S.O.S. blogszünet

Sziasztok!

Szokatlan időpontban jelentkezem szokatlan témával.
A történet nagyjából annyi, hogy a gépem mostanság nem szeretett úgy viselkedni, ahogy kellett volna neki, ezért gyors javításra küldtük. A probléma csak annyi, hogy a hozzáértő emberke egy órán belül visszajelzett, hogy nem érdemes költeni egy forintot sem. Mi a történet lényege? Körülbelül két hétig gép nélkül maradtam...

Oké, nem ilyen drasztikus a helyzet (vagyis csak egy kicsit), van családi gép de azon meg necces megoldani a dolgokat. Mindent összevetve arra jutottam, hogy a legjobb döntés ebben a helyzetben egy

rendkívüli és sajnos bizonytalan idejű blogszünet. 

Ígérem, hogy jelentkezem, amint rendeződnek a dolgok. Addig is:

7. Fejezet. Urban living

Üdv újra, emberek. 

Igen, tudom, nem vasárnap van. A fejezet késése az osztálykirándulásnak tudható be, valamint a már most kegyetlen tizenegyedik évnek. Persze ez senkit nem érdekel, íme a fejezet!

Az ember állítólag háromféle képpen lehet erős. Fizikailag, mentálisan, illetve lelkileg. A kiegyensúlyozott életvitelhez mindenhogyan egyszerre kell erősítenie önmagát. Persze ez a legtöbb embernek nem sikerül, így míg az egyik esetben negatívan, más téren pozitívan torzulnak el a normális fogalmától. A kivétel erősíti a szabályt: néhányunk hagy maga után kívánni valót a sportban a tanulásban és a lelki traumák leküzdése terén is, megint mások genetikailag dekódoltan a kisujjukból kiráznak mindent. Én nem.

A tornaterem hatalmas ablakai lágy fénnyel szórták be a helyiséget. Tenyerem izzadságtól lucskosan tapadt a világos parkettára. Körülöttem kósza emberek, látszólag könnyedén hajtották végre a terem közepén álló edző utasításait. Magamban számoltam a másodperceket, amíg izmaimat megfeszítve kellett tartanom, hogy aztán magamba omolhassak.

- Na még egyszer! –zengte a nő diadalmas hangon.

Kelletlenül emeltem újra magasba a karom a fekvőtámaszhoz hasonló pozícióban. Kezem remegni kezdett, én pedig hangosan ziháltam. Fejemet lehajtottam, majd félve tekintettem körbe, nehogy valaki meghallja szapora levegővételemet. Hiába, a teremben a padló halk csikorgása és szuszogásnak ható fáradt nyögések mellett tisztán visszhangzott az én reménytelen fújtatásom.

- Pihenj! – hangzott az utasítás.

Labilis karjaimból egy pillanat alatt kiszállt az erő, halkan puffanva terültem el a koszos padlón. A parketta repedéseiben vastag porréteg ült, a padlózatot vékony mocsokréteg fedte. Felszenvedtem magam ülő helyzetbe, s lábam előre nyújtva vettem észre, hogy ahol a padlóhoz értem, a ruhámra tapadt a föld koszának jó része. Szitkozódva kezdtem leszedegetni a pólómról az oda nem illő szöszöket.

- Levezetésnek egy kis futás. Indulás! – Az edző hangja egy kíméletlen katonai kiképző hangját idézte bennem.

Kelletlenül tápászkodtam fel, majd lábaimat egymás elé rakosgatva indultam meg. Már nem voltam fáradt, már nem fájt semmi, már csak gépiesen haladtam előre, egyik lábamról a másikra helyezve testem súlyát. A megadott körök végén lelassultam. Lassú sétával céloztam meg a legközelebbi padot, ám valaki megfogta a vállam és megfordított.

- Vége – mondta Izzy nemes egyszerűséggel. A lány copfja félig kibomlott, arcán az izzadság apró cseppjei fénylettek.

Az öltözőben hanyag mozdulattal söpörtem le a cuccaimat a padról, majd hatalmasat sóhajtva ültem le rá. Fejemet hátravetve, szememet lehunyva próbáltam lenyugtatni száguldó pulzusomat.

- Megfojtom Thony-t! – sziszegtem.

- Szép munka volt maguktól, lányok! – lépdelt be az edző a fehérre meszelt apró szobába. A szőke nő hamar a tiszta utálatom tárgya lett. Gondolkodás nélkül elém sétált, s kíváncsi szemekkel kezdett méregetni.

- Fáj valamije, Cassandra?

- Tessék? – emeltem fel a fejem, mire picit megszédültem.

- A karja, vagy a válla? Esetleg a lába?

- Nem igazán. Jól vagyok, köszönöm.

- Akkor miért lazsált?

- Csak… nem vagyok hozzászokva.

- Hogy megerőltesse magát? – kérdezett vissza. Normál esetben felhúztak volna a beszólásai, de mindenki érdekében jobbnak éreztem, ha csak elengedem őket a fülem mellett.

- Valahogy úgy.

- Majd hozzá lesz – bólintott, majd továbbállt.

Szememet forgatva kezdtem a táskámban kotorászni. Magamhoz vettem a törölközőm, s a zuhanyzók felé sétáltam. A ruhákat a szemben lévő kis asztalkára tettem, a függönyt magamra húzva pedig megeresztettem a vizet. Hagytam, hogy a hideg apró tűszúrásokként száguldjon végig a hátamon. Miután kellően felfrissültem, a törölközőm magam köré csavarva léptem ki a kikövezett fürdőbe. A mosdóra támaszkodtam, s a tükörbe meredtem. Gyengének éreztem magam. Az erőt legtöbbször fizikálisan mérik, sajnos hibásan. Az ilyen emberek szemében én senki voltam. Egy nagy nulla, társadalmi hulladék, értéktelen oxigénszippantó. Egy genetikai baki, aki azzal próbálja leplezni a magában keletkezett csorbát, hogy más területeken erősíti magát a hibás rész helyett. Nem is erőlködik, nem is szenved, nem is küzd. Nem is él. Tehetné, de inkább menekül. Gyáva. Érdektelen. Értéktelen.

Visszasétáltam a többiekhez, s szótlanul készülődtem tovább. A legtöbben vidáman és üdén csevegtek, alig látszott bárkin a fáradtság nyoma. Köszönés nélkül fordultam ki az öltözőből, az oldalamat csapkodó sporttáskával futottam le a lépcsőn.

- Neked még van kedved rohangászni? – mosolygott rám Zack az előtérben.

- Csak miután kikapartam a vöröske szemét – válaszoltam. Anthony ötlete volt, hogy menjünk el egy, a közelben hirdetett erőnléti edzésre. Ő látszólag élvezte is, de szinte senki másról nem volt ez elmondható.

Szép lassan mindenki megérkezett, nyúzott arcú fiatalok töltötték be a szobát. Amint teljes lett a létszám, gyalog indultunk vissza új otthonunkba. Hiába, London utcái még mindig magukkal ragadtak. Már nem volt meg az a gyerekes rajongás, mint mikor először jársz valahol, ahová régóta vágysz, de szemem mégis itta az ódon házak látványát, élveztem a Temze zajait, a főváros nyüzsgését. Mire visszaértünk, nagyjából lenyugodtam. Az edző gyűlölt személyisége már csak egy távoli zavaró pontnak hatott. Pontosan tudtam, hogy soha többet nem látom.

A porta üvegajtaja halk susogó hanggal nyílt meg előttünk. A szokásos két fős személyzet helyett kisebb tömeg fogadott minket. Jöttünkre a beszélgető társaság elnémult, s egy emberként fordult felénk.

- De jó, hogy épp most jöttetek! – kiáltott fel Lotti a kávégép mellől. – Szeretném nektek bemutatni az egyik ellenfél csapatot. Ők a Rising Daemons. Fiúk, ők is az én csapatom. Ők a...

- Warriors of Distance – vágta rá egyikük.

- Pontosan. Miből jöttél rá?

- Melyik másik csapatban vannak lányok? – folytatta ugyanaz. Hangja ismerős volt, s amint rám emelte kék szemeit, valami azt súgta, már találkoztam vele. De fogalmam sem volt, ki ő.

- Ha már így kellően összeismerkedtünk, nem lenne kedvetek benézni valamikor. Mondjuk tíz perc múlva? – karolta át Mattie vállát egy másik srác. Kócos, sötét haja tökéletes ellentéte volt Matt szőke fürtjeinek.

- Ezt a csapatkapitánnyal beszéld meg! – hárított a fiú.

- Mert nem te vagy az?

Matthew válaszképp agresszív mozdulattal bújt ki az ellenfelünk karja alól, majd kaján mosollyal rám mutatott. A hat ismeretlen szempár a lelkemig látott. A Mattie mellett álló srác fekete szemét lesütötte, majd ördögien emelte vissza rám. Szája mosolyra húzódott, ahogy elém ért.

- Örülök, hogy megismertelek, jövőbeli riválisom. A nevem Charlie – nyújtotta kezét. – Nos, számíthatunk rátok egy kis lakásavató erejéig?

- Nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet az ellenséggel haverkodni – válaszolt helyettem Sophie.

- Maradj ki ebből mucikám, a csapatkapitányod válaszára vagyok kíváncsi. De tényleg, miért is vagytok ti ennyien?

- A te „mucikád” a lövészünk barátnője, aki elkísért minket. És azt hiszem, örömmel csatlakozunk hozzátok.

- Helyes – veregette meg a vállam. – Ott találkozunk.

Rám kacsintott, majd csapatával körülvéve a lépcsősorok felé indult. Sóbálványként néztem utánuk, mígnem mind eltűntek a szemünk elől.

- Kiráz tőlük a hideg – szólelt meg Izzy.

- Én se örülök a helyzetnek, de ki tudja, mikor jöhetnek jól a szövetségesek.

- Ezek? Szövetségesnek? – förmedt rám Dennis.

- Te nem ismered őket? Nem tudod kik a Rising Daemons? – kérdeztem vissza.

- Kéne?

- Nem ártana. Erősek. Gond nélkül jutottak be, a többmeccses fordulókon is vereség nélkül száguldottak végig a meccseken – magyaráztam.

- Miért hiszem azt, hogy ez a közeledés sokkal inkább nektek szól, mintsem a csapatnak? – kötött belém Mattie.

- Mert talán igazad van. De be kell biztosítani magunkat, mert nekik már most nagy rajongótáboruk van és ha úgy tartja kedvük ki tudnak utáltatni minket.

- Utálom, hogy igazad van, de ettől függetlenül imádom. És téged is – karolt át a szőkeség, majd egy puszit nyomott a homlokomra.

Fent ledobtam a táskámat, s rögtön kifelé indultam. Lotti elmondta, hol van a másik csapat. Ha már egyszer belementem a játékba, végig akartam csinálni. Zack fordított vissza. Még mindig bizalmatlan volt. Őszintén szólva én is, de szükségünk volt szövetségesekre, és az RD-nél jobbakat keresve se találhattunk volna. Le akartak beszélni róla, minden áron.

- Akkor maradjatok – adtam fel, miután az egész csapat húsz percig győzködött a nappaliban. Egyedül ültem az ablakkal szembeni fotelben, a többiek ketté osztódva a kanapékon.– De én átmegyek. Képviselem a csapatot – bokszoltam a levegőbe.

- Nem tetszik ez nekem – ismételte ezredszerre Matt.

- Tudod mit, Matthew! – vágott közbe Dennis. – Szerintem csak féltékeny vagy.

- Nem! Ugyanennyire ki lennék bukva, ha bárki menne át, csak… vagyis…

- Ebből vágd ki magad! – suttogta Izzy.

- Kíváncsi lennék, te hogy reagálnál, ha Sophie-val flörtölt volna az a disznó!

- Azért az teljesen más! – szállt be az említett lány is. – Három éve vagyunk együtt, ti meg…

- Még csak nem is jártok – grimaszolt Dennis befejezve barátnője mondatát.

A beszélgetés hirtelen némaságba fordult, mindenki megütközve meredt ránk. Ledermedtem, nem tudtam, mit kéne reagálnom a kijelentésre. Igaza volt? Talán. Hivatalosan tényleg nem voltunk együtt, de mégis, már régóta több sejlett gesztusaink mögött puszta barátságnál. Tekintetem találkozott a fiúéval. Nem tudtam, mire gondol, arcára sem emlékszem tisztán, de ahogy barna szemében megcsillant a délutáni Nap fénye, tudtam, mit kell tennem. Felálltam, s határozott léptekkel Matthew-hoz sétáltam. Felültem a karfára, közvetlen Matt mellé, közben meggyőződtem róla, hogy mindenki minket figyel. Jobb kezemmel megtámaszkodtam a kanapé támláján, másik tenyeremmel végigsimítottam a fiú arcát, majd magam felé fordítottam és megcsókoltam.

Mindez olyan gyorsan történt, hogy mindenki meglepődött, még egy kicsit én is. Ha lett volna időm gondolkodni, biztosan nem így döntök. A spontán csók után Mattie nyaka köré fontam a karjaimat, s kaján mosollyal néztem végig a döbbent arcokon.

- Biztos vagy te ebben, Dennis?

- És... és mióta? – Sophie tért magához elsőnek, s már igyekezett visszafogni magát, mielőtt a rá jellemző lányos sikogatásba kezd örömében.

- Hivatalosan kábé most óta – nevetett fel Matt.

- Visszatérve én igenis átmegyek – makacsoltam meg magam.

- De nem egyedül – csatlakozott Mattie.

- Hé! – szóltam utána, ahogy a kijárat felé indult. – Ha csak kísérőnek jönnél, ne fáradj! Tudok én vigyázni magamra!

- Nem akarok csalódást okozni a bátyádnak.

- Noah nem kedvel téged és még finoman fogalmaztam.

- Még ide úton felhívott. Tudott az egyetemről. Azt mondta, rájött, hogy hiába harcol ellenem, mert… mindegy. A lényeg, hogy megkért, hogy helyette is vigyázzak rád.

- Ez aranyos. Mind a kettőtöktől. Ha lesz új telefonom majd felhívom és megköszönöm neki, de most sietek. Szióka! – csaptam be magam mögött az ajtót. Erősen rájátszottam a szituációra, de nem volt kedvem a lelkizéshez.

Menet közben összefogtam a hajam, majd zsebre dugott kézzel siettem át a kaotikus lépcsőházon. Élveztem, ahogy a copfom minden lépésemnél a hátamat veri. A megfelelő számú szoba elé érve bekopogtam az ajtón. Az ismeretlenül ismerős fiú nyitott ajtót.

- Szia – köszönt fülig érő mosollyal.

- Szia.

- Emlékszel rám?

- Részben. Tudom, hogy ismerjelek kéne, de fogalmam sincs, ki vagy.

- Talán azért, mert még be sem mutatkoztam. Samuel vagyok.

- Én Cassie.

- Azt tudom – mosolygott.

- Nagyszerű. Bemehetnék? – kezdtem kicsit feszengeni.

- Nem is vagy rá kíváncsi, honnan emlékezhetsz rám?

- Ha elmondanád végre…

- Előbb bontsd ki a hajad! – élvezte az irányító szerepét. Engedelmeskedve csuklómra csúsztattam a hajgumit, majd fejemet megrázva néztem vissza rá.

- Na?

- Ez az. Pontosan ugyanígy néztél ki aznap a buszon – mondta, majd félreállt. Elhagytam pár lépéssel, mire tudatosult bennem mondatának értelme. Azon a napon, amikor Dennis és Sophie elé mentem ki az állomásra, egy vörös hajú, kék szemű, magas fiú utazott mellettem. Samuel utazott mellettem.

Ugyanolyan szoba fogadott, mint a miénk, talán egy nyávogó szőrgombóccal volt benne kevesebb. Nem láttam mozgást, senki nem volt az előtérben.

- Halihó? – szóltam fennhangon.

- Ki vagy? – vágódott ki az egyik szoba ajtaja.

- Cassie – léptem közelebb, mire a sötét szemű fiút pillantottam meg.

- Drága! Hogyhogy egyedül jöttél? – kezdte édesgetős dumáját az, akit a csapatkapitánynak sejtettem.

- A többiek túl fáradtak voltak. De ti se vagytok túl sokan.

- Áh, mindenki itt van, csak a saját szobájukban. Nekünk ilyen VIP kétszemélyes jutott, látod? – vezetett be a hálóba, amiben tényleg csak két ágy volt. A mi fiaink szobájának fele volt.

- Ki a másik?

- Az a vörös idióta – nevetett fel valaki az ajtóban.

- Sam! Nem szép dolog ilyeneket mondani magadról. Ilyet csak én mondhatok! – Charlie furcsa nevetésbe kezdett, mire kérdőn néztem a vörös fiúra segítségért, mire ő válasz helyett a kezembe nyomott egy felcímkézett, átlátszó üveget, melynek falát sárga folyadék nyaldosta.

- Már csak ennyi van? – kapta ki a kezéből a csapatkapitány. – Ejnye!

- Megnézem, maradt-e Bennél.

- Helyes – bólintott Charlie, majd engem kezdett méregetni. Hirtelen megcsapott a szájából áradó szesz tömény szaga.

Lerakta az üveget az egyik éjjeli szekrényre, majd hanyatt vágta magát az ágyon. Kezét a tarkójára fonta, lábát spiccesen egymásra helyezte.

- Ha szomjas vagy, csak szolgáld ki magad – intett a bizarr eredetű folyadék felé.

Megütközve bámultam a fehér üveget és a puccos címkét, a felsértett csomagolást és a hanyagul visszatekert kupakot.

- Nocsak, csak nem egy jó kislánnyal van dolgunk?

- Nem nagyon szoktam inni – mondtam halkan. Abban a helyzetben kifejezettem szégyellni kezdtem jó kislányi mivoltomat.

- Vizet se?

- De persze, azt igen.

- Ez ugyanolyan. Tudod hogy hívják mifelénk a vodkát? – kezdte, míg az üvegért sétált. – Kacagós kóla.

Letekerte a kupakot, majd a szájához emelve mélyeket kortyolt a bűzös italból.

- Kár, hogy ez nem az – rázta meg csalódottan.

- Fejlemény van! – rontott be Sam, kezében három üdítős üveget szorongatva.

- Azt elhiszem – reagált Charlie. – Ezek meg mik?

- Kevert cucc. Jóféle – hárított. – Viszont társaságunk van. A kiscsaj barátai – bökött felém.

- Nos, akkor azt hiszem nem fogunk itt elférni. Kénytelenek leszünk a nappaliba költözni – bólintott komoran.

A hideg rázott Charlie láttán. A színpadias mozdulatai, a folytonos rájátszás, a borzalmas szájszag. Kétségkívül tudott magáról, döntései többnyire tiszták voltak, de gondolatai egy szó felé húztak. Alkohol.

Sam szavai bizonyságot nyertek, amikor kint a toposunkkal, a dzsungelesünkkel és a tartalékemberünkkel találtam szembe magam. Bárgyú mosollyal és kérdő tekintetekkel fogadtak. Érthető, hogy Charlie állapota számukra sem volt túl bizalomgerjesztő.

Hosszú órákat beszélgettünk a Rising Daemons két tagjával, míg a többiek csak futólag köszöntek be néha. A nevüket se tudtuk. A borzalmasan elnyúló parti alatt akarva akaratlanul is legördült pár korty kacagós kóla, vagy bármi ahhoz hasonló. Fáradt voltam, megviselt és gyenge. Elégtételt akartam venni miatta. Hülyeség volt? Tudom. De akkor nem számított. Egy idő után nem érdekelt az italok pocsék íze, förtelmes szaga, az üres gyomromban kelő hányinger, időről időre jelentkező szédülés.

Jól esett megfeledkezni a világ gondjairól. Az agyam megszűnt kattogni. Csak a pillanat létezett és én. Forgott a szoba, a képek összemosódtak, hirtelen több ujjam lett, mint amennyi előtte volt. Minden vicces volt, mindenki a barátom, minden szép, minden jó, minden tökéletes.

Az utolsó emlékem, hogy Mattie átfogja a lábam és felemel, amit kényelmetlennek és feleslegesnek ítéltem. Tiltakozni kezdtem, de a világ forgása felerősödött, s elvesztettem az irányítást a helyzetem felett.

6. Fejezet. Annie

Halihó, mindenki!

Az előző fejezet után sokan írtatok rám Cassie kiakadásának okát kérdezgetve. 

Ezt senkinek nem mondtam el tegnapig, amit még a bétám is zokon vett. Másra számított, nem tulajdonított elég jelentőséget az előző résznek. Mert talán nem mindenkiből váltana ilyen heves reakciót ez az üzenet...

Az elkövetkezendő részeket előre láthatóan szeretni fogom. Imádom Londont, már jártam is ott, még megyek is oda, a kép pedig a sajátom. Enjoy!

Megtörve meredtem előre az idő koptatta, kényelmetlen ülésen. Lábaimat felhúztam, bal karommal átkaroltam, fejemet az egyik térdemen nyugtattam. Másik, még mindig remegő kezem előre nyújtva, az asztal fölött unottan forgatta a telefonomat. A díszhátlap kettéhasadt, a műanyag borítás szétpattogzott, apró szilánkjai recsegtek a készülék súlya alatt. A mobil belső szerkezete erősen szétesőben volt, azt vártam, mikor hullik darabokra a kezemben. Mégsem tette, mert a képernyő még egyben tartotta. Egy, a bal felső sarokból induló repedés szelte ketté az üveglapot, pókhálószerű vonalakkal tarkítva a kijelzőt. A telefon totálisan tönkre ment. A sors fintora, hogy a képernyő nem váltott masszív feketére, ahogy az normális lenne, ha apró részekre törik egy készülék, hanem megdermesztette az utolsó általa közvetített képet az utókornak. Akarva, akaratlanul is újra meg újra az üzenet soraira tévedt a tekintetem. Nem volt hosszú, nem volt sok. Csupán négy kijelentés és egy aláírás. Akárhányszor olvastam el megint, hitetlenkedni kezdtem, majd összetörtem. Egy idő után viszont már nem érdekelt.

A telefont lefele fordítva hagytam az asztalon, majd mély levegőt véve hátradőltem. Az ablak mellett a fák és a házak szélsebesen suhantak el, ahogy egyre közeledtünk Londonhoz. Fogalmam sem volt, merre járhatunk, ahogy arról sem, mennyi ideje gubbasztok a csapatom néma gyűrűjében. Mattie vonszolt ki a fülkéből egy kalauz segítségével, miután aggódni kezdtek értem, mert közel egy órája eltűntem a mosdóba, életjelet sem adva magamról. Nem akarok belegondolni, milyen látványt nyújthattam a sarokban kuporogva, kisírt szemekkel, elfolyt sminkkel, könnytől ázott ruhákban. Megrökönyödést és szánalmat láttam az arcukon. A jegykezelő magyarázkodni kezdett, de Matt csak mellém lépett és átölelt. Görcsösen a fiúba kapaszkodtam, s olyan erősen húztam magamhoz, ahogy remegő karjaim engedték.

- Minden rendben lesz – próbált nyugtatni, de jelen helyzetben ez volt a legrosszabb, amit tehetett.

Lassan felállt, majd engem is felsegített, kézen fogott és kivezetett a vagon előterébe, ahol két, menet közben zárt ajtó nyitott lehetőséget a fel és leszállásra. Ott szembe fordult velem, de nem mozdult. Megvárta, míg én bújok hozzá. Erőt vett rajtam a keserűség, de már nem sírtam. Talán nem is tudtam volna. Abban a helyzetben csodás érzés volt, hogy van valaki mellettem.

- Menjünk vissza – szipogtam.

- Jól van – válaszolta még mindig a hátamat simogatva.

Bizonytalan léptekkel indultam vissza az utastér felé, de az ajtó előtt még visszafordultam.

- Köszönöm – suttogtam, majd egy puszit nyomtam Mattie szájára.

Valamivel oldottabb hangulatban tértünk vissza a többiekhez. A szilánkok látványa elborzasztott, váratlanul ért.

- Hol a mobilom? – kérdeztem, majd mikor senki nem felelt, megismételtem valamivel ingerültebben.

Mindenki szemlesütve, némán ült, gondolataiban felmentés után kutakodva. Végül Sophie az asztal alá nyúlt és felém nyújtotta a sérült telefont.

- Csessze meg! – suttogtam, majd mikor megláttam az üzenetet magamba roskadtam, s szótlanul, a készüléket forgatva meredtem a semmibe.

Azóta mintha megállt volna az idő. Barátaim tanácstalanul, némán néztek maguk elé. Arcukról eltűnt a várakozás, az izgalom, s minden olyan érzelem, ami az utazáshoz köthető. Helyükre tiszta szánakozás költözött. Szép volt, gondoltam magamban, sikerült tönkre tenni a londoni utat alig néhány perc alatt!

- Mikor érkezünk? – tettem egy sovány próbát a beszélgetés kezdeményezésére.

- Maximum tíz perc – válaszolta Izzy. Hangja színtelen volt.

- Hogy vagy? – csatlakozott Mattie. Kapott az alkalmon, hogy beszélni kezdtünk. A csapatra telepedett némaság lassan oszlani kezdett.

- Túlélem. Nem érdekel – mondtam, majd a hitetlenkedő pillantások kereszttüzében folytattam. – Ez most nem számít. Most egyedül a csapat a fontos. A versenyek, London és a továbbjutás.

- Úgy beszélsz, mintha nem lenne lényeges – szólt Dennis.

- Mert nem is az.

- De hisz akkor felesleges volt az egész, amit… - kezdte Sophie.

- Egyáltalán nem volt felesleges – vágtam a szavába. – Csak akkor, ha feleslegesen utaztunk idáig. Jelen helyzetben hidegen hagy az SMS, majd ráérek akkor aggódni miatta, ha aktuális lesz. Ez akkor következik be, ha a versenyen nem adunk bele mindent, és kiesik a csapat. Akkor érdekelni fog.

- Nem fogunk kiesni – mormogta Zack, majd rám mosolygott.

Mire a vonat megállt, s lábaink a főváros térköveit koptatták, a csapatba is visszaköltözött az élet. Nem volt nálunk túl sok csomag, mégis hat bőrönd kerekei kattogtak a hangulatos téren az állomás előtt. Elveszetten néztünk körbe, mígnem Thony pillantotta meg a közelben ácsorgó alacsony, fekete öltönyös férfit, aki kezében egy WARRIORS OF DISTANCE feliratú táblát szorongatott, közben nyakát nyújtogatva fürkészte a tömeget. Amint megláttam, nevetni kezdtem. Tudtam, hogy kapunk fuvart, de nem ilyen sofőrt képzeltem el magunknak.

A férfi szélesen mosolyogva fogadott minket, majd egy, az öltözékéhez színben passzoló limuzinhoz vezetett minket.

- Ezt nem hiszem el – ámult el Sophie.

A sofőr halkan motyogva rakta a csomagtartóba a bőröndöket, majd mindenkire erőltetetten vigyorogva és bólintva köszönte meg a táskáját. Közel érve kezdtem érteni a beszédét. Nem angolul volt, valami sokkal másabb nyelven sutyorgott magában. Pechjére általános iskolában tanultam pár évig olaszt, a megmaradt tudásom pedig épp elegendő volt, hogy megértsem a szavait, mikor kivette kezemből a csomagomat. Nem kölykökről volt szó. Én nem erre vállalkoztam.

Gyors beszállás után mindenki zavarban érezte magát a tágas belső térben. Dennis és Sophie ültek hátra, önkényesen elterpeszkedve az ülésen. A jármű jobb oldalát Zachary és Thony foglalta el, így én jobbra ültem Izzy és Mattie közé. Mielőtt elindultunk volna, mély férfihang töltötte be a teret. Kissé törte az angolt, összetéveszthetetlen akcentusa megmosolyogtatott.

- Jó reggelt, Warriors of Distance! Az idő tizenegy óra húsz perc, kicsit fúj a szél, de jó idő van. A megbízóim kérésére először egy városnéző útra viszlek benneteket, majd pedig a szálláshelyre. Hölgyeim és Uraim, üdv Londonban!

A motor hangosan felbúgott, majd elcsendesett és halk morajjal indult meg az autó. Az ablakai be voltak sötétítve, mégis tisztán lehetett látni a kertváros utcáit. A házak sűrűsödni kezdtek, a tömött sorokat zöld parkok szakították meg néhol. Majd hirtelen a kertváros eltűnt, s helyére a belváros nyüzsgő monstrum házai tolakodtak. Magasabb, szélesebb, tekintélyt parancsolóbb épületek, ódon utcácskák, turistacsalogató terek.

Matt forgolódni kezdett, majd morgott valamit a rossz látási viszonyok miatt. Szemét végigjáratta a kocsiban, míg végül a tetőablakon állapodott meg a tekintete. Céltudatosan odahajolt, majd félretolta azt a helyéről, egy viszonylag nagy tátongó lyukat kreálva az autó kellős közepén. Második nekifutásra sikerült a koromszín üveglapot eltávolítani az útból, s a fiú örömittasan egyenesedett fel a hirtelen támadt tágasabb térben.

- Te biztos vagy ebben? – kérdeztem tőle az arcomat csapó menetszélben.

Matthew válasz helyett rám villantotta 1000 wattos mosolyát, majd kézen fogott és maga mellé húzott. Tiltakozni akartam, de amint kidugtam a fejem, belém fagyott a szó. Egyszerre körülvett London atmoszférája. Megpillantottam a piros buszokat, a puccos utcákat, színes ajtókat, jellegzetes házakat, táblákat. Ámulva néztem a felbukkanó tereket, a felfedezésre váró helyszíneket, közben pedig élveztem, ahogy a lágy szél a hajamba kap.

- Azt hiszem – válaszolt Mattie még mindig mosolyogva.

Alig pár perce álltam ott, de már úgy éreztem, mintha órák óta kocsikáznánk, a látnivalók pedig nem akarnának elfogyni. A bent ülők jelezték, hogy ők is szét szeretnének nézni sötétített üveg nélkül is, amiben a probléma csak az volt, hogy mi még koránt sem akartunk visszamenni. Néhány tanácstalan másodperc után a fiú szeme felcsillant, majd eltűnt mellőlem, helyét Sophie-nak adva át.

- Kapaszkodjatok – szólt az utasítás alulról, s két erős kar fonta át a lábamat. Meglepődtem, sőt, meg is ijedtem, de úgy tűnt, a mellettem álló lány inkább élvezi a helyzetet. Hamar egyértelművé vált, mi a fiúk terve, és pár pillanattal később már egymásba karolva ültünk a limuzin tetején. Hamarosan Izzy is csatlakozott hozzánk, oldalra pedig egy-egy fiú tornázta fel magát.

Szemünk előtt elsiklott néhány nevezetes épület, a régmúlt ékei, történelmi emlékek. Távolról láttunk pár őrségváltást, idétlen ruhákban aprópénzért parádézó embereket. Elértük a Temzét, amit, mint mindig, most is a szél fodrozott, hullámai csillogva verték vissza a nap fényét. A folyó elnyúló képe mellett tekintélyt sugározva állt a Big Ben, a legendás óratorony, körülötte a turisták számtalan csoportja kattogtatta a fényképezőgépeit. Hasonló volt a helyzet a Tower környékén, a hidat pedig nem járókelők, hanem vakációzó külföldiek lepték el. A London Eye fülkéi lassan emelkedtek a magasba, tetejéről bámészkodó emberek csodálták az eléjük táruló panorámát.

Egy teljes órát szántunk a város felfedezésére. Ezt követően is a város belső részén maradtunk, a Temzétől nem messze, a Big Ben látóterében álltunk meg végleg. Amikor a sofőr kiszállt és észrevett minket megrökönyödött, majd bosszús mormolásba kezdett, de nem tűnt különösebben meglepettnek. Rögtön a csomagokért ment, az ajtó kinyitására nem is pazarolta az idejét.

- Milyen sofőr az ilyen? – méltatlankodott színpadiasan Thony.

Vidáman, kissé megszeppenve követtük a férfit egy duplaszárnyú üvegajtó felé, ami mögött egy hotel recepciójához hasonló szoba terült el. A pultra támaszkodva, nekünk háttal egy vékony nő állt, szoros kontyba tűzött hajjal, szűkre szabott ceruzaszoknyában és zakóban. Jöttünkre elfordult a pultban ülő beszélgetőpartnerétől, ránk mosolyogott, ami ha hamis is volt, legalább jobban meg tudta játszani, mint a sofőr.

- Warriors of Distance? Üdvözöllek titeket a Gamer Centrumban! Ti vagytok a harmadik csapat, akik megérkeztek. Hogy utaztatok?

- Egész jól – válaszolta Zack, míg alaposan szemügyre vette a fogadótér minden szegletét.

- Én Charlotte vagyok, nektek csak Lotti. Az első hetekben én fogok nektek segíteni eligazodni, illetve az alapvető dolgokban is hozzám tudtok fordulni, vagy ha bármi lenne – harsány lány volt élénk személyiséggel, noha mondanivalóját néhol furcsán öntötte szavakba. – Igazából csak rám tudtok itt támaszkodni, amíg nem szereztek szponzort – fejezte be elmélázva.

A lány a húszas évei derekán járt, szétszórt volt, és látszólag totálisan képben volt mindennel. Bőröndjeinket magunk után húzva követtük a lakosztályunk ajtajáig, de be nem mehettünk.

- Ezt majd a végére – magyarázta.

Hatalmas volt a komplexum és ezt ő sem felejtette el kellően kihangsúlyozni. Három vendégfogadónak nevezett terem volt, ami a közvetítésekből ismert módon volt berendezve: kétszer öt gép egymás mellett, vagy egymással szemben, előttük pedig szabályos sorokba rendezett székek a kíváncsiskodó játékkedvelőknek. Három terem, különböző nézőszám befogadására képes egységek. Kisebb bajnokságokra, híres csapatok meccseire, vagy a nagy döntőkre, esetleg mindezekre egy időben. Ide bejutni nehéz volt és drága, de minden mérkőzés teltházzal ment. További két terem volt számítógép-központú. Egy, ahol csak tíz eszköz volt, valamint néhány kamera. Itt készültek a netes közvetítésre készülő meccsek, ahova nézők nem tehették be a lábukat, az operatőröktől persze eltekintve. Az utolsó ilyen teremben a vágó és további szerkesztői munkák zajlottak, valamint a véglegesített képek, amiket a nézők láttak. A bámészkodóknak a legtöbb ilyen, háttérmunkákkal foglalkozó terem ismeretlen volt, ők más bejáraton juthattak ki, illetve be, a sarkokon lézengő őrök pedig szükség esetén elterelgették őket a számukra tiltott részekről.

Tizenhat csapatot vártak. Mind a tizenhat csapat ugyanolyan szállást kapott, de volt még nyolc más fajta lakosztály, illetve még négy szintén az előzőktől különböző, persze ezek csak a játékosoknak. Hogy ezek miket takartak, Lotti nem árulta el. A közel két órás körbevezető túra végén a lány még mindig ugyanolyan energikusan magyarázott, időközben szétbomlott kontya laza lófarokként lengedezett.

- Tudom, hogy már elegetek van az egészből, de higgyétek el, most jön a legjobb – kezdte, majd a zsebéből előhúzott tekintélyes kulcscsomón kezdett keresgélni. Gyorsan megtalálta a kellő kulcsot, majd elegáns mozdulattal kinyitotta a zárat. – Ez egy hagyományos szoba, kellemes panorámával. Két háló van benne. A többiben négy, vagy nyolc, de ebbe ne menjünk bele.

Előre lépett, indulni készült, de még a küszöbön sarkon fordult.

- Tudjátok mit? Menjetek előre. A kulcsok a fogadótérben balra, előre a nappali, tovább az erkély, balra a női háló és a konyha, jobbra a férfi, persze külön fürdőkkel. Fedezzétek fel, én majd jövök utánatok! – mosolygott, majd félreállt.

Pár másodpercig álltunk ott, egymást nézve, majd a fiúk mindekit félrelökve indultak meg befelé. Hirtelen tűntek el a szemünk elől, mi pedig lassan lépdelve követtük őket. Tágas belsőtér fogadott, óriási ablakokkal. Átfutottam a termen, majd kinyitottam az ajtót. Kint lágy szél fújt, az erkély előtt nem sokkal a Temze húzódott. Balra eltekintve a maga arany színével a Big Ben uralta a teret. Megmosolyogtatott új lakhelyem. Az első emeleten voltunk, felettünk még két további szint nehezedett a beton falakra. Visszafordultam, balra benéztem a fiúk szobájába. Már kényelmesen elrendezkedtek, cuccaik szétdobálva hevertek a padlón.

- Milyen otthonos – csóváltam meg a fejem nevetve. – Könyörgöm, alig tíz perce vagyunk itt!

A nappali süllyesztett padlóját sötét parketta fedte, a kanapékat kék bársony borította.

- Ott mi van? – kérdeztem az éppen belépő Lottit a fiúk hálója melletti ajtóra mutatva.

- Játékszobák. Nem mondtam? Egy hatszemélyes, egy kétszemélyes, valamint egy egyéni. Jó gyakorlást!  - kacsintott.

Szavai bizonyságot nyertek, amint beléptem az újnak vélt terembe. Végighúztam kezem az egyik monitoron, majd tovább mentem a két, eddig zárt ajtó egyikébe. Sötét, kis szobák fogadtak aranyos, apró ablakokkal. A kilincs alatt a belső oldalon apró réz kulcs csörgött.

Következő utam a konyhába vezetett. Jól felszerelt helyiség volt, apró ebédlőrésszel, egyelőre üres hűtővel. A sárgára meszelt falak mellett nagyobb hangsúlyt kaptak a sötétbarna bútorok és a krómozott konyhagépek.

Utoljára kaptam a mi szobánkat. Jégkék falak mellett fekete ágytakarók nyúltak, közöttük szekrények takarták a falat. A lányok már minden ágyat befoglaltak, értetlenül meredtem a kósza csomagokra.

- Az a tiéd – mutatott Izzy a jobb hátsó ágyra, amin egy ismeretlen, kartondoboz nyugodott.

Gyanakodva sétáltam mellé, táskámat az éjjeli szekrényre dobva. A dobozon tényleg az én nevem állt, tetejére celluxszal egy levelet erősítettek. Letéptem azt onnan, majd felnyitottam a levelet, s olvasni kezdtem. A remegős betűket azonnal felismertem, ahogy a néhány egyszerű szót formálták.

Csak hogy téged idézzelek: Noah allergiás rá, de én megérdemlem! Mind a kettőben igazad volt, de most legalább nem vagyok ott, hogy teletüsszögjek mindent. A névadásról lekéstél, remélem nem nagy probléma. Sok sikert a szobatisztásításhoz. (Ha nincs is ilyen szó, most lesz!)

Noah

Félredobtam a lapot, s nekiestem a doboznak. Nem lehet, hogy azt rejti, amire gondolok. Jobban megnézve, tényleg láttam lyukakat a karton falán, s mintha mocorgott is volna. Vagy csak hallucinálok?

Viszonylag gyorsan fel tudtam szakítani a doboz tetejét, s még így is meglepetés fogadott. A bátyám a legtöbb szőrös kisállatra allergiás volt, legtöbbször mégis a kutyát hoztuk szóba. Visszagondolva hat éves korom környékére, én mégsem egy házőrző ebért nyafogtam, hanem egy doromboló szőrgombócért. A kartondobozból pedig egy apró, fekete, zöld szemű cica nézett vissza rám.

- Ezt nem hiszem el – suttogtam, majd kivettem a kisállatot a dobozból. Az vékony hangon nyávogni kezdett, a szobában pedig az összes lány olvadozott a cukiságtól.

- Kitől kaptad? – érdeklődött Sophie, miközben mindenki közelebb jött.

- A bátyámtól. Sokáig cukkolt azzal, hogy boszorkány vagyok. Hát ezzel tényleg az leszek – nevettem, majd a szemközti ágyra tettem a macskát Izzy és Lotti közé.

- Mi a neve? – kérdezte Isabelle.

- Nem tudom, de Noah azt írta, már ő adott neki. A levélben nem volt róla szó – mondtam, miközben a doboz alsórészéről előszedtem az új háziállatom néhány használati tárgyát. – Ez a sok holmi… Már csak használati utasítás kéne hozzá!

- Annie – szólalt meg hirtelen Lotti.

- Tessék?

- Itt a neve a bilétán. Annie – magyarázta.

Kezembe vettem a macskát, mire az dorombolni kezdett. A bolyhos fekete szőr elfedte a nyakán húzódó bőr szíjat, amin egy apró névtáblácska függött.

- Jé, igazad volt. Aranyos – mosolyodtam el.

- A fiúk mit fognak szólni hozzá? – sandított Izzy az ajtó felé.

- Nem tudom, de én sem kedvelem a cicákat túlzottan – grimaszolt Sophie.

Szerencsére Sophie majdnem hogy egyedül maradt macskagyűlölő hozzáállásával. Néhány perccel később az egész csapat a tisztább hálóban kuporgott az új jövevényt nézve.

- Ebből nekem tudod mi jött le, Cassie? – szólalt meg Thony.

- Na, mondd!

- Noah azt akarja, hogy sokáig maradjunk.

- Persze, örül, hogy távol lehet tőlem.

- Nem erre gondoltam. Nem számít arra, hogy hamar hazamegyünk. Bízik bennünk.

- Már csak nekünk kéne bíznunk saját magunkban – bólintott Isabelle.

A rövid beszélgetés végén csend telepedett a társaságra. Lotti kicsit távolabb tevékenykedett, mi pedig az élet nagy dolgain merengve néztünk össze. Aztán Zack felkiáltott.

- Megcsináljuk?

- Megcsináljuk! – érkezett a válasz rögtön kórusban.

- Nem hallottam! Nyerni jöttünk?

- Nyerni fogunk! – jött a felelet.

- Mert kik vagyunk mi? – vettem át az irányító szerepét.

- Harcosok! A távolság harcosai!

Betanult szöveg volt, igaz, de megtette a kellő buzdító hatást. Mosolyogva folytattuk a beszélgetést, míg én a kiabálástól kicsit megrémült Annie-t simogattam.

- Emberek – kezdte félénken Lotti, akinek idő közben teljesen megfeledkeztem a jelenlétéről. – Kié ez a telefon?

Odanéztem, s láttam, hogy az én törött mobilomat szorongatja. Az éjjeli szekrényen a táskám kiborult, valószínűleg onnan került a kezébe.

- Az enyém volt – válaszoltam.

- Téged felvettek… ösztöndíj… kollégium… egyetem…

- Igen felvettek Cambridge-be. De amint látod, el is tanácsoltak – bólintottam szomorúan.

Kollégium megtagadva

Ösztöndíj visszavonva

Felvétel törölve

Jelentkezés érvénytelenítve

University of Cambridge