színpadias mozdulatai, a folytonos rájátszás, a borzalmas szájszag. Kétségkívül tudott magáról, döntései többnyire tiszták voltak, de gondolatai egy szó felé húztak. Alkohol.

Sam szavai bizonyságot nyertek, amikor kint a toposunkkal, a dzsungelesünkkel és a tartalékemberünkkel találtam szembe magam. Bárgyú mosollyal és kérdő tekintetekkel fogadtak. Érthető, hogy Charlie állapota számukra sem volt túl bizalomgerjesztő.

Hosszú órákat beszélgettünk a Rising Daemons két tagjával, míg a többiek csak futólag köszöntek be néha. A nevüket se tudtuk. A borzalmasan elnyúló parti alatt akarva akaratlanul is legördült pár korty kacagós kóla, vagy bármi ahhoz hasonló. Fáradt voltam, megviselt és gyenge. Elégtételt akartam venni miatta. Hülyeség volt? Tudom. De akkor nem számított. Egy idő után nem érdekelt az italok pocsék íze, förtelmes szaga, az üres gyomromban kelő hányinger, időről időre jelentkező szédülés.

Jól esett megfeledkezni a világ gondjairól. Az agyam megszűnt kattogni. Csak a pillanat létezett és én. Forgott a szoba, a képek összemosódtak, hirtelen több ujjam lett, mint amennyi előtte volt. Minden vicces volt, mindenki a barátom, minden szép, minden jó, minden tökéletes.

Az utolsó emlékem, hogy Mattie átfogja a lábam és felemel, amit kényelmetlennek és feleslegesnek ítéltem. Tiltakozni kezdtem, de a világ forgása felerősödött, s elvesztettem az irányítást a helyzetem felett.