7. Fejezet. Urban living

Üdv újra, emberek. 

Igen, tudom, nem vasárnap van. A fejezet késése az osztálykirándulásnak tudható be, valamint a már most kegyetlen tizenegyedik évnek. Persze ez senkit nem érdekel, íme a fejezet!

Az ember állítólag háromféle képpen lehet erős. Fizikailag, mentálisan, illetve lelkileg. A kiegyensúlyozott életvitelhez mindenhogyan egyszerre kell erősítenie önmagát. Persze ez a legtöbb embernek nem sikerül, így míg az egyik esetben negatívan, más téren pozitívan torzulnak el a normális fogalmától. A kivétel erősíti a szabályt: néhányunk hagy maga után kívánni valót a sportban a tanulásban és a lelki traumák leküzdése terén is, megint mások genetikailag dekódoltan a kisujjukból kiráznak mindent. Én nem.

A tornaterem hatalmas ablakai lágy fénnyel szórták be a helyiséget. Tenyerem izzadságtól lucskosan tapadt a világos parkettára. Körülöttem kósza emberek, látszólag könnyedén hajtották végre a terem közepén álló edző utasításait. Magamban számoltam a másodperceket, amíg izmaimat megfeszítve kellett tartanom, hogy aztán magamba omolhassak.

- Na még egyszer! –zengte a nő diadalmas hangon.

Kelletlenül emeltem újra magasba a karom a fekvőtámaszhoz hasonló pozícióban. Kezem remegni kezdett, én pedig hangosan ziháltam. Fejemet lehajtottam, majd félve tekintettem körbe, nehogy valaki meghallja szapora levegővételemet. Hiába, a teremben a padló halk csikorgása és szuszogásnak ható fáradt nyögések mellett tisztán visszhangzott az én reménytelen fújtatásom.

- Pihenj! – hangzott az utasítás.

Labilis karjaimból egy pillanat alatt kiszállt az erő, halkan puffanva terültem el a koszos padlón. A parketta repedéseiben vastag porréteg ült, a padlózatot vékony mocsokréteg fedte. Felszenvedtem magam ülő helyzetbe, s lábam előre nyújtva vettem észre, hogy ahol a padlóhoz értem, a ruhámra tapadt a föld koszának jó része. Szitkozódva kezdtem leszedegetni a pólómról az oda nem illő szöszöket.

- Levezetésnek egy kis futás. Indulás! – Az edző hangja egy kíméletlen katonai kiképző hangját idézte bennem.

Kelletlenül tápászkodtam fel, majd lábaimat egymás elé rakosgatva indultam meg. Már nem voltam fáradt, már nem fájt semmi, már csak gépiesen haladtam előre, egyik lábamról a másikra helyezve testem súlyát. A megadott körök végén lelassultam. Lassú sétával céloztam meg a legközelebbi padot, ám valaki megfogta a vállam és megfordított.

- Vége – mondta Izzy nemes egyszerűséggel. A lány copfja félig kibomlott, arcán az izzadság apró cseppjei fénylettek.

Az öltözőben hanyag mozdulattal söpörtem le a cuccaimat a padról, majd hatalmasat sóhajtva ültem le rá. Fejemet hátravetve, szememet lehunyva próbáltam lenyugtatni száguldó pulzusomat.

- Megfojtom Thony-t! – sziszegtem.

- Szép munka volt maguktól, lányok! – lépdelt be az edző a fehérre meszelt apró szobába. A szőke nő hamar a tiszta utálatom tárgya lett. Gondolkodás nélkül elém sétált, s kíváncsi szemekkel kezdett méregetni.

- Fáj valamije, Cassandra?

- Tessék? – emeltem fel a fejem, mire picit megszédültem.

- A karja, vagy a válla? Esetleg a lába?

- Nem igazán. Jól vagyok, köszönöm.

- Akkor miért lazsált?

- Csak… nem vagyok hozzászokva.

- Hogy megerőltesse magát? – kérdezett vissza. Normál esetben felhúztak volna a beszólásai, de mindenki érdekében jobbnak éreztem, ha csak elengedem őket a fülem mellett.

- Valahogy úgy.

- Majd hozzá lesz – bólintott, majd továbbállt.

Szememet forgatva kezdtem a táskámban kotorászni. Magamhoz vettem a törölközőm, s a zuhanyzók felé sétáltam. A ruhákat a szemben lévő kis asztalkára tettem, a függönyt magamra húzva pedig megeresztettem a vizet. Hagytam, hogy a hideg apró tűszúrásokként száguldjon végig a hátamon. Miután kellően felfrissültem, a törölközőm magam köré csavarva léptem ki a kikövezett fürdőbe. A mosdóra támaszkodtam, s a tükörbe meredtem. Gyengének éreztem magam. Az erőt legtöbbször fizikálisan mérik, sajnos hibásan. Az ilyen emberek szemében én senki voltam. Egy nagy nulla, társadalmi hulladék, értéktelen oxigénszippantó. Egy genetikai baki, aki azzal próbálja leplezni a magában keletkezett csorbát, hogy más területeken erősíti magát a hibás rész helyett. Nem is erőlködik, nem is szenved, nem is küzd. Nem is él. Tehetné, de inkább menekül. Gyáva. Érdektelen. Értéktelen.

Visszasétáltam a többiekhez, s szótlanul készülődtem tovább. A legtöbben vidáman és üdén csevegtek, alig látszott bárkin a fáradtság nyoma. Köszönés nélkül fordultam ki az öltözőből, az oldalamat csapkodó sporttáskával futottam le a lépcsőn.

- Neked még van kedved rohangászni? – mosolygott rám Zack az előtérben.

- Csak miután kikapartam a vöröske szemét – válaszoltam. Anthony ötlete volt, hogy menjünk el egy, a közelben hirdetett erőnléti edzésre. Ő látszólag élvezte is, de szinte senki másról nem volt ez elmondható.

Szép lassan mindenki megérkezett, nyúzott arcú fiatalok töltötték be a szobát. Amint teljes lett a létszám, gyalog indultunk vissza új otthonunkba. Hiába, London utcái még mindig magukkal ragadtak. Már nem volt meg az a gyerekes rajongás, mint mikor először jársz valahol, ahová régóta vágysz, de szemem mégis itta az ódon házak látványát, élveztem a Temze zajait, a főváros nyüzsgését. Mire visszaértünk, nagyjából lenyugodtam. Az edző gyűlölt személyisége már csak egy távoli zavaró pontnak hatott. Pontosan tudtam, hogy soha többet nem látom.

A porta üvegajtaja halk susogó hanggal nyílt meg előttünk. A szokásos két fős személyzet helyett kisebb tömeg fogadott minket. Jöttünkre a beszélgető társaság elnémult, s egy emberként fordult felénk.

- De jó, hogy épp most jöttetek! – kiáltott fel Lotti a kávégép mellől. – Szeretném nektek bemutatni az egyik ellenfél csapatot. Ők a Rising Daemons. Fiúk, ők is az én csapatom. Ők a...

- Warriors of Distance – vágta rá egyikük.

- Pontosan. Miből jöttél rá?

- Melyik másik csapatban vannak lányok? – folytatta ugyanaz. Hangja ismerős volt, s amint rám emelte kék szemeit, valami azt súgta, már találkoztam vele. De fogalmam sem volt, ki ő.

- Ha már így kellően összeismerkedtünk, nem lenne kedvetek benézni valamikor. Mondjuk tíz perc múlva? – karolta át Mattie vállát egy másik srác. Kócos, sötét haja tökéletes ellentéte volt Matt szőke fürtjeinek.

- Ezt a csapatkapitánnyal beszéld meg! – hárított a fiú.

- Mert nem te vagy az?

Matthew válaszképp agresszív mozdulattal bújt ki az ellenfelünk karja alól, majd kaján mosollyal rám mutatott. A hat ismeretlen szempár a lelkemig látott. A Mattie mellett álló srác fekete szemét lesütötte, majd ördögien emelte vissza rám. Szája mosolyra húzódott, ahogy elém ért.

- Örülök, hogy megismertelek, jövőbeli riválisom. A nevem Charlie – nyújtotta kezét. – Nos, számíthatunk rátok egy kis lakásavató erejéig?

- Nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet az ellenséggel haverkodni – válaszolt helyettem Sophie.

- Maradj ki ebből mucikám, a csapatkapitányod válaszára vagyok kíváncsi. De tényleg, miért is vagytok ti ennyien?

- A te „mucikád” a lövészünk barátnője, aki elkísért minket. És azt hiszem, örömmel csatlakozunk hozzátok.

- Helyes – veregette meg a vállam. – Ott találkozunk.

Rám kacsintott, majd csapatával körülvéve a lépcsősorok felé indult. Sóbálványként néztem utánuk, mígnem mind eltűntek a szemünk elől.

- Kiráz tőlük a hideg – szólelt meg Izzy.

- Én se örülök a helyzetnek, de ki tudja, mikor jöhetnek jól a szövetségesek.

- Ezek? Szövetségesnek? – förmedt rám Dennis.

- Te nem ismered őket? Nem tudod kik a Rising Daemons? – kérdeztem vissza.

- Kéne?

- Nem ártana. Erősek. Gond nélkül jutottak be, a többmeccses fordulókon is vereség nélkül száguldottak végig a meccseken – magyaráztam.

- Miért hiszem azt, hogy ez a közeledés sokkal inkább nektek szól, mintsem a csapatnak? – kötött belém Mattie.

- Mert talán igazad van. De be kell biztosítani magunkat, mert nekik már most nagy rajongótáboruk van és ha úgy tartja kedvük ki tudnak utáltatni minket.

- Utálom, hogy igazad van, de ettől függetlenül imádom. És téged is – karolt át a szőkeség, majd egy puszit nyomott a homlokomra.

Fent ledobtam a táskámat, s rögtön kifelé indultam. Lotti elmondta, hol van a másik csapat. Ha már egyszer belementem a játékba, végig akartam csinálni. Zack fordított vissza. Még mindig bizalmatlan volt. Őszintén szólva én is, de szükségünk volt szövetségesekre, és az RD-nél jobbakat keresve se találhattunk volna. Le akartak beszélni róla, minden áron.

- Akkor maradjatok – adtam fel, miután az egész csapat húsz percig győzködött a nappaliban. Egyedül ültem az ablakkal szembeni fotelben, a többiek ketté osztódva a kanapékon.– De én átmegyek. Képviselem a csapatot – bokszoltam a levegőbe.

- Nem tetszik ez nekem – ismételte ezredszerre Matt.

- Tudod mit, Matthew! – vágott közbe Dennis. – Szerintem csak féltékeny vagy.

- Nem! Ugyanennyire ki lennék bukva, ha bárki menne át, csak… vagyis…

- Ebből vágd ki magad! – suttogta Izzy.

- Kíváncsi lennék, te hogy reagálnál, ha Sophie-val flörtölt volna az a disznó!

- Azért az teljesen más! – szállt be az említett lány is. – Három éve vagyunk együtt, ti meg…

- Még csak nem is jártok – grimaszolt Dennis befejezve barátnője mondatát.

A beszélgetés hirtelen némaságba fordult, mindenki megütközve meredt ránk. Ledermedtem, nem tudtam, mit kéne reagálnom a kijelentésre. Igaza volt? Talán. Hivatalosan tényleg nem voltunk együtt, de mégis, már régóta több sejlett gesztusaink mögött puszta barátságnál. Tekintetem találkozott a fiúéval. Nem tudtam, mire gondol, arcára sem emlékszem tisztán, de ahogy barna szemében megcsillant a délutáni Nap fénye, tudtam, mit kell tennem. Felálltam, s határozott léptekkel Matthew-hoz sétáltam. Felültem a karfára, közvetlen Matt mellé, közben meggyőződtem róla, hogy mindenki minket figyel. Jobb kezemmel megtámaszkodtam a kanapé támláján, másik tenyeremmel végigsimítottam a fiú arcát, majd magam felé fordítottam és megcsókoltam.

Mindez olyan gyorsan történt, hogy mindenki meglepődött, még egy kicsit én is. Ha lett volna időm gondolkodni, biztosan nem így döntök. A spontán csók után Mattie nyaka köré fontam a karjaimat, s kaján mosollyal néztem végig a döbbent arcokon.

- Biztos vagy te ebben, Dennis?

- És... és mióta? – Sophie tért magához elsőnek, s már igyekezett visszafogni magát, mielőtt a rá jellemző lányos sikogatásba kezd örömében.

- Hivatalosan kábé most óta – nevetett fel Matt.

- Visszatérve én igenis átmegyek – makacsoltam meg magam.

- De nem egyedül – csatlakozott Mattie.

- Hé! – szóltam utána, ahogy a kijárat felé indult. – Ha csak kísérőnek jönnél, ne fáradj! Tudok én vigyázni magamra!

- Nem akarok csalódást okozni a bátyádnak.

- Noah nem kedvel téged és még finoman fogalmaztam.

- Még ide úton felhívott. Tudott az egyetemről. Azt mondta, rájött, hogy hiába harcol ellenem, mert… mindegy. A lényeg, hogy megkért, hogy helyette is vigyázzak rád.

- Ez aranyos. Mind a kettőtöktől. Ha lesz új telefonom majd felhívom és megköszönöm neki, de most sietek. Szióka! – csaptam be magam mögött az ajtót. Erősen rájátszottam a szituációra, de nem volt kedvem a lelkizéshez.

Menet közben összefogtam a hajam, majd zsebre dugott kézzel siettem át a kaotikus lépcsőházon. Élveztem, ahogy a copfom minden lépésemnél a hátamat veri. A megfelelő számú szoba elé érve bekopogtam az ajtón. Az ismeretlenül ismerős fiú nyitott ajtót.

- Szia – köszönt fülig érő mosollyal.

- Szia.

- Emlékszel rám?

- Részben. Tudom, hogy ismerjelek kéne, de fogalmam sincs, ki vagy.

- Talán azért, mert még be sem mutatkoztam. Samuel vagyok.

- Én Cassie.

- Azt tudom – mosolygott.

- Nagyszerű. Bemehetnék? – kezdtem kicsit feszengeni.

- Nem is vagy rá kíváncsi, honnan emlékezhetsz rám?

- Ha elmondanád végre…

- Előbb bontsd ki a hajad! – élvezte az irányító szerepét. Engedelmeskedve csuklómra csúsztattam a hajgumit, majd fejemet megrázva néztem vissza rá.

- Na?

- Ez az. Pontosan ugyanígy néztél ki aznap a buszon – mondta, majd félreállt. Elhagytam pár lépéssel, mire tudatosult bennem mondatának értelme. Azon a napon, amikor Dennis és Sophie elé mentem ki az állomásra, egy vörös hajú, kék szemű, magas fiú utazott mellettem. Samuel utazott mellettem.

Ugyanolyan szoba fogadott, mint a miénk, talán egy nyávogó szőrgombóccal volt benne kevesebb. Nem láttam mozgást, senki nem volt az előtérben.

- Halihó? – szóltam fennhangon.

- Ki vagy? – vágódott ki az egyik szoba ajtaja.

- Cassie – léptem közelebb, mire a sötét szemű fiút pillantottam meg.

- Drága! Hogyhogy egyedül jöttél? – kezdte édesgetős dumáját az, akit a csapatkapitánynak sejtettem.

- A többiek túl fáradtak voltak. De ti se vagytok túl sokan.

- Áh, mindenki itt van, csak a saját szobájukban. Nekünk ilyen VIP kétszemélyes jutott, látod? – vezetett be a hálóba, amiben tényleg csak két ágy volt. A mi fiaink szobájának fele volt.

- Ki a másik?

- Az a vörös idióta – nevetett fel valaki az ajtóban.

- Sam! Nem szép dolog ilyeneket mondani magadról. Ilyet csak én mondhatok! – Charlie furcsa nevetésbe kezdett, mire kérdőn néztem a vörös fiúra segítségért, mire ő válasz helyett a kezembe nyomott egy felcímkézett, átlátszó üveget, melynek falát sárga folyadék nyaldosta.

- Már csak ennyi van? – kapta ki a kezéből a csapatkapitány. – Ejnye!

- Megnézem, maradt-e Bennél.

- Helyes – bólintott Charlie, majd engem kezdett méregetni. Hirtelen megcsapott a szájából áradó szesz tömény szaga.

Lerakta az üveget az egyik éjjeli szekrényre, majd hanyatt vágta magát az ágyon. Kezét a tarkójára fonta, lábát spiccesen egymásra helyezte.

- Ha szomjas vagy, csak szolgáld ki magad – intett a bizarr eredetű folyadék felé.

Megütközve bámultam a fehér üveget és a puccos címkét, a felsértett csomagolást és a hanyagul visszatekert kupakot.

- Nocsak, csak nem egy jó kislánnyal van dolgunk?

- Nem nagyon szoktam inni – mondtam halkan. Abban a helyzetben kifejezettem szégyellni kezdtem jó kislányi mivoltomat.

- Vizet se?

- De persze, azt igen.

- Ez ugyanolyan. Tudod hogy hívják mifelénk a vodkát? – kezdte, míg az üvegért sétált. – Kacagós kóla.

Letekerte a kupakot, majd a szájához emelve mélyeket kortyolt a bűzös italból.

- Kár, hogy ez nem az – rázta meg csalódottan.

- Fejlemény van! – rontott be Sam, kezében három üdítős üveget szorongatva.

- Azt elhiszem – reagált Charlie. – Ezek meg mik?

- Kevert cucc. Jóféle – hárított. – Viszont társaságunk van. A kiscsaj barátai – bökött felém.

- Nos, akkor azt hiszem nem fogunk itt elférni. Kénytelenek leszünk a nappaliba költözni – bólintott komoran.

A hideg rázott Charlie láttán. A színpadias mozdulatai, a folytonos rájátszás, a borzalmas szájszag. Kétségkívül tudott magáról, döntései többnyire tiszták voltak, de gondolatai egy szó felé húztak. Alkohol.

Sam szavai bizonyságot nyertek, amikor kint a toposunkkal, a dzsungelesünkkel és a tartalékemberünkkel találtam szembe magam. Bárgyú mosollyal és kérdő tekintetekkel fogadtak. Érthető, hogy Charlie állapota számukra sem volt túl bizalomgerjesztő.

Hosszú órákat beszélgettünk a Rising Daemons két tagjával, míg a többiek csak futólag köszöntek be néha. A nevüket se tudtuk. A borzalmasan elnyúló parti alatt akarva akaratlanul is legördült pár korty kacagós kóla, vagy bármi ahhoz hasonló. Fáradt voltam, megviselt és gyenge. Elégtételt akartam venni miatta. Hülyeség volt? Tudom. De akkor nem számított. Egy idő után nem érdekelt az italok pocsék íze, förtelmes szaga, az üres gyomromban kelő hányinger, időről időre jelentkező szédülés.

Jól esett megfeledkezni a világ gondjairól. Az agyam megszűnt kattogni. Csak a pillanat létezett és én. Forgott a szoba, a képek összemosódtak, hirtelen több ujjam lett, mint amennyi előtte volt. Minden vicces volt, mindenki a barátom, minden szép, minden jó, minden tökéletes.

Az utolsó emlékem, hogy Mattie átfogja a lábam és felemel, amit kényelmetlennek és feleslegesnek ítéltem. Tiltakozni kezdtem, de a világ forgása felerősödött, s elvesztettem az irányítást a helyzetem felett.