6. Fejezet. Annie

Halihó, mindenki!

Az előző fejezet után sokan írtatok rám Cassie kiakadásának okát kérdezgetve. 

Ezt senkinek nem mondtam el tegnapig, amit még a bétám is zokon vett. Másra számított, nem tulajdonított elég jelentőséget az előző résznek. Mert talán nem mindenkiből váltana ilyen heves reakciót ez az üzenet...

Az elkövetkezendő részeket előre láthatóan szeretni fogom. Imádom Londont, már jártam is ott, még megyek is oda, a kép pedig a sajátom. Enjoy!

Megtörve meredtem előre az idő koptatta, kényelmetlen ülésen. Lábaimat felhúztam, bal karommal átkaroltam, fejemet az egyik térdemen nyugtattam. Másik, még mindig remegő kezem előre nyújtva, az asztal fölött unottan forgatta a telefonomat. A díszhátlap kettéhasadt, a műanyag borítás szétpattogzott, apró szilánkjai recsegtek a készülék súlya alatt. A mobil belső szerkezete erősen szétesőben volt, azt vártam, mikor hullik darabokra a kezemben. Mégsem tette, mert a képernyő még egyben tartotta. Egy, a bal felső sarokból induló repedés szelte ketté az üveglapot, pókhálószerű vonalakkal tarkítva a kijelzőt. A telefon totálisan tönkre ment. A sors fintora, hogy a képernyő nem váltott masszív feketére, ahogy az normális lenne, ha apró részekre törik egy készülék, hanem megdermesztette az utolsó általa közvetített képet az utókornak. Akarva, akaratlanul is újra meg újra az üzenet soraira tévedt a tekintetem. Nem volt hosszú, nem volt sok. Csupán négy kijelentés és egy aláírás. Akárhányszor olvastam el megint, hitetlenkedni kezdtem, majd összetörtem. Egy idő után viszont már nem érdekelt.

A telefont lefele fordítva hagytam az asztalon, majd mély levegőt véve hátradőltem. Az ablak mellett a fák és a házak szélsebesen suhantak el, ahogy egyre közeledtünk Londonhoz. Fogalmam sem volt, merre járhatunk, ahogy arról sem, mennyi ideje gubbasztok a csapatom néma gyűrűjében. Mattie vonszolt ki a fülkéből egy kalauz segítségével, miután aggódni kezdtek értem, mert közel egy órája eltűntem a mosdóba, életjelet sem adva magamról. Nem akarok belegondolni, milyen látványt nyújthattam a sarokban kuporogva, kisírt szemekkel, elfolyt sminkkel, könnytől ázott ruhákban. Megrökönyödést és szánalmat láttam az arcukon. A jegykezelő magyarázkodni kezdett, de Matt csak mellém lépett és átölelt. Görcsösen a fiúba kapaszkodtam, s olyan erősen húztam magamhoz, ahogy remegő karjaim engedték.

- Minden rendben lesz – próbált nyugtatni, de jelen helyzetben ez volt a legrosszabb, amit tehetett.

Lassan felállt, majd engem is felsegített, kézen fogott és kivezetett a vagon előterébe, ahol két, menet közben zárt ajtó nyitott lehetőséget a fel és leszállásra. Ott szembe fordult velem, de nem mozdult. Megvárta, míg én bújok hozzá. Erőt vett rajtam a keserűség, de már nem sírtam. Talán nem is tudtam volna. Abban a helyzetben csodás érzés volt, hogy van valaki mellettem.

- Menjünk vissza – szipogtam.

- Jól van – válaszolta még mindig a hátamat simogatva.

Bizonytalan léptekkel indultam vissza az utastér felé, de az ajtó előtt még visszafordultam.

- Köszönöm – suttogtam, majd egy puszit nyomtam Mattie szájára.

Valamivel oldottabb hangulatban tértünk vissza a többiekhez. A szilánkok látványa elborzasztott, váratlanul ért.

- Hol a mobilom? – kérdeztem, majd mikor senki nem felelt, megismételtem valamivel ingerültebben.

Mindenki szemlesütve, némán ült, gondolataiban felmentés után kutakodva. Végül Sophie az asztal alá nyúlt és felém nyújtotta a sérült telefont.

- Csessze meg! – suttogtam, majd mikor megláttam az üzenetet magamba roskadtam, s szótlanul, a készüléket forgatva meredtem a semmibe.

Azóta mintha megállt volna az idő. Barátaim tanácstalanul, némán néztek maguk elé. Arcukról eltűnt a várakozás, az izgalom, s minden olyan érzelem, ami az utazáshoz köthető. Helyükre tiszta szánakozás költözött. Szép volt, gondoltam magamban, sikerült tönkre tenni a londoni utat alig néhány perc alatt!

- Mikor érkezünk? – tettem egy sovány próbát a beszélgetés kezdeményezésére.

- Maximum tíz perc – válaszolta Izzy. Hangja színtelen volt.

- Hogy vagy? – csatlakozott Mattie. Kapott az alkalmon, hogy beszélni kezdtünk. A csapatra telepedett némaság lassan oszlani kezdett.

- Túlélem. Nem érdekel – mondtam, majd a hitetlenkedő pillantások kereszttüzében folytattam. – Ez most nem számít. Most egyedül a csapat a fontos. A versenyek, London és a továbbjutás.

- Úgy beszélsz, mintha nem lenne lényeges – szólt Dennis.

- Mert nem is az.

- De hisz akkor felesleges volt az egész, amit… - kezdte Sophie.

- Egyáltalán nem volt felesleges – vágtam a szavába. – Csak akkor, ha feleslegesen utaztunk idáig. Jelen helyzetben hidegen hagy az SMS, majd ráérek akkor aggódni miatta, ha aktuális lesz. Ez akkor következik be, ha a versenyen nem adunk bele mindent, és kiesik a csapat. Akkor érdekelni fog.

- Nem fogunk kiesni – mormogta Zack, majd rám mosolygott.

Mire a vonat megállt, s lábaink a főváros térköveit koptatták, a csapatba is visszaköltözött az élet. Nem volt nálunk túl sok csomag, mégis hat bőrönd kerekei kattogtak a hangulatos téren az állomás előtt. Elveszetten néztünk körbe, mígnem Thony pillantotta meg a közelben ácsorgó alacsony, fekete öltönyös férfit, aki kezében egy WARRIORS OF DISTANCE feliratú táblát szorongatott, közben nyakát nyújtogatva fürkészte a tömeget. Amint megláttam, nevetni kezdtem. Tudtam, hogy kapunk fuvart, de nem ilyen sofőrt képzeltem el magunknak.

A férfi szélesen mosolyogva fogadott minket, majd egy, az öltözékéhez színben passzoló limuzinhoz vezetett minket.

- Ezt nem hiszem el – ámult el Sophie.

A sofőr halkan motyogva rakta a csomagtartóba a bőröndöket, majd mindenkire erőltetetten vigyorogva és bólintva köszönte meg a táskáját. Közel érve kezdtem érteni a beszédét. Nem angolul volt, valami sokkal másabb nyelven sutyorgott magában. Pechjére általános iskolában tanultam pár évig olaszt, a megmaradt tudásom pedig épp elegendő volt, hogy megértsem a szavait, mikor kivette kezemből a csomagomat. Nem kölykökről volt szó. Én nem erre vállalkoztam.

Gyors beszállás után mindenki zavarban érezte magát a tágas belső térben. Dennis és Sophie ültek hátra, önkényesen elterpeszkedve az ülésen. A jármű jobb oldalát Zachary és Thony foglalta el, így én jobbra ültem Izzy és Mattie közé. Mielőtt elindultunk volna, mély férfihang töltötte be a teret. Kissé törte az angolt, összetéveszthetetlen akcentusa megmosolyogtatott.

- Jó reggelt, Warriors of Distance! Az idő tizenegy óra húsz perc, kicsit fúj a szél, de jó idő van. A megbízóim kérésére először egy városnéző útra viszlek benneteket, majd pedig a szálláshelyre. Hölgyeim és Uraim, üdv Londonban!

A motor hangosan felbúgott, majd elcsendesett és halk morajjal indult meg az autó. Az ablakai be voltak sötétítve, mégis tisztán lehetett látni a kertváros utcáit. A házak sűrűsödni kezdtek, a tömött sorokat zöld parkok szakították meg néhol. Majd hirtelen a kertváros eltűnt, s helyére a belváros nyüzsgő monstrum házai tolakodtak. Magasabb, szélesebb, tekintélyt parancsolóbb épületek, ódon utcácskák, turistacsalogató terek.

Matt forgolódni kezdett, majd morgott valamit a rossz látási viszonyok miatt. Szemét végigjáratta a kocsiban, míg végül a tetőablakon állapodott meg a tekintete. Céltudatosan odahajolt, majd félretolta azt a helyéről, egy viszonylag nagy tátongó lyukat kreálva az autó kellős közepén. Második nekifutásra sikerült a koromszín üveglapot eltávolítani az útból, s a fiú örömittasan egyenesedett fel a hirtelen támadt tágasabb térben.

- Te biztos vagy ebben? – kérdeztem tőle az arcomat csapó menetszélben.

Matthew válasz helyett rám villantotta 1000 wattos mosolyát, majd kézen fogott és maga mellé húzott. Tiltakozni akartam, de amint kidugtam a fejem, belém fagyott a szó. Egyszerre körülvett London atmoszférája. Megpillantottam a piros buszokat, a puccos utcákat, színes ajtókat, jellegzetes házakat, táblákat. Ámulva néztem a felbukkanó tereket, a felfedezésre váró helyszíneket, közben pedig élveztem, ahogy a lágy szél a hajamba kap.

- Azt hiszem – válaszolt Mattie még mindig mosolyogva.

Alig pár perce álltam ott, de már úgy éreztem, mintha órák óta kocsikáznánk, a látnivalók pedig nem akarnának elfogyni. A bent ülők jelezték, hogy ők is szét szeretnének nézni sötétített üveg nélkül is, amiben a probléma csak az volt, hogy mi még koránt sem akartunk visszamenni. Néhány tanácstalan másodperc után a fiú szeme felcsillant, majd eltűnt mellőlem, helyét Sophie-nak adva át.

- Kapaszkodjatok – szólt az utasítás alulról, s két erős kar fonta át a lábamat. Meglepődtem, sőt, meg is ijedtem, de úgy tűnt, a mellettem álló lány inkább élvezi a helyzetet. Hamar egyértelművé vált, mi a fiúk terve, és pár pillanattal később már egymásba karolva ültünk a limuzin tetején. Hamarosan Izzy is csatlakozott hozzánk, oldalra pedig egy-egy fiú tornázta fel magát.

Szemünk előtt elsiklott néhány nevezetes épület, a régmúlt ékei, történelmi emlékek. Távolról láttunk pár őrségváltást, idétlen ruhákban aprópénzért parádézó embereket. Elértük a Temzét, amit, mint mindig, most is a szél fodrozott, hullámai csillogva verték vissza a nap fényét. A folyó elnyúló képe mellett tekintélyt sugározva állt a Big Ben, a legendás óratorony, körülötte a turisták számtalan csoportja kattogtatta a fényképezőgépeit. Hasonló volt a helyzet a Tower környékén, a hidat pedig nem járókelők, hanem vakációzó külföldiek lepték el. A London Eye fülkéi lassan emelkedtek a magasba, tetejéről bámészkodó emberek csodálták az eléjük táruló panorámát.

Egy teljes órát szántunk a város felfedezésére. Ezt követően is a város belső részén maradtunk, a Temzétől nem messze, a Big Ben látóterében álltunk meg végleg. Amikor a sofőr kiszállt és észrevett minket megrökönyödött, majd bosszús mormolásba kezdett, de nem tűnt különösebben meglepettnek. Rögtön a csomagokért ment, az ajtó kinyitására nem is pazarolta az idejét.

- Milyen sofőr az ilyen? – méltatlankodott színpadiasan Thony.

Vidáman, kissé megszeppenve követtük a férfit egy duplaszárnyú üvegajtó felé, ami mögött egy hotel recepciójához hasonló szoba terült el. A pultra támaszkodva, nekünk háttal egy vékony nő állt, szoros kontyba tűzött hajjal, szűkre szabott ceruzaszoknyában és zakóban. Jöttünkre elfordult a pultban ülő beszélgetőpartnerétől, ránk mosolyogott, ami ha hamis is volt, legalább jobban meg tudta játszani, mint a sofőr.

- Warriors of Distance? Üdvözöllek titeket a Gamer Centrumban! Ti vagytok a harmadik csapat, akik megérkeztek. Hogy utaztatok?

- Egész jól – válaszolta Zack, míg alaposan szemügyre vette a fogadótér minden szegletét.

- Én Charlotte vagyok, nektek csak Lotti. Az első hetekben én fogok nektek segíteni eligazodni, illetve az alapvető dolgokban is hozzám tudtok fordulni, vagy ha bármi lenne – harsány lány volt élénk személyiséggel, noha mondanivalóját néhol furcsán öntötte szavakba. – Igazából csak rám tudtok itt támaszkodni, amíg nem szereztek szponzort – fejezte be elmélázva.

A lány a húszas évei derekán járt, szétszórt volt, és látszólag totálisan képben volt mindennel. Bőröndjeinket magunk után húzva követtük a lakosztályunk ajtajáig, de be nem mehettünk.

- Ezt majd a végére – magyarázta.

Hatalmas volt a komplexum és ezt ő sem felejtette el kellően kihangsúlyozni. Három vendégfogadónak nevezett terem volt, ami a közvetítésekből ismert módon volt berendezve: kétszer öt gép egymás mellett, vagy egymással szemben, előttük pedig szabályos sorokba rendezett székek a kíváncsiskodó játékkedvelőknek. Három terem, különböző nézőszám befogadására képes egységek. Kisebb bajnokságokra, híres csapatok meccseire, vagy a nagy döntőkre, esetleg mindezekre egy időben. Ide bejutni nehéz volt és drága, de minden mérkőzés teltházzal ment. További két terem volt számítógép-központú. Egy, ahol csak tíz eszköz volt, valamint néhány kamera. Itt készültek a netes közvetítésre készülő meccsek, ahova nézők nem tehették be a lábukat, az operatőröktől persze eltekintve. Az utolsó ilyen teremben a vágó és további szerkesztői munkák zajlottak, valamint a véglegesített képek, amiket a nézők láttak. A bámészkodóknak a legtöbb ilyen, háttérmunkákkal foglalkozó terem ismeretlen volt, ők más bejáraton juthattak ki, illetve be, a sarkokon lézengő őrök pedig szükség esetén elterelgették őket a számukra tiltott részekről.

Tizenhat csapatot vártak. Mind a tizenhat csapat ugyanolyan szállást kapott, de volt még nyolc más fajta lakosztály, illetve még négy szintén az előzőktől különböző, persze ezek csak a játékosoknak. Hogy ezek miket takartak, Lotti nem árulta el. A közel két órás körbevezető túra végén a lány még mindig ugyanolyan energikusan magyarázott, időközben szétbomlott kontya laza lófarokként lengedezett.

- Tudom, hogy már elegetek van az egészből, de higgyétek el, most jön a legjobb – kezdte, majd a zsebéből előhúzott tekintélyes kulcscsomón kezdett keresgélni. Gyorsan megtalálta a kellő kulcsot, majd elegáns mozdulattal kinyitotta a zárat. – Ez egy hagyományos szoba, kellemes panorámával. Két háló van benne. A többiben négy, vagy nyolc, de ebbe ne menjünk bele.

Előre lépett, indulni készült, de még a küszöbön sarkon fordult.

- Tudjátok mit? Menjetek előre. A kulcsok a fogadótérben balra, előre a nappali, tovább az erkély, balra a női háló és a konyha, jobbra a férfi, persze külön fürdőkkel. Fedezzétek fel, én majd jövök utánatok! – mosolygott, majd félreállt.

Pár másodpercig álltunk ott, egymást nézve, majd a fiúk mindekit félrelökve indultak meg befelé. Hirtelen tűntek el a szemünk elől, mi pedig lassan lépdelve követtük őket. Tágas belsőtér fogadott, óriási ablakokkal. Átfutottam a termen, majd kinyitottam az ajtót. Kint lágy szél fújt, az erkély előtt nem sokkal a Temze húzódott. Balra eltekintve a maga arany színével a Big Ben uralta a teret. Megmosolyogtatott új lakhelyem. Az első emeleten voltunk, felettünk még két további szint nehezedett a beton falakra. Visszafordultam, balra benéztem a fiúk szobájába. Már kényelmesen elrendezkedtek, cuccaik szétdobálva hevertek a padlón.

- Milyen otthonos – csóváltam meg a fejem nevetve. – Könyörgöm, alig tíz perce vagyunk itt!

A nappali süllyesztett padlóját sötét parketta fedte, a kanapékat kék bársony borította.

- Ott mi van? – kérdeztem az éppen belépő Lottit a fiúk hálója melletti ajtóra mutatva.

- Játékszobák. Nem mondtam? Egy hatszemélyes, egy kétszemélyes, valamint egy egyéni. Jó gyakorlást!  - kacsintott.

Szavai bizonyságot nyertek, amint beléptem az újnak vélt terembe. Végighúztam kezem az egyik monitoron, majd tovább mentem a két, eddig zárt ajtó egyikébe. Sötét, kis szobák fogadtak aranyos, apró ablakokkal. A kilincs alatt a belső oldalon apró réz kulcs csörgött.

Következő utam a konyhába vezetett. Jól felszerelt helyiség volt, apró ebédlőrésszel, egyelőre üres hűtővel. A sárgára meszelt falak mellett nagyobb hangsúlyt kaptak a sötétbarna bútorok és a krómozott konyhagépek.

Utoljára kaptam a mi szobánkat. Jégkék falak mellett fekete ágytakarók nyúltak, közöttük szekrények takarták a falat. A lányok már minden ágyat befoglaltak, értetlenül meredtem a kósza csomagokra.

- Az a tiéd – mutatott Izzy a jobb hátsó ágyra, amin egy ismeretlen, kartondoboz nyugodott.

Gyanakodva sétáltam mellé, táskámat az éjjeli szekrényre dobva. A dobozon tényleg az én nevem állt, tetejére celluxszal egy levelet erősítettek. Letéptem azt onnan, majd felnyitottam a levelet, s olvasni kezdtem. A remegős betűket azonnal felismertem, ahogy a néhány egyszerű szót formálták.

Csak hogy téged idézzelek: Noah allergiás rá, de én megérdemlem! Mind a kettőben igazad volt, de most legalább nem vagyok ott, hogy teletüsszögjek mindent. A névadásról lekéstél, remélem nem nagy probléma. Sok sikert a szobatisztásításhoz. (Ha nincs is ilyen szó, most lesz!)

Noah

Félredobtam a lapot, s nekiestem a doboznak. Nem lehet, hogy azt rejti, amire gondolok. Jobban megnézve, tényleg láttam lyukakat a karton falán, s mintha mocorgott is volna. Vagy csak hallucinálok?

Viszonylag gyorsan fel tudtam szakítani a doboz tetejét, s még így is meglepetés fogadott. A bátyám a legtöbb szőrös kisállatra allergiás volt, legtöbbször mégis a kutyát hoztuk szóba. Visszagondolva hat éves korom környékére, én mégsem egy házőrző ebért nyafogtam, hanem egy doromboló szőrgombócért. A kartondobozból pedig egy apró, fekete, zöld szemű cica nézett vissza rám.

- Ezt nem hiszem el – suttogtam, majd kivettem a kisállatot a dobozból. Az vékony hangon nyávogni kezdett, a szobában pedig az összes lány olvadozott a cukiságtól.

- Kitől kaptad? – érdeklődött Sophie, miközben mindenki közelebb jött.

- A bátyámtól. Sokáig cukkolt azzal, hogy boszorkány vagyok. Hát ezzel tényleg az leszek – nevettem, majd a szemközti ágyra tettem a macskát Izzy és Lotti közé.

- Mi a neve? – kérdezte Isabelle.

- Nem tudom, de Noah azt írta, már ő adott neki. A levélben nem volt róla szó – mondtam, miközben a doboz alsórészéről előszedtem az új háziállatom néhány használati tárgyát. – Ez a sok holmi… Már csak használati utasítás kéne hozzá!

- Annie – szólalt meg hirtelen Lotti.

- Tessék?

- Itt a neve a bilétán. Annie – magyarázta.

Kezembe vettem a macskát, mire az dorombolni kezdett. A bolyhos fekete szőr elfedte a nyakán húzódó bőr szíjat, amin egy apró névtáblácska függött.

- Jé, igazad volt. Aranyos – mosolyodtam el.

- A fiúk mit fognak szólni hozzá? – sandított Izzy az ajtó felé.

- Nem tudom, de én sem kedvelem a cicákat túlzottan – grimaszolt Sophie.

Szerencsére Sophie majdnem hogy egyedül maradt macskagyűlölő hozzáállásával. Néhány perccel később az egész csapat a tisztább hálóban kuporgott az új jövevényt nézve.

- Ebből nekem tudod mi jött le, Cassie? – szólalt meg Thony.

- Na, mondd!

- Noah azt akarja, hogy sokáig maradjunk.

- Persze, örül, hogy távol lehet tőlem.

- Nem erre gondoltam. Nem számít arra, hogy hamar hazamegyünk. Bízik bennünk.

- Már csak nekünk kéne bíznunk saját magunkban – bólintott Isabelle.

A rövid beszélgetés végén csend telepedett a társaságra. Lotti kicsit távolabb tevékenykedett, mi pedig az élet nagy dolgain merengve néztünk össze. Aztán Zack felkiáltott.

- Megcsináljuk?

- Megcsináljuk! – érkezett a válasz rögtön kórusban.

- Nem hallottam! Nyerni jöttünk?

- Nyerni fogunk! – jött a felelet.

- Mert kik vagyunk mi? – vettem át az irányító szerepét.

- Harcosok! A távolság harcosai!

Betanult szöveg volt, igaz, de megtette a kellő buzdító hatást. Mosolyogva folytattuk a beszélgetést, míg én a kiabálástól kicsit megrémült Annie-t simogattam.

- Emberek – kezdte félénken Lotti, akinek idő közben teljesen megfeledkeztem a jelenlétéről. – Kié ez a telefon?

Odanéztem, s láttam, hogy az én törött mobilomat szorongatja. Az éjjeli szekrényen a táskám kiborult, valószínűleg onnan került a kezébe.

- Az enyém volt – válaszoltam.

- Téged felvettek… ösztöndíj… kollégium… egyetem…

- Igen felvettek Cambridge-be. De amint látod, el is tanácsoltak – bólintottam szomorúan.

Kollégium megtagadva

Ösztöndíj visszavonva

Felvétel törölve

Jelentkezés érvénytelenítve

University of Cambridge