2. Fejezet. Three minutes

Üdv újra!

Egy hét telt el az első fejezet óta. Rengeteg visszajelzést kaptam, amit ezúton is köszönök. Viszont egy olyan kéréssel fordulnék hozzátok, hogy ne vadásszatok rám folyton facebookon, esetenként LOLon, és ne a chat-be írjátok a véleményeteket, hanem megjegyzésekben mondjátok el, mit gondoltok az adott fejezetről.

A sokk érzése a másodperc tört része alatt eluralkodott rajtam, majd körülbelül ilyen sebességgel vette át helyét a tehetetlenség dühe és a félelem. Remegő kézzel ragadtam meg a fejhallgatóm, hogy pillanatnyi indulatomban a monitorhoz vágjam. Az visszapattant a képernyőről, majd hasonló lendülettel a billentyűzeten landolt. Idegesen álltam fel az asztaltól, a klaviatúrát pedig durván rúgtam vissza a helyére, ami hatalmas csattanással válaszolt. Csukott szemmel és arcomra tapasztott kézzel fordultam meg, majd a szobám közepére érve hanyatt vágtam magam, hátamat csiklandozta a szőnyeg bolyhos anyaga. Sikítani akartam. Ordítani, ahogy a torkomon kifér.

Zihálva néztem fel a halványsárga plafonra. Muszáj volt összeszednem magam. A csapatomra gondoltam, és hirtelen eszembe jutott a nap, amikor csapatkapitánnyá választottak. Igaz, ez a posztomnak majdnem kötelező velejárója volt, mégis, náluk szóba se jöhetett, hogy másképp legyen, hiába tartottam volna Mattie-t jobb választásnak. Azzal érveltek, hogy az agyam és taktikáim kiszámíthatatlanok és verhetetlenek, valamint én képes vagyok minden helyzetben megőrizni a hidegvéremet. A szégyen könyörtelen hullámmal söpört végig rajtam. Pont, amikor a legnagyobb szükség lenne valakire, aki tartja bennük a lelket, és aki higgadtan várja végig a 180 idegölő másodpercet, a kiborulás határán, gyáván menekültem.

Nem sokkal a fejem felett izgatott, de fojtott hangot hallottam. Hátra fordulva láttam, hogy a fülhallgatóm és a billentyűzetem az asztalom hátsó részén, még mindig himbálózva lóg centikkel a padló felett. Felültem, lábaimat felhúztam, majd elkezdtem kifelé húzni a fülesemet a géphez csatlakoztatott vezetéknél fogva. Mély levegőt véve felvettem az eszközt, megtámasztottam a nyakam hátsó részén, megigazítottam a mikrofont, s beleszóltam.

- Hahó? – a hangom remegett, de ezen nem tudtam meglepődni.

- Cassie! Végre valaki! – a fiú hangja mosolyt csalt az arcomra.

- Szia, Thony!

- Na? – kérdése rövid volt, mégis egyértelmű. Cserejátékosunk minden meccs utáni első kérdése volt a végeredmény.

Válasz helyett félve az órára pillantottam, ami még bőven két és fél perc fölött járt.

- Nagyon haragudnál, ha azt mondanám, hogy nem tudom?

- Ezt meg hogy érted?

- Úgy, hogy ez egy kurva szoros meccs volt, úgy! – szólt közbe Matt. Suttogásnak indult, de a benne lévő idegesség majdnem kiáltásig erősítette a hangját.

Mindenki elcsendesedett, én pedig felálltam, és elkezdtem rendbe rakni az asztalom. A helyére igazítottam a dühömnek áldozatul esett tárgyakat, s visszaültem. Hangos kortyokkal magamba döntöttem a mellettem lévő fél üveg vizet, majd a megüresedett flakont a hátam mögé dobtam.

- Mattie? – szólaltam meg félve.

- Mi van?

- Hogy vagy?

- Hogy lennék? – kérdésemre meghökkent, de szelídebb hangon folytatta. – Meg se áll az agyam. Mit csináltunk, mit nem csináltunk, hogy csináltuk, jól csináltuk, nem csináltuk jól, hogy kellett volna csinálni, az ellenfél mit csinált, és ki csinálta jobban. Egyszerűen minden apróságon kattogok, de kikészít a tehetetlenség. A másodperc tört része fog dönteni. Egy utolsó lövész ütés, egy utolsó szuperminon.

Nagyot sóhajtva elhallgatott. Teljesen igaza volt. Éreztem, hogy újra erőt vesz rajtam a keserűség, ezért inkább a fiú irányába tereltem a gondolataimat. Jól emlékeztem az első közös meccsünkre, amit még Dennis szervezett. Még közel sem értük el a maximum szintet, és a tudásunk is jócskán korlátozott volt, de Mattie már akkor pozitívan tűnt ki a tömegből. Baráti játék volt: egy lány egy fiú, egy lány egy fiú ellen. Első körben Dennis oldalán harcoltam, aki előre felkészített, hogy Matthew kemény ellenfél lesz. Szavai igaznak bizonyultak, Izzy és az akkori újfiú könyörtelenül elvertek minket. Párcsere következett, én kaptam Mattet. Nem volt könnyű dolga velem, a rutinom akkor még mindössze két karakter ismeretét takarta. A második összecsapás már közel sem volt olyan egyértelmű. A fiú minden tehetsége is kevés volt, hogy győzelemre segítse a kétfős csapatunkat. Technikai baki következtében Dennis nem tudta befejezni a játékot, így emberelőnyben nyertünk, de az ellenfél Nexusának lerombolásával együtt összedőlt bennem a fiú tökéletességének álcája is.

Egy párnába fojtott sikoly törte meg a lassan beálló csendet.

- Izzy – suttogta Anthony. – De várj! Nem csak gombnyomással működik a mikrofon?

- Dehogy! – csóváltam meg a fejem, elmosolyodva a naivságán. Néhány kattintással előhoztam az online beszélgető program ablakát. – Szigorítottak a szabályokon, mert volt, aki közben másik progin beszélt mással is, így a három perc késés ellenére is előnyökhöz jutottak. Gondolj csak a sárkányra, vagy Baronra.

- Akkor én minek nyomkodom beszéd közben a shiftet? – nevetett fel.

- Hol tart a közvetítés? – kérdezte Matt.

- Negyvenkettő harminc – reagált a fiú. A visszaszámlálóra akartam pillantani, de az újonnan előhozott szürke ablak kitakarta. Jobb is volt így. Nem akartam tudni.

- Nem érdekel, mi lesz a vége, ma valakit pépesre verek a ringben – morogta Matthew.

 - Támogatom, feltéve, nem én leszek az – válaszolta Thony.

Elmosolyodtam a fiúk feszültség levezető ötletén. A csapat kizárólagos online kapcsolatai alól ők ketten képeztek kivételt. A két fiú ugyanazon város utcáit koptatta, ugyanazon bokszedzésen verették magukat lilára. Az egyik edzésen egy szerencsétlen rúgás következtében kényszerültek két szónál többet beszélni egymással. Anthony rúgott, Matt elütötte a lábát, a fiú pedig elveszítve az egyensúlyát a padlóra zuhant, támaszul szolgáló bokája csúnyán kificamodott. Mattie kiengesztelésképpen hagyta, hogy Thony megverje őt 1 vs. 1 harcban. Amint a fiú felépült, lejátszottak egy-egy sportszerű meccset, mindkét ringben, totálisan ellentétes végeredményekkel.

- Legyek én – motyogta egy vékony női hang.

- Isabelle, kérlek! – szóltam rá.

- De komolyan – folytatta, - az én hibám, ha veszítünk.

- Ugyan miért lenne? – csatlakozott Matt is.

- Mert nem vettem figyelembe a vérszívó utolsó képességét. Ha miniont ütöttem volna a Nexus helyett, visszatöltöttem volna annyi életet, hogy túléljem.

- Lehet, hogy épp ezért fogunk nyerni – méláztam el.

- Na, ne röhögtess! – förmedt rám a lány.

- Én figyeltem az életpontokat, és nagyon kicsi volt köztük a különbség. Az a néhány ütésed is jelenthet párszáz pontot, ami pedig bőven elegendő, hogy eldöntse a végeredményt.

Izzy egy szót sem szólt, csak egy visszafojtott sikolyt hallatott. Önmagában eldöntötte a meccs negatív kimenetélt, s magát okolta érte. Halála a legrosszabbkor bekövetkező hibának tűnt, mert lehet, hogy tényleg az volt. A lány magára vállalt minden felelősséget, noha ez egyáltalán nem volt szokása.

Mindennek a legelején még én vettem rá a lányt, hogy csatlakozzon a játékba. Korábban egy mangás, ugrálós, lövöldözős, egymás fejét szétcsapkodós játékban találkoztunk, és a távolság ellenére is olyan jó barátok lettünk, hogy közel egy éven keresztül napi 6-8 órát beszéltünk. Már az első pár meccs után megmutatkozott, hogy ő velem ellentétben vérbeli játékos. Hiába volt nekem 2 hetes játéktapasztalatom, labdába se rúghattam mellette. Ezt rosszul kezeltem, párszor meg is sértődtem miatta, sőt a játékot is abba akartam hagyni. Izzy egy szóval sem próbált könnyíteni a helyzetemen: könyörtelenül közölte a tényeket. Rámutatott, hogy még sokat kell gyakorolnom, ha érvényesülni akarok, és arra, hogy nem is vagyok ide való, ha feladom. Talán épp a szókimondó stílusa miatt szerettük meg annyira. Amint elértük a vállalható szintet, és keményebb ellenfelekkel kezdtünk játszani, megváltozott a hozzáállása. Csípős nyelve megmaradt, de már nem kívülállóként alkotta véleményét, hanem valaminek a részeként, a csapat tagjaként. Ha valamit valaki elrontott, azért nem ő került bajba, hanem mind az öt ember. Többé nem számított az egyén. Nem számított ki ölte meg az ellenfelet, ha egyszer meghalt. Nem számított, ha fel kellett áldozni valakit azért, hogy három, vagy négy ellenséget mészárolhassunk le cserébe. A csapat lett számára az első, és ezért képes volt akár szembe menni az utasításokkal. Ha veszítettünk, ha nyertünk, együtt tettük azt, így duplán meglepett önmarcangoló hozzáállása.

Halk, te egyre erősödő motyogás férkőzött a csendbe.

- 88, 87, 86… - Dennis hangja izgatottsággal volt telve, ahogy a számláló által pörgetett számokat másodpercekre bontva kántálta.

- Fejezed be! – kértem. Direkt takartam ki a visszafele számoló órát, nem akartam tudomást venni az idő múlásáról. Féltem annak lassú, vagy épp gyors kattogásától, a másodpercek súlyától.

- Nem tudom! Tudni akarom, mi lett a vége!

- Ezzel mind így vagyunk, Dennis – szólt Anthony.

- Nem is értem, hogy bírjátok.

- Sehogy. Isabelle kiborult, Thony a képernyőre cuppanva nézi a közvetítést, te pattogsz, én már átestem a holtponton és csak várok, majd a ringben tombolok, Sandra hidegvérrel tűri az egészet, mint mindig, maximum az ideg rázza kissé, Zack pedig várhatóan az utolsó pillanatban csatlakozik vissza hozzánk – darálta Matt. Megmosolyogtatott, ahogy a régi becenevemen szólított. Hosszú évek óta nem hallottam ezt senkitől, csak ő szokott rá újabban, s ő is volt az egyetlen, akitől eltűrtem.

Félszegen a remegő kezemre pillantottam. Igaza volt. A másfél perces határt elhagyva erőt vett rajtam a félelem, de kézfejemet ökölbe szorítva próbáltam higgadt maradni. A körmöm a húsba vágott, amitől felszisszentem.

Dennis újra számolni kezdett, de némi halk morgás újra némaságra bírta. A fiú eszement szokásai mindig is színt vittek a csapat életébe. Olyan dolgokra vállalkozott önként, amik más ember fejében meg sem fordultak volna. Kedvence volt kiállni két lány ellen, egyedül. Kezdetben Isabelle és én voltunk a kedvenc partnerei, de csak amíg sorozatosan le nem győztük párszor. Ezután egyenként mérkőzött meg velünk, ami minden értelemben viccesebb meccsnek bizonyult. Alig két hét múlva meguntuk a folyamatos visszavágókat, s átállítottuk a fiút a mi oldalunkra. Ő volt az első, az akkor még kezdő és béna csapatban, aki nem a szebbik nemet képviselte. Neki köszönhettük Mattet, aki miatt később Thony is csatlakozott hozzánk.

- Zachary amúgy mit csinál ilyenkor? – szólalt meg Izzy.

- Fogalmam sincs. Nem is mindig tűnik el – válaszolt Thony.

Mint egy végszóra, az eddig néma ember neve melletti kék pont villogni kezdett, jelezve, hogy a mikrofon újra aktív. Zörgő zajok után a fiatal fiú üde hangja zárta ki a csendet.

- Fú, de geci jó volt úszni egyet.

- Tessék? – vágtam rá, mielőtt végigsöpörhetett volna a döbbent kuncogás a társaságon.

- Semmi, csak belefutottam a medencébe.

- Ruhástól? – képedt el Dennis.

- Még szép! Ha nem hiszed, figyelj! – azzal hallhatóan felállt a székéről, tocsogó léptekkel eltávolodott az asztalától, majd ruhájából vizet facsart a padlóra.

- Te nem vagy normális – suttogtam.

- Lehűtöttem a fejem és fel is frissültem, úgyhogy szerintem duplán jól jártam.

Ez volt az első pillanat a meccs óta, amikor az egész csapat önfeledten nevetett fel, ha csak pár pillanatra is. Imádtam, hogy Zack bármikor mosolyt tudott csalni az arcunkra. Így volt ez akkor is, amikor még a mangás, kaszabolós játékban húztuk egymás agyát. A fiú először enyhén megsértődött, mikor játékot váltottunk, majd némi noszogatásra csatlakozott ő is. Ekkora mi már közel voltunk a maximum 30-as szinthez, így ő lett a csapat gyenge láncszeme. Néhány ismerőse, akik ekkora már a rangsorolt meccsek korát élték, segítettek neki a kellő szintre fejlődni. Kezdetben nehezen ment a tanítás, és Zachary sem bizonyult engedelmes diáknak, ami csak tovább növelte az ismeretét a trágár szavak terén, illetve a kedvet ezek használatára. Keserves munkával ugyan, de néhány hét alatt maga mögé utasított minket is, tanárait is, és senki nem mondta volna meg, hogy alig töltötte be a tizennégyet, mert a hangja ugyan egy kislányéval vetekedett, de obszcén szavaihoz hasonlót csak a VB döntőn hallhattunk.

- Mindjárt egy perc – szólt Mattie. Szememet forgatva mondtam le arról végleg, hogy a tudatlanság áldásával várhatom végig a hátra maradt időt, így a képernyő sarkába húztam a csevegő ablakát.

A számláló 60 másodpercre pörgött, majd egy mélyebb, gépi női hang kíséretében egy nagyobb chatszobába csatlakozott a csapatunk, s ugyanabban a pillanatban az ellenfél is. Ugyan mi halálfélelemmel és csenddel vártuk az idegőrlő perceket, a másik csapat heves kiáltozással mutatkozott be. Pár pillanat múlva mind elhalkultak, csupán egyikük dühös kiáltása maradt a végére.

- Tudtam, hogy Brand-et kellett volna hoznom! Azzal darabokra szaggattam volna azt a kilencfarkú ribancot!

- Kösz, én is élveztem a veled való játékot – reagáltam, amikor ráismertem a saját karakteremre a „kilencfarkú ribanc” megnevezésben.

Hangomra döbbent csend, majd hirtelen feltörő nevetés volt a válasz. Az utolsó percre összevonták a csapatokat, és valószínűleg az ellenfeleink nem számítottak lány hangokra. Nem ez volt az első ilyen eset. A banda a „Warriors of Distance” nevet viselte, ami durván annyit tesz, mint a Távolság Harcosai. Ezzel együtt három különleges vonásunk is akadt, amivel kilógtunk a profi csapatok sorából. Elsőnek ott volt a korunk. Közülünk egyedül Mattie lépte át a nagykorúság határát, noha már Dennis is közel állt hozzá, legtöbben a tizenhetedik és tizennyolcadik életévünket tapostuk. Lényegében kölykök voltunk, mégis kitartóbbak és rutinosabbak sok korosabb csapatnál. Másodiknak a csapatunk megalakulásának módja, s ezzel együtt a nevünk. A legtöbb ilyen szedett-vedett csapat a nevezésig sem jutott el, nemhogy most izgulhassanak az utolsó selejtező kimenetelén. Harmadszorra pedig a slusszpoén: Izzy és én. A komolyabb csapatokban elképzelhetetlen volt a nők érvényesülése, nemhogy ketten is szerepet vállaljanak benne, nem csak a kispadról, hogy a csapatkapitányságot már ne is hozzam szóba.

- Hát én tudtam, hogy kicsik ellen játszunk, de ennyire? – kérdezte még mindig nevetve egy másik ellenfél. – Hány éves vagy, öcsi?

- 17 vagyok, de nem a korom miatt ilyen a hangom, megnyugodhatsz.

- Na, ne röhögtess, hogy egy csaj ellen mentem! – folytatta az elsőnek szóló.

- Nem csak te – szólt közbe Isabelle. – Topon is jól szórakoztam.

Kijelentésére a másik csapat újabb hahotába kezdett. Hangjuk alapján a húszas éveik derekán járhattak, és hallhatóan jót mulattak azon, hogy részben lányok izzasztották meg őket nem is olyan régen. Nevetésüket tovább fokozta a Zack hátteréből beszűrődő anyai szidás, ami a gépet féltette a rá csöpögő víztől.

- Most viccen kívül csajok vagytok, vagy csak szívattok valami hangmódosítóval? – próbált az egyik valami röhögéstől mentes hangot kiadni.

- Valószínűleg olyan poénos hangulatban voltunk az elmúlt percekben, hogy gondunk volt a hangtorzítókra – morogta Matt.

- Én nem akarom elhinni, hogy elvert egy lány a legjobb hősömmel! – mondta Izzy ellenfele, míg az enyém újból a Brand nevű karaktert kezdte emlegetni.

- Nyugi, a tüzes pasi se lett volna nagyobb kihívás – válaszoltam neki, mire a méreg újabb hulláma futott végig rajta. Abban a pillanatban rettentően élveztem, hogy ki tudom készíteni, és ahogy a maradék 10 ember is jót nevetett a kudarcán.

- De komolyan. Ki nyert? – kérdezte Zachary. Fokozatosan mindenki elhalkult, harsány kacajok helyét a csend és a félelem vette át.

- Fogalmunk sincs – válaszolt az egyik ellenség.

- Bárhogy is legyen, egy öröm volt, srácok, illetve hölgyeim! – vágta rá egy másik. – Basszus, ha ti juttok be, meghívlak titeket egy kávéra!

- Vigyázz, mert szavadon foglak! – mosolyodtam el, újra visszacsempészve a jókedvet a társalgásba.

Épp időben, úgyanis újra más csevegő szobába kerültünk, ahol a kommentátor hangja még a játék izgalmától szikrázott. Egy fél mondattal megemlítette, hogy csatlakoztunk az adáshoz, majd folytatta a fejvesztett kiabálást.

A fél perc hosszúra nyúlt, a műsorvezető szavaitól pedig újra megelevenedtek bennem a csata utolsó mozzanatának képei. Belegondoltam a két lehetséges végkimenetelbe. Hat kölyök a világ ellen, akik elbuknak a siker kapujában? Ez esetben a csapat feloszlása is majdnem elkönyvelhető. A WoD másfél évig tartó fél-profi pályafutása az utolsó pillanatban omlik össze. Vagy hat kölyök a világ ellen, akik olyan csapatokat utasítanak maguk mögé, amilyenek ellen elméletben szemernyi esélyük sem lenne. Két lánnyal a soraikban törnek előre, a végtelenbe és tovább – legalább is Anglia legjobb 16 csapata közé.

- Hölgyeim és uraim, minden bizonnyal nem csak a selejtezők, hanem az egész versenysorozat legizgalmasabb zárójelenetének lehetünk tanúi. Mind a két bázis támadás alatt áll, mind a két csapat a legjobb formáját, hú… - egy pillanatra elhallgatott, s mi tudtuk, elérkezett az a pillanat, amikor Izzy elszenvedi a meccs utolsó halálát. A kommentátorba belefagyott a szó, így egy másik vette át a pörgős szónoklatot.

- Ez bizony kellemetlen lehetett a WoD részére, de a csata ettől még nem állt le! A pillanatnyi előnyük eltűnt, sőt, most már a másik csapat birtokolja. De elég lesz? – Ajkaimat összeszorítva visszakattintottam a játék képernyőjére, ahol a számláló 10 másodpercnél tartott, majd arcomat a felhúzott térdeimre hajtva, lélegzetvisszafojtva hallgattam tovább az eszement kiáltozást. – Vajon vissza tudják hozni az eddigi lemaradásukat, vagy a másik csapat meg tudja őrizni a korábbi fölényét? A Nexusok életpontjai kíméletlenül fogynak, a kamera megőrült… a játéknak pedig vége!

Csend. Mindenki elhallgatott. Semmi szuszogás, semmi mocorgás, az egyetlen hallható hang a mellkasomban vágtató szívem dübörgése volt. Felnéztem, az óra pedig 0:01 után eltűnt, felfedve az Idézők Szurdokának legközepét. A kamera megindult, a képernyő jobb felső sarka felé vette az irányt. A piros Nexus a már megszokott hangkísérettel semmisült meg, s a társaságból úgy robbant ki az eddig felgyülemlett feszültség, ahogy a bázis kristályai szóródtak millió darabra.

- Hölgyeim és uraim, játékosok, nézők, szurkolók, egy szóval kedves mindenki. Örömömre szolgál bejelentenem, hogy országunk képviseletéért továbbra is versenyben maradt a Warriors of Distance csapata! – zengte az első hangadó. – Srácok, van valami hozzáfűzni valótok?

- Vladimir nem is használ manát – motyogta Zack.

1. Fejezet. Battlefield

Halihó mindenki!

Ezzel a bejegyzéssel hivatalosan is útjára indul a blog, kezdetét veszi a történet. Nem kell megijedni, nem minden fejezetnek lesz a LOL a középpontjában, ennél kicsit komplexebb lesz a sztori.

Bla-bla-bla...

Üdvözöllek az Idézők Szurdokában!

Ismeritek azokat az antiszociális internetfüggő élettelen kockákat, akik egész nap a számítógépe lőtt ülve koptatják a billentyűzetet és valami bugyuta játékra ráfüggve töltik ki az üres óráikat? Mit szólnátok, ha azt mondanám, hogy én is ilyen vagyok? Talán nem teljesen antiszociális, és határozottan nem függő, a számítógép előtt töltött óráim pedig egyáltalán nem befolyásolták negatív irányba a szociális életemet. Az internet segítségével lehetőségem nyílt megismerni olyan embereket, akikkel normál esetben egyáltalán nem találkoztam volna. Bár személyesen még így sem találkoztunk, kialakult egy kisebb csapat, egy baráti kör, ami nagyon is sokat köszönhet a szélessávúnak, vagy az életszívó online multis játékoknak.

Azon a pénteki estén is egy ilyen kötötte le a figyelmünket. Ujjaim a billentyűzeten pihentek, jobb kezem alatt gyorsan, reflexszerűen mozgott az egér. Lábaimat magam alá húztam, a képernyő felé hajoltam, kissé az asztalra görnyedtem. Szemem a monitort pásztázta, annak kisebb részleteit, fülesemben pedig csapatom hangja zengett. Fontos meccs volt. Életünk eddigi legfontosabb meccse.

Kínosan ügyeltem rá, hogy mindent a lehető legtökéletesebben csináljak. Ellenfelem minden mozdulatára megfelelően reagáltam, időről időre a térképre pillantottam, biztosítottam a látóteret és ezáltal a saját biztonságomat. Szükségem volt rá, a lehető legnagyobb, mivel az ösvény, ahol én mozogtam, a pálya közepén húzódott, közel mindenhez és mindenkihez, ami nem volt minden helyzetben kimondottan előnyös.

- A vérszívó eltűnt – jelentette ki Izzy, az egyetlen női mentsváram a betokosodott férfi kockák körében. Ő a pálya felső sarkig húzódó úton történő dolgokért volt felelős.

- Felém jön – nyugtáztam, amint megláttam a térképen a közeledő ellenséges hőst. A karakteremet kissé beljebb irányítottam, majd egy sebzést okozó gömböt küldtem a bokor felé, ami minden bizonnyal a rejtekhelyéül szolgált, hogy a tudtára adjam, lebukott.

- Segítsek? – kérdezte Matt. A fiú a három ösvény között elterülő, búvóhelyekkel és megölésre váró szörnyekkel labirintusszerűen tűzdelt részeket uralta. Az ő feladata volt véletlenszerű megjelenésével és az így kialakuló emberhátránnyal tenni könnyebbé az ellenfél hatástalanítását, megölését.

- Nem kell, visszament – mondtam, mert a térképen az éppen kihunyó őrszememmel még pont láthattam, ahogy az ellenség a saját posztja felé véve az irányt, átszeli a folyót.

- Boton rendben vagytok? – kíváncsiskodott tovább Mattie, a pálya alsó szegletein harcoló két további csapattársunktól.

- Persze – válaszolta Zachary, a támogató.

Néma bólintással konstatáltam az információt, majd újra összes figyelmemet a saját ellenségemnek szenteltem. A következő pillanatban az egész pályára sötétvörös fátyol borult, amit egy sejtelmesen elsuttogott „Sötétség” szó követett. Mire a látási viszonyok újra kitisztultak, bot párosa hevesen káromkodva próbált menekülni az ellenfél meglepetésszerű támadása elől. Minden próbálkozásuk ellenére a másik csapat lövésze hosszú másodpercekre száműzte őket a csatatérről, amit egy gépi női hang „Ellenség, kettős gyilkosság” mondattal nyugtázott.

- Azt látom – jegyezte meg epésen Matthew.

- A folyóról nem láttunk semmit! Nem volt őrszem! – mondta a kelleténél kicsit hevesebben Dennis, a mi csapatunk lövésze.

- Most járt le. Nem az én hibám!– kiáltotta mentegetőzve Zack.

- De, pont hogy a tiéd! – folytatta a veszekedést Den. – A támogató figyel az őrszemekre.

- A lövész meg menekül, nem fordul vissza harcolni emberhátrányban!

- Azt hittem még megölhetem!

- Rosszul hitted – motyogtam magamban. A két fiú veszekedése kizökkentett, amit észrevéve az ellenfelem agresszívan kezdett támadni. Összerezzentem, későn kattintottam félre, ami miatt a karakterem élete erősen megcsappant. A másodperc tört része alatt újra összeszedtem magam, majd felvéve az ő stílusát, könyörtelenül kivégeztem a hőst. A női hang ezúttal elismerően zengte a „Megöltél egy ellenséget” szövegét.

- Szép volt, Cassie! – dicsért meg Matt. Mivel a harcban veszélyesen legyengültem, sietve tértem vissza a bázisra, hogy még az ellenfelem újraéledése előtt vissza tudjam töltetni az életerőm és visszamehessek az ösvényen kialakult pillanatnyi harcmezőre.

- Köszi – szóltam halkan.

Mivel ennél a pontnál a két, még mindig halott játékostársam megújult lendülettel szidalmazták egymást és a játékteljesítményüket, megpróbálkoztam közbe szólni.

- Fiúk, nem kéne… - a harmadik szó után a szavamba vágtak, majd ugyanúgy egymáséba is. Egyértelmű volt, hogy a szép szónak itt már nincs hatalma.

- Kuss, és koncentrálj a játékra! – emeltem meg a hangom, amíg biztosítottam a látóterem és visszatértem az ösvényemre. – Komolyan az utolsó előselejtezőt akarjátok elrontani egy ilyen gyerekes civakodással? Nyerjük meg ezt a borzalmat és utána addig szívhatjátok egymás vérét, amíg Vladimir bírja manával, de ehhez az kéne, hogy összedolgozzatok.

- Még legalább fél órát. Vagy többet – szállt be Isabelle is.

Dennis és Zack, a madaras lövész és a Nap-pajzsos támogató feszült csendben tért vissza a helyére, majd mikor Matt segítségével hasonló eredménnyel adták vissza az ellenfél csapatnak az előbbi támadást, már újra a kellő komolysággal állt hozzá a meccshez. Minden visszatért a normális kerékvágásba. Én a farmra koncentráltam, az másik csapat apró segítői, a minionok megölésére. Matt párszor benézett az ösvényemre, hogy meg tudjam tartani az előnyömet, ahogy az ellenfél dzsungelese is jött néhányszor visszatartani engem. Ugyanezeket lejátszották a másik két úton is, de senki nem ölt meg senkit. A békés látszat ellenére tíz ember kulcsolta volna össze kezeit ellenfele torka körül vidám mosollyal az arcán.

Engedve az agresszivitás csábításának, kíméletlenül a riválisomnak ugrottam. Már nem éltek az őrszemeim, de az egyetlen ember, aki a segítségére tudott volna sietni, nem sokkal azelőtt kényszerült hazamenni a bázisra, így biztosra vettem, hogy a harc egyedül kettőnkön fog eldőlni. Végül nem sokon múlt, de az idéző varázslatai használatával, alig pár csíknyi piros élettel menekült el. Utána akartam menni a tornyok alá, de épp elég sérülést szenvedtem el a párbaj során, hogy egyetlen apró hiba is végzetes legyen a brutális lézerek kereszttüzében.

Morgolódva tértem vissza a minonokhoz, majd a kamerámat topra húztam, megnézni, Izzy hogy boldogul. Épp akkor ért oda Matt is, így sikeresen meg tudták lepni a lány ellenfelét. Lebénították, az életpontjai kíméletlenül fogytak, ám a reflexei jobbak voltak, mintsem elvérezzen egy ilyen támadástól. Aktiválva egyik képességét sebezhetetlenné vált, és biztonságos távolig tudott húzódni a két hőstől. Keserű vigasz volt, hogy nem csak én jártam szerencsétlenül a gyilkossági kísérletemmel.

Visszarántottam a kamerát midre, hogy újra az apró segítőkre koncentráljak, amikor a térkép alsó sarkából két sárga villanás formált kérdőjeleket.

- Eltűnt kettő – kommentálta Zack szóban is.

Még beleütöttem egy utolsót az egyik nagyobb minionba, majd ahogy megkaptam az érte járó aranyat, sietve indultam vissza a tornyaink védelmébe. Sajnos túl közel mentem el az alsó, kivilágítatlanul maradt bokorhoz, így egy onnan érkező kampó könyörtelenül magával ragadott, majd egy bumeráng oda- és visszapattanó sebzése könnyedén kivégzett, mielőtt bármit is tehettem volna.

- Jókor szólsz – duzzogtam. Hangulatomat nem javította a gépi női hang egyszerű, „Meghaltál” kijelentése sem.

- Te csak maradj csendben, nem volt őrszem! – reagált a fiú. Visszavághattam volna azzal, hogy részben az ő kötelessége a pálya kivilágítása, vagy akár azzal is, hogy későn szólt, főleg, hogy hiányzó életpontokkal maradtam kint, de inkább csak csendben maradtam. Semmi kedvem nem volt újabb veszekedést kezdeni.

- Inkább gyere kékért, ha feléledtél, hogy legközelebb ne tudjon elmenekülni az a Malhazar, bot meg figyeljen jobban. Vita lezárva! – Szerencsére Mattie és hasonlóképp gondolkodott, plusz az egyik szörny, az ősi gólem karaktererősítő képességét is átadta, amitől karakterem lába körül kék karika keringett.

A percek eseménytelenül teltek, majd a meccs idejét jelző óra átfordult 15:00-ra, ezzel egy időben pedig megjelent a térképen egy újabb szörnyet jelző ábra. Az Idézők Szurdokának legrettegettebb fenevada: Baron Nashor.

Az ellenség tagjai feltűnésmentesen szívódtak fel. Először az alsó útról tűntek el ketten, – amit ezúttal jeleztek a fiúk, - majd az én ösvényem üresedett meg. Amint a térképen már nem maradt egyetlen, az ellenfél hollétét jelző ikon, a gyanúnk beigazolódni látszott. A másik csapat hamar, talán túl hamar akarja megölni a mid és top között prédákra várakozó óriáskukacot. A meccs alig hagyta el a korai szakaszt, így tudtuk, még ők is gyengék. Ha sikerül is megölniük a szörnyet, az viszonylag sok időt fog igénybe venni, az életük pedig veszélyesen alacsony szinten lesz. Először kihasználva az üres ösvényeket, őrült tempóban kezdtük törni a tornyaikat. Az alsó adta meg magát legkorábban. A két fiú azonnal hazateleportált, vásárlás után pedig megindultak Nashor felé. Izzy az egyik közeli bokorba húzódott, néhány őrszem elhelyezésével biztosította a rálátást a menekülő utakra. Mire Zachary és Dennis is visszaértek, az én utamban álló torony is darabokra hullva omlott magába, Matt pedig megkerülte az ellenség et rejtő falakat.

- Cassie. Beugrasz? – kérdezte a lövészünk.

- Persze – már pontos terv volt a fejemben. Három ugrásom volt, amit bölcsen kellett felhasználnom. Látótérbe hozni az ellenfél tagjait, Baront, nem hagyni, hogy támadás-, vagy mozgásképtelenné tegyenek, és természetesen elmenekülni. A karakterem utolsó képességén némi sebzés volt három ugrással, egy negyedik vészhelyzet esetére az idéző varázslataim között, de azt tényleg csak végszükség esetén használtam.

Nagy levegőt vettem, majd a karakteremet a folyóba irányítottam. Közeledve a szörnyet rejtő falakhoz megpillantottam az első tagot a másik csapatból. Szinte pánikreakciómban nyomtam az ”R” gombra, így a következő pillanatban az öt ellenség között találtam magam. Első ugrás. Szinte azonnal rám kezdték nyomi a képességeiket, amik elől én a második ugrásomat felhasználva tértem ki. Hosszú másodpercekig nem sebeztek a háromfejű óriáskukacba, de az folyamatosan szedte az életpontjaikat, mint ahogy az én ugrásaim is 3-3 emberét. Bent voltam a belső fal mellett közvetlenül, a csapatom tökéletesen látott mindent és mindenkit. Újabb képességek célpontjává váltam, amiket parádésan kerültem ki a harmadik ugrásom felhasználásával, végül pedig Matthew mellett kötöttem ki. Persze mindeközben Nashor is sebzett, illetve néhány ütést is felfogtam, aminek köszönhetően az életem 50% körül mozgott. Vissza akartam dobni még egy őrszemet, de már nem volt rá szükség.

Matt karaktere képességeit összehangolva átugrott a falon mellettem. Megjelenése kizökkentette a másik csapatot, így hirtelen őt akarták támadni. Ekkor azonban a másik három csapattársunk ugrott rájuk. A pánikban az ellenfél dzsungeles a „smite”-nak csúfolt idéző varázslattal próbálta bevégezni a Baron megölését, ám ez nem bizonyult elégnek. Nashor tovább sebezte őket, ahogy a maradék 3 hős is. Az idéző varázsos ugrást felhasználva visszamentem segíteni Mattie-nek, kivégezni a szörnyet, aminek a megölése végül a mi csapatunk nevéhez fűződött, a mi karaktereinket erősítette a lebegő lila jelzés. A már így is gyenge, meglepett ellenfeleket könnyedén száműztük az élők soraiból, újraéledésükig száműzve őket a játékból.

- Szép munka – nyugtázta Izzy, majd a gépi női hang „Ász” kijelentésével szinte egyszerre kezdtük meg a haza teleportálást.

A bázison bevásároltunk, felerősítettük a karaktereinket, utána pedig visszatértünk a helyünkre, felkészülve az agresszívabb játékstílusra.

A meccs kezdett hosszúra nyúlni, a két csapat közel azonos erőviszonyai izgalmas játékot biztosítottak a nézők számára. A tornyok oda-vissza dőltek, és lassan az egész térképen csupán a bázisok maradtak érintetlenül, a 12 külső toronynak csak a szikrákat csapkodó repedt csonkja maradt meg. A percek mentek, az aranyak jöttek, és hamarosan egyre több tárgy került az eszköztárakba, ami egyet jelentett a nagyobb sebzéssel. Immár a legkisebb hiba is brutális következményekkel járt.

A középső ösvényen gyülekeztünk, mindenki egyenesen a bázisunkról az ellenség felé tartott. Az én ellenfelem egyedül állt a dzsungel bejáratánál, a minionokat várta, helyette viszont öt ellenséget kapott a nyakába. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy alig két másodperc alatt kivégeztük, szemernyi esélyt sem hagyva neki a válaszra. Rendületlenül nyomultunk előre, már-már a bázis falain belülre az újabb toronyhoz, nem törődve azzal, hogy a másik csapat további 4 tagjának holléte még rejtély a számunkra. Hiba volt. Az életpontokat gyorsan koptattuk, de a képernyő elsötétült, a pályát vérszín lepel takarta. Újra jött a félelmetes hangú „sötétség”, majd az ellenség dzsungelharcosa könyörtelenül csapódott közénk. Hamar megérkezett a támogató is, aki a kampóját Dennisre akasztott, majd beugrott a csata közepébe. Zack elhasználta az utolsó képességét, ami megbénította az ott lévő ellenfeleket, tehát jó döntés volt. Az viszont már kevésbé, hogy Matt is követte a példáját, csapatunkra zárva a két erős és tankos ellenséget. Erre megjelent a többi is, mind ránk irányítva a képességeit, ami elől – Mattie-nek köszönhetően – nem tudtunk menekülni. Megcsonkított életpontokkal Zachary kihúzta magát az egyik ellenfélre, és őt kezdte támadni, Matt hasonlóképpen, mint a Nashor-műveletnél, könnyedén átszökellt a maga által kreált falon, majd gondolkodás nélkül Zack segítségére sietett. Izzy átugrotta a falat az egyik éppen megérkező miniont használva, majd menekülni próbált, de Malzahar ezt nem hagyta. Utolsó képességét elhasználva megölte a lány karakterét. Nekem már nem volt utolsó képességem. Sem idéző varázsos ugrásom. Kétségbe esve próbáltam segíteni a csapatomat az igazságtalan zárkában, – amit igazából bármikor hatástalanítani lehetett volna, - míg Dennis, aki hasonló pechje miatt szintén rab maradt, a toronyba próbálta bevinni az utolsó lövéseket. Ez idő alatt a két ellenfelünk, aki a kezdetekkor is bent volt, megállás nélkül minket támadtak, és ahogy a minionok is elfogytak, a torony célpontjai is mi lettünk. Meghaltunk. Mind.

- Ász a faszomat, azt! – reagált Zachary a gépi hang kijelentésére, ami nem engedte feledni, mennyire alulmaradtunk a legutóbbi harcban. Ugyan a fiú volt köztünk a legfiatalabb, nyelve mindenkinél több obszcén szót ismert.

Ebben a helyzetben kellett volna a leghiggadtabbnak maradnunk, de nem sikerült. Mindenki elvesztette a fejét. Gondolkodás nélkül mondtuk ki, ordítottuk egymás arcába a véleményünket, a másik hibáit, hogy mit és hogyan kellett volna csinálni. Mindeközben remegő ajkakkal és lassan nedvesedő szemekkel néztem, ahogy az ellenfél pofátlanul kevés élettel a bázisunk felé nyomul és könyörületet nem ismerve igázza le, ami az útjába kerül: a dzsungelünk, két torony és egy inhibitor.

- Idióták – suttogtam önelégülten.

- Tévedsz, Cassie, ha azt hiszed, te kevésbé vagy hibás – morgott rám Izzy.

- Mi? Ja, nem, nem! Az ellenség. Nézzétek, visszamennek!

- Persze, mert másodperceken belül él az egész csapat – Dennis hangjából sütött az értetlenkedés.

- Még mindig nem értitek. Tiszta a dzsungel és sebzett a bázis. De biztos ez volt a legjobb, amit tehettek, ha esély sem volt rá, hogy belezavarunk abba, amit csinálnak?

- Kezdem felfogni, mit akarsz mondani – szólalt meg Matt is, végre nem kikelve magából, sőt, hallhatóan mosolygott.

- Nashor? – Isabelle és Zack egyszerre értették meg, miről van szó.

- Oké, mondom mi lesz! – utolsó esélynek és egyben kötelességemnek érzetem, hogy átvegyem az irányítást. Időközben mind feléledtünk, így azonnal végre tudtuk hajtani az utasításokat. – Zack, Dennis, tiétek Baron, ketten le tudjátok szedni. Zack, oda kell a tank, Dennis pedig olyan gyorsan sebezd, ahogy csak tudod. Matt topra megy, legyél a közelben, ha megjelennének és kéne a smite. Visszatartom midet, de elől leszek, szintén nem megyek messzire a biztonság kedvéért. Izzy, te gyere velem, de maradj hátul, ne lássanak, csak ha kellenél, gyorsan be tudj ugrani.

- A dzsungelben leszek – felelte a lány.

- Helyes. Ők kb. most végeztek a vásárlással, jönnek ki. Óvatosan! Zack, tegyél őrszemet!

- Ezért vagy te a csapatkapitány! - nevetett fel Matthew.

Némán foglaltuk el a helyünket és tettük, amit tennünk kellett. A meghalva töltött idő során az őrszemeink kihunytak, így lélegzetvisszafojtva figyeltük a másik csapat minden mozzanatát, gyanús jeleket keresve. Látszólag gyanútlanok voltak, s valóban. Végtelenül naiv lépés volt tőlük, hogy nem szórták tele őrszemekkel a pályát, amikor lett volna rá lehetőségük. Nashor magatehetetlenül halt meg, két társunknak alig okozva némi sérülést. Felkészületlenül érte ellenfeleinket a rajtunk felbukkanó lila jelzés.

- Átmegyek botra. Rakok őrszemet, óvatos leszek. Matt vidd tovább topot, Zack és Dennis, nyomás midre – folytattam irányító szerepemet.

- Ketten? – kérdezett vissza a lövész.

- Igen. Támadunk és védünk. Dupla óvatosság, dupla elrettentés.

- Én neked segítek, ugye? – szólalt meg Isabelle.

- Inkább maradj inkább a megsebezett ösvények közelében. Én el tudok ugrálni, ha baj van, de ott fokozott figyelemre lesz szükség. Úgyis hamar visszatérek.

- Igaz, végül is csak ötből négy embernek van karakter-kontroll képessége, csak be tudnak keríteni, és csak kicsit vannak emberelőnyben – akadékoskodott Zachary.

- Vita helyett inkább gyerünk előre! A torony a minimum, ha valaki bajban van, sikít – zárta le Mattie.

Ez volt az utolsó szó. Furcsa volt látni, hogy nem is olyan régen még csúnyán helyben hagytak minket, most meg féltek tőlünk. A dzsungelben, az út levágása közben találkoztam Izzy ellenfelével, aki inkább a sebezhetetlenné tevő képességét és idéző varázslatát használta az előlem való menekülésre.

Lassan fújtam ki a levegőt. Már nem figyeltem, hogy enyém legyen az utolsó ütés a minionnál. Közel mindent megvettem, amire szükségem volt, és amire maradt hely, szóval az arany már nem számított. Ahogy a mana sem, így egymás után nyomogattam a képességeimet, hogy a lehető leggyorsabban bedöntsem a tornyukat.

A fiúk miden gyorsan magába omlasztották a lézeres kőtornyot, ami nem csoda, hisz az előző harc során is alig egy lehelet tartotta. Riadalmában az összes ellenség mid felé vett az irányt. Zack és Dennis menekülőre fogták, hárman követték őket. Izzy a másik csapat számára láthatatlan helyen ugrotta át a falakat, és indult meg a védtelenül maradt és megsebzett inhibitor felé. A maradék kettő rá akarta vetni magát, de az egyik inkább Matt felé iramodott, amint meglátta, hogy ő is a tornyot töri. Isabelle állta a sebzést, miközben szétrobbantotta a kristályt, szuperminonokat indítva ezzel a segítségünkre. Hamarosan Mattie tornya is megadta magát. Oda akartam menni segíteni, amikor megláttam, hogy feltűnően sok ellenség hiányzik a térképről, legalábbis ami a bázisukat illeti. Ugyanis ők sokkal inkább a miénket preferálták.

- Dennis!  Miért nem mondtad, hogy gáz van? – kérdeztem a lövészünket, miközben arcomat a tenyerembe temetve vártam, hogy a karakterem haza teleportáljon.

- Mert nincs – válaszolta a fiú, majd mintegy igazolásképpen a gépi női hang egy „hármas gyilkosság”-ot jelentett be a mi csapatunk színeiben.

- Attól még bedőlt még egy inhibitor és torony. A harmadik inhibnek se kell már sok, ami a Nexus-tornyokat illeti… - mélázott el Matt, majd ő is hazajött.

- Jó, talán kicsit. De ők se állnak fényesebben – mutatott rá Zachary.

Izzy, aki egyedüliként maradt az ellenség bázisán, bedöntötte a tornyot, amit én elkezdtem, majd bemenekült a dzsungelbe. Nem távolodott el nagyon az ellenség bázisától, életlopási képességeit felhasználva a karakter feje felett lebegő, életerőt jelző zöld csík lassan újra megtelt. A lány már az összes kelendő tárgyat megvette, az elixírek kék és pirosas felhőként lengtek körülötte.

Mind befejeztük a vásárlást, vibráló piros és kék füstpamacsokként futkorásztunk a pálya és a dzsungel hozzánk közelebbi felén. Óvatosak voltunk. Nem akartunk összefutni az ellenfeleink bármelyikével, mert az a csata hatással lehetett a meccs kimenetelére, sőt el is dönthette a csapatok sorsát.

Matt és Isabelle visszatért, a két botos fiú pedig átvágva a dzsungelen az ellenség bázisa felé tartott. Torkom a szívemben dobogott, ahogy azt figyeltem, hogy a két karakter hogyan közeledik könyörtelen kőfalakhoz. Mindeközben a képernyőm széle piros színnel izzott fel. Riadtan kaptam vissza a kameraképet a saját hősömre, akit időközben a folyó közepén ácsorogva leltek ellenfeleink. Gyors káromkodás után néhány képességemmel viszonoztam a belém intézett sebzést, majd amilyen gyorsan csak tudtam, elugráltam onnan. Még mindig kapkodtam a levegőt, amikor a csapatom választ követelt az iménti szavakra. Nem szoktam szitkozódni, legalábbis nem ellenséget.

- Jönnek – nyögtem.

És itt szabadult el a pokol.

Zack a karakterét a két főtorony kereszttüzébe állította. Állta az ütéseket, Dennis pedig ütötte a lézeres kőhalmokat. Hamar megérkeztek segíteni a minonok is, de az ellenfél tagjai másként gondolták. Hárman a nyakukba ugrottak, de a két fiú parádésan tért ki előlük. Látszólag kezdtek kevesek lenni ketten. Izzy az egyik hatalmas minonra teleportált, ami körül kék spirál jelent meg, majd a csuklyás alak a megmaradt tornyot kezdte püfölni.

Az átellenes bázison három piros életpontos volt. A másik kettő a miénket próbálta rombolni. Nem volt annyi életük, mint a mieinknek, de gyorsabban, és többet ütöttek. Tankra nem is volt szükségük, hisz a minionok is tökéletesek voltak erre a feladatra. Amíg Isabelle segítségével tartottuk őket vissza, semmi gond nem volt, de amint eltűnt az emberelőnyük, a minionok hirtelen elkezdtek sokat sebezni. Szerencsére Matt és én egyszerre tudtuk ölni az apró szörnyeket és mozgásképtelenül tartani az ellenfeleinket, noha mindketten tudtuk, hogy nem tartunk ki sokáig.

Az ellenség utolsó tornya összetéveszthetetlen hanggal roskadt magába, ami újabb erőt adott nekünk. Már nem mertem elvinni a kamerát, az agyam pedig már nem bírta követni, ami ott folyt. Hogy a másodperc törtrésze is dönthet az életed hátralévő részéről, jelen esetben nem a számítógépes világra gondolva. Fejben számolni kezdtem. Ha így tartjuk, nyerhetünk.

Ekkor azonban – utolsó tornyunk ledőlésével egy időben – a gépi női hang az ilyenkor lehető legrosszabb szavakat zengte, „Egy szövetségest meggyilkoltak”. Izzy hallhatóan messze lökte, vagy inkább dobta magától az egeret és a billentyűzetét. Ő már semmit nem tehetett. Ő már a meccs végéig halott maradt.

Ezt mind pontosan tudtuk, ahogy az ellenfeleink is. Az egyik lila minion körül piros spirál jelent meg. Isabelle korábbi ellenfele teleportált. Megszimatolva az emberelőnyt, erejüket megnövelve akarták megsemmisíteni az egész játék értelmét. A kristályt, ami útjára engedi a minionokat, ami a bázis és a pálya legbiztonságosabb sarkában nyugszik, ami összeköti az idézőket a hőseikkel: a Nexust.

Eleinte kétségkívül mi álltunk jobban, de amint hárman lettek a mi bázisunkon, az ő pillanatnyi sebzésük rohamosan megnőtt, a mienk pedig lecsökkent.

- 1500 életpont – mondta Zack, majd folytatta, én pedig hozzámormogtam magamban a mi Nexusunk életét. – 1100 – 2000. – 800 - 1300. - 250- 320.

A kamera automatikusan a pálya közepére irányult, majd egy fekete puccos alapon fehér masszív betűkkel a „Várakozás” szó jelent meg, alatta pedig egy számláló, ami éppen csak leugrott 2:59-re.

- Nyugalom srácok, - A szervező hangja meglepett. Nem számítottam rá. Persze tudtam, mi a menet. Mind a két csapatot itt tartják, végeredmény, ha lejárt a nézői késleltetés, aztán interjú a nyertes, valamint a vesztes csapattal is, bár ez utóbbi szinte soha senkit nem érdekelt. - a hivatalos eredményhirdetést majd a kommentátortól várjátok. A cseréket behúzom hozzátok, fél percnél pedig mind a tizenketten csatlakoztok a közvetítési szobába. Mindenki maradjon a helyén. Három perc.