4. Fejezet. Take it easy!

Halihó, emberek!

Vasárnap van, ami egyet jelent azzal, hogy új fejezettel bővül a blog. 

A négyzetekbe jelölgetős módszer nagyszerűen vizsgázott, és egyre többen mondjátok el írásban is, hogy mit gondoltok a fejezetekről, aminek nagyon örülök és rettentően köszönök! 

P.S.: Miért egy telefon a fejezet képe? Mert azt a jelentet igaz történet ihlette...

A késő délutáni napsugarak kellemes fénnyel töltötték be a nappalit. A napkorongot már félig elnyelte a távoli horizont, körülötte pirosas fényár futott végig a tájon. A festői látvány mindenkit lenyűgözött, még én is lopva a lemenő Nap felé tekintgettem olykor. A sötét parkettán lábak koppantak, lépések ismétlődtek, a padló pedig megadóan reccsent meg, amikor valaki törökülésbe helyezkedett rajta.

Hátamat a kanapénak vetettem, lábamat felhúztam, majd az ölemben nyugvó laptophoz egy egeret csatlakoztattam.  Bekapcsoltam a gépet, majd egy kék alapon sárga L betűt formázó ikonra kattintottam. Matt foglalt helyet mellettem, míg Izzy elnyújtotta magát a heverő teljes hosszában, fejem vonalába helyezve laptopját. Velem szembe Sophie és Dennis párosa ült le, szintén a földre, hiába volt mellettük szabad a teljes kanapé. A lány is a kezében szorongatta a gépét, bár nem hittem, hogy ő is a játékot szeretné rajta futtatni. Sokkal inkább Thony, aki Isabelle lábainál dobta le magát Mattie mellé. Az ő laptopján figyelemmel kísérhettük az ellenfél lépéseit is, de a már megszokott három perc csúsztatással. Zack, aki utolsónak csatlakozott hozzánk, a fotelban helyezte magát kényelembe, lábát a karfán átvetve félig fekvő helyzetbe vágta magát.

- Mit szeretnétek játszani? – kérdezte Izzy a lehetséges játékmódok között kattintgatva.

- Valami nyugisat menjünk – vetette fel Dennis.

- Botok ellen? – nevette el magát Thony.

- Annyira azért nem. Bár ha nagyon relaxálni akarunk, lehet róla szó – reagált az előtte szóló.

- Nekem van egy ötletem, bár nem tudom, hányan fogtok a torkomnak ugrani érte – szólalt meg Matthew. – Break the meta! Nem a Rengar támogatókra gondolok…

- Cica – vágtam a szavába.

- Hanem arra, hogy most mindenki más posztra megy, mint amin játszani szokott. Így mehetsz topra a cicával, Cassie – kacsintott rám.

- Még mint nem! Én megyek topra – jelentette ki Zack.

- Stoppolom a lövészt – szóltam a karaktereim közt böngészve.

- Midezhetek? – kérdezte Isabelle.

- Akkor nekem marad a támogató – mosolyodott el Mattie.

- Dzsungel, éljen! – Dennis a levegőbe bokszolt örömében.

- Hát ez gyorsan eldőlt – állapította meg az ötletgazda.

Összehívtuk a csapatot, ezúttal egy normál meccsre. Nem akartuk eljátszani a szerencsénket vagy a kedvünket sikertelen és felesleges rangsorolt mérkőzésekkel.

- Mi nem játszhatunk? – szólalt meg hirtelen Sophie. A billentyűzetet kezdtem vizslatni. El is felejtkeztem a két plusz emberünkről.

- Az a gond, hogy heten vagyunk – mélázott el Thony. – Ha valaki nem jön, úgy mehetünk 3 vs 3 játékot a Kanyargó Rengetegben.

- Noah is tud játszani – kaptam fel a fejem, majd a kétkedő pillantások kereszttüzében folytattam. – Oké, lehet, hogy nem profi, de jól játszik. Ha tartjuk, hogy senki nem mehet oda, ahol a legjobb, és hagyjuk őt a kedvenceivel, egész fair játékot kaphatunk.

- Akkor 4 vs 4? Melyik posztot hagyjuk el? – kérdezte Dennis.

- Mondanám, hogy a dzsungelest, de épp az adja meg a játék izgalmát – érvelt izzy. – Nem támadhatsz esztelenül, mert a végén a nyakadba ugrik valaki a bokorból.

- Döntsétek el, addig hozom a bátyámat – mondtam, majd otthagytam a tanácstalan társaságot.

Csoszogva futottam fel a vörös lépcsőkön, egyesével szedve a fokokat, majd határozottan kopogtam Noah ajtaján.

- Mi van? – förmedt rám odabentről.

- Cassie vagyok – válaszoltam. – Emlékszel, hogy még régebben említetted, hogy játszanál velünk?

Az ajtó túloldalán zörgés hallatszott, majd tompa puffanás. Kaparásszerű hangok a padlón, végül közeledő léptek zaja. Görcsös mozdulattal nyomta le a kilincset, csak a fejét dugta ki az ajtó résén.

- Hallgatlak.

 - Kéne még egy ember.

- Persze, hogy szétszívassatok? Kösz nem! – húzódott vissza.

- Noah! 4 v 4 meccs lesz, te lennél a nyolcadik. Mindenki olyan poszton megy, ahol gyengébb, te pedig mehetsz oda, ahol a legjobb vagy, azzal, akivel a legjobb vagy – győzködtem. A fiú csak a szemét forgatta, ezért folytattam. – Heten vagyunk és szükségünk van rád.

- Én miért nem hiszek neked?

- Mert nem szoktunk ilyeneket csinálni.

- Most hirtelen mégis? Érdekes.

- Rendben, kéresd csak magad nyugodtan! Bocs a zavarásért – fordultam vissza a lépcső felé, színpadias mozdulatokkal. Elértem a második lépcsőfokot. Harmadikat. Negyediket.

- Várj! – szólt utánam. – Jól van, megyek. De én mondom meg, ki lesz velem!

Megtorpantam, majd a bátyám feltételét hallva elégedett mosoly ült ki az arcomra, s folytattam az utam vissza a nappaliba.

Rövid kitérőt tettem a konyhába, nyolc kis üvegtálkát vettem elő a szekrényből. Kezemben tartva a fagylaltos bödönt, mindegyikbe ugyanakkora adagokat kanalaztam. Díszítésképp kevés tejszínhabot nyomtam rájuk, de valamiért hiányérzetem támadt, ezért csorgattam még a habra egy kevés csoki szirupot, végső simításként pedig apró cukorkákat szórtam rájuk, a kiskanalak mellé pedig csoki roládot szúrtam.

- Kalóriabomba – suttogtam a végeredményt szemlélve, majd tálcára téve a tálkákat visszaindultam a nappaliba.

Hat szempár csillant fel, amint megláttak a kezemben a fagylaltokkal egyensúlyozva. A helyiség közepén lévő alacsony üveg dohányzóasztalra tettem a tálcát, majd egy adagot magamhoz véve visszaültem a helyemre.

- Sikerült dönteni? – kérdeztem a tejszínhabot kanalazva.

- Kristályseb pályán játszunk, és nincs megszabva,  milyen karaktert vihetsz – közölte Dennis.

- Nagyon helyes – bólintott az éppen belépő Noah, aki az utolsó tálkát kisajátítva foglalt helyet a velem szemben lévő fotelban. Céltudatosan a szemembe nézett, ahogy felnyitotta a laptopját és bekapcsolta.

- A csapatokról nem tudom, mit döntöttetek, de a bátyám azzal a feltétellel volt hajlandó csatlakozni hozzánk, hogy ő választja meg a csapattársait – kommentáltam, leplezve azt, hogy a fiúnak mindig is vágya volt egy félprofi csapat ellen, vagy épp annak oldalán játszani.

Mondatom végére érve elégedetten emelte kék szemeit a képernyőre. Elméláztam a kettőnk között lévő különbségeken, és meglepően konstatáltam, hogy ilyeneket könnyebben találni, mint hasonlóságokat. Noah magas volt, sportos, szívdöglesztő zenei csodagyerek. Világító szemeivel és kócos koromfekete hajával senki nem mondta volna meg, hogy a rokonom. Alacsony voltam, barna hajam gyűrűkben végződött, szemem pedig zölden fénylett. Az egyetlen bizonyíték, hogy nekünk mégis valami közünk van egymáshoz, mindenki szerint a mosolyunkban rejlett.

- Te, te és te leszel velem – jelentette ki a lövészünkre, a dzsungelesünkre és a tartalékemberünkre mutatva. Elmosolyodtam a kiszámítható döntésén. Véletlenül sem akart lányokat a csapatába, Zacket pedig túl fiatalnak találta az ő oldalán való játékra.

- Legyen valami tétje is a dolognak – vetette fel Thony.

- Mire célzol? – csillant fel a bátyám szeme.

- Nekem van egy ötletem – nézett Dennis a legfiatalabbra. – A vesztes csapat fürdik, Zack módra.

- Vagyis ruhában, ordítva belevetik magukat a vízbe? – nevetett fel Zachary a medence felé sandítva.

- A francokat! – adott hangot a véleményének Matt is. – Ha már fürdetünk, mi dobáljuk bele őket.

- Milyen biztos vagy a győzelemben – ütöttem bele enyhén a lábába.

- Téged bármikor legyőznélek – kacsintott rám.

- Ez csak akkor lesz probléma, ha mi nyerünk – szólalt meg Sophie. – Mi nem bírunk el titeket.

- Igaz. Ha ti nyertek, fürdünk. Ha mégis veszítenétek, kisminkelünk titeket és holnap reggelig úgy kell maradnotok – zárta le Izzy.

- Legyen! – bólintott mindenki.

- Lányok, telefonokat tegyétek ki – figyelmeztetett Zack. – Az enyém a múltkor nem úszta meg szárazon. Szerencse, hogy még működik.

Elrendeztük a csapatokat, majd kezdődött a meccs. Mivel egy légtérben volt mind a nyolc ember, a taktikai megbeszélés a chaten zajlott.

 - Cicát hozok. De nem a vadászt – írtam, majd kiválasztottam a karaktert. Aggasztott, hogy nem látjuk  a másik csapat döntéseit.

- Én kiélem a yordle-mániám! – folytatta Sophie, majd rögtön véglegesítette a miniatűr tündért.

- Kéne olyan is, ami nem varázsból sebez – vélekedett Zack, mire válaszul Izzy egy árnyék nindzsa mellett döntött.

- Megteszi? – kérdezte a lány.

- Tökéletes – érkezett a rövid válasz.

- Nem tudom, kivel jöjjek – sóhajtott fel Zachary, majd a véletlenszerű hős gomb nyomogatásába kezdett. –Ez buzi. Ez nem tetszik. Ezen sok a ruha. Ez béna.  Ez Teemo. Na végre!

 A fiú felkiáltásával egy lélekgyűjtő halott hóhért választott.

- De nem pont te mondtad…? – reagáltam, de már későn.

- Tank – magyarázta.

- Ezek után csak az ütne nagyot, ha a két csapatban lennének azonos hősök – nevetett fel Noah, miután mindenki véglegesített. A csapat egymásra nézett, majd zavart kuncogások közepette ingattuk meg a fejünket és kezdtünk tiltakozni. Majdnem hogy kizárt volt.

A töltőképernyőn bebizonyosodott az igazunk. Ugyan a bátyám is yordle megszállott volt, ő jobban szerette a mókusra ténylegesen hasonlító példányokat, mint a köpő csöves gombászt. Matt és Dennis egyaránt hatalmas bogarakra hajazó lényeket hoztak. Míg Mattie karaktere egy kék sáskaszerű ugráló borzadály volt, a másik fiú egy brutális termetű és kinézetű csáprágós, csótánynak csúfolt piros szörnyeteget hozott. Thony pozitívan lógott ki a sorból, ő nagyon is emberi karakterrel érkezett.

- Milyen rég játszottam ezen a pályán! – sóhajtottam fel, amint bedobott minket. Ez teljesen más volt, mint az Idézők Szurdoka. Körben elfoglalásra váró pontok álltak, amik a játék kezdetén egyik csapatot sem szolgálták, csak miután valamelyik fél kisajátította azokat. Onnantól toronyhoz hasonlóan kezdtek viselkedni, de mégsem teljesen. A meccs célja itt is a Nexus elpusztítása volt, de bonyolultabban, mint a normális játéknál. A pontok elfoglalásával, ellenfeleink megölésével az ő Nexusuk életpontjai folyamatosan fogytak. Előbb kellett elérni, hogy az ellenség számlálója elérje a 0 pontot, mint nekik sikerülhetett volna. Egyszerűnek hangzik? Nem volt az.

- Csalni ér? – gépelte azonnal Izzy.

- Mire gondolsz? – fordultam hátra, mire újra pötyögni kezdett a billentyűzeten.

- Rálátok Matt képernyőjére – válaszolta. Megpróbáltam oldalra sandítani, de a fény megcsillant a kijelzőn, így nem tudtam kivenni sok használhatót.

- Csak óvatosan, ne túl feltűnően, de jó lesz ez! ;) – írtam.

Kezdetét vette a játék, mindenki a szürke pontok felé vette az irányt. Reflexből a fent, középen lévő Szélmalomhoz indultam. Átváltottam macskaformába, és ugrálva közeledtem a célom felé. Meglepetésemre Noah előbb ért oda, így előbb kezdte foglalni a pontot. Egy pillanat alatt visszaváltoztattam a karakterem emberré, majd egy dárdát dobtam a mókusnak. A foglalás megszakadt, én pedig újra vadmacskaként a karakterre ugrottam, néhány karmolással komoly sebzést okozva. A bátyám menekülni próbált, én pedig kitartóan üldöztem. Közel ért a csapata által már meghódított ponthoz, fedezéket keresett, míg Thony felém ugrott. Macskaformában kitértem előle, majd emberként dobtam Noah után egy utolsó dárdát. Noha már nem láttam az aprócska hőst, tudtam, hogy talált, hisz felhangzott a női hang „Első gyilkosság” bejelentése.

- Ez csak szerintem nem fair? – mérgelődött a bátyám.

- Ő volt az első komolyabb karakterem, de a mai napig nem tudok vele normálisan játszani. Azt hiszem, sportszerűnek nevezhető – mondtam, miközben Anthony ellen harcoltam. A sebzésem előhozta a fiú passzívját, amitől a karakteréből hirtelen kettő jelent meg velem szemben. Véletlenszerűen kiválasztva ráugrottam a jobb oldalira, mire az fojtott sikollyal omlott magába a karmaim között. A hang viszont néma maradt, nem jelzett gyilkosságot. Tévedtem, a klónt támadtam. A fiú kellően megtorolta a hibámat, két képességével hazaküldte a karakteremet. A képernyő fekete-fehérre váltott a mozdulatlan dzsungellakó felett.

Amíg a fiúcsapat fele velem volt elfoglalva, a mieink sikeresen meghódítottak három pontot, a Kőbányát, a Finomítót, s a Szélmalmot is, így a pálya egész bal oldalát.

Amint újraéledtem, a pontok között húzódó dzsungelbe vettem magam, lerövidítve az utam az őrizetlenül hagyott pont felé. A másik csapatból három ember biztonságos távolból tudtam a célomtól, így magabiztosan mozogtam. A pálya másik fele még a macskával is messze volt, így a többieket kezdtem figyelni. Izzy a térkép legközepén lévő Viharpajzsok felé indult, de meglepetésére Dennis is megjelent. A lány könnyedén ugrált el a csótány képességei elől, közben apró sebzéseket okozva neki. Mellettük elhaladva visszaváltottam emberbe, hogy pótolni tudjak egy keveset Isabelle életerején, majd újra macskásítva folytattam utam a Fúrótorony felé.

- Jobban szerettem ezt a pályát, amikor még nem tudtam a pontok neveit – grimaszoltam. – Ha megnézed a grafikai elemeket, az egész olyan meseszerű. A gépek, házak, tájak. Erre kapsz tök masszív neveket, amik lerombolják az illúziót.

- Szerintem illik hozzá - szólt Zack. – Mindegyik.

- Én sem mondanám a Finomítónál lévő házra, hogy Lulu lakhelye lehetne – utalt Sophie a saját hősére. A gondolat mosolyt csalt az arcomra.

Végre elértem, a célom, és a pont foglalásába kezdtem. Matt mellettem ültében feljebb csúszott, hátát a kanapénak támasztva, tekintete pedig az én képernyőmre tévedt. Arcán értetlenség keveredett ijedtséggel, majd karaktere végcélját a Viharpajzsokról a Fúrótoronyra módosította. Gondolkodni kezdtem. Ha arrébb ugrok, nem tud olyan egyszerűen elkapni, de megszakad a foglalás, az ellenséges csapat minionjai pedig megakadályozzák a mieinket, hogy befejezzék a megkezdett munkát. Ha maradok, talán be tudom fejezni a pont elfoglalását. Talán.

A Fúrótorony kristálytornya elvesztette piros színét, semleges terület lett. Lassan, túl lassan kezdett zöldre váltani, Mattie karaktere pedig túl gyorsan közeledett.

- Fuss! – írta Izzy, aki időközben sikeresen ölte meg Dennis bogarát. – Követem, de nem fogom utolérni.

Tanácstalanul emeltem a kezem a szám elé, törtem a fejem, hogy mit tehetnék. Átváltottam állat formába, majd átszökelltem a pont másik oldalára. Rögtön a minionok célpontjává váltam, de legalább gyorsabban futott végig a zöld csík a kristálytorony peremén. Az egyik, a pálya közepéről induló ösvényről Matt karaktere magasra emelkedve próbálta a macskára vetni magát. Sikertelenül, mert az eddig a bokorban lapuló Zack kampójával még a levegőben elkapta a sáskahasonmást, majd maga felé rántotta, ráugorva pedig tőlem távolabb lökte, épp elég időt szerezve nekem, hogy a csapatom uralma alá kerítsem a Fúrótornyot.

- Ezt nem hiszem el – morogta Mattie.

- Pedig igazán megszokhatnád a hasonlókat a csapat szupersztárjától – mosolygott, vagyis inkább vicsorgott Zachary. – Aki ki is lenne más, mint a támogató!

Felnevettünk, majd újra felvettük a játék pörgős ritmusát. A meccs nagy részében ötből három pont a miénk volt, így lazán fogadtuk, ha megöltek valamelyikünket. A nexus életerejéből ugyan két pont veszteséget jelentett minden játékos halála, a többlettornyok másodperenkénti mínusszal jártak.

A csaták egyhangúvá váltak, oda-vissza ment a marakodás, a laptopok időnként a harc zajait visszhangozták. Dárdák suhantak, méreggel átitatott lövedékek repültek, éles pengék szálltak, tündérek röppentek, láncok csörögtek, kampók akadtak áldozatukra. Hatalmas bogarak foga mélyedt a préda húsába, majd csócsálva sétált tova, míg a bokorból a legkülönfélébb szerzetek vetették magukat a kezdődő vérengzésbe.

A hangok ismerősnek hatottak, könnyedén beazonosítható volt, melyik kitől származik. Sikolyok és morgások zárták le az ütközetet, amiből ezúttal a fiúcsapat került ki győztesen. A képernyőről eltűntek a színek, a pálya zenéje pedig felhangosodott. A boltban kezdtem nézelődni, hogy halálom idejét is tartalmasan töltsem. A könnyed dallamokba szöveg vegyült. Nem a szokásos női hang, nem a boltos manó szövege, de még csak nem is valamelyik karakteré. Homlokomat ráncolva emeltem fel a fejem, hogy rátaláljak a zaj forrására. Egyre többeknek tűnt fel az ismeretlen nesz, míg végül mind a nyolcan tanácstalanul néztünk egymásra.

- Miért nem lehet megállítani a meccset? – mérgelődött Izzy.

- Nem olyan játékmód – válaszoltam. – Egy pillanatra tekerjétek le a laptop hangját nullára!

A szobára csend telepedett, csupán a vékony, kislányéhoz hasonlító hang töltötte be a teret. Egyértelműen az asztal felől jött. A sima üvegfelületen a tálca és azon kívül néhány fagylaltos tál várta, hogy eltakarítsuk őket, valamint mellettük három mobil terpeszkedett. Gyanakodva kaptam fel a sajátomat, de az némának bizonyult. Sophie is hamar követte a példámat, hasonló eredménnyel.

- Ne nézzetek rám! – védekezett Isabelle, mikor hátrapillantottam.

Az utolsó árválkodó telefon a legfiatalabb fiúhoz tartozott. A készülék rendületlenül zengte a mindössze két mondatból álló szövegét, ami akkorra már tisztán érhetővé vált: I will kill you. Don’t worry, you’ll die!

- Ez azért durva – mondta Dennis.

Zack kimért léptekkel indult meg a telefon felé. Kioldotta a zárat, a szokásos kezdőképernyő fogadta. Két érintéssel előhozta a feladatkezelőt, ám az nem jelzett aktív alkalmazást. Levette a média hangerejét, majd a riasztásokét is, ám a mobil továbbra is a hátborzongató sorokat kántálta.

- Oké, ebből elég – szólalt meg a fiú indulatosan, majd kikapcsolta a készüléket. Végre teljes lett a csend, így koncentrálhattunk újra a játékra.

A Nexusok életpontjai már rég 50% alatt jártak, a tétlenséggel töltött idő közben néhány pont ismét semlegessé vált. Újult erővel vetettük magunkat újra a harcba. A Csontudvart céloztam meg, így a pálya alsó részén indultam útnak. Velem tartott Sophie, akinek a karaktere lassabbnak bizonyult az ugráló macskámnál. A lány elhasználta egyik képességét, a tündér felpattant a gigantikus varázslóbotjára és virágcsíkot húzva maga után tartotta velem a lépést. Odaérve a jobb alsó sarokhoz Sophie foglalni kezdte a pontot, míg én biztosítottam a terepet. Eldobtam egy dárdát egy közeli bokor felé, elriasztani, aki épp felénk tartana, de a lándzsa egy, még a bozót előtti célpontba fúródott, noha látszólag nem volt ott semmi. Átváltottam állat formába,  majd arra a pontra ugrottam, ahol a dárdámat elnyelte a föld. Első karomlás, semmi. Második karmolás, semmi. Ha jól számoltam, a soron következő, vagy azutáni támadás kivégezte volna a rejtett karaktert, így újra nekifutottam.

Ekkor azonban a hátamon végigfutó borzongás megremegtette a karom, félrekattintva pedig nem okoztam sebzést a bátyám láthatatlan karakterének, aki kihasználva két idéző varázslatát hamar biztonságos távolba került tőlem. Nagyot sóhajtva fordítottam fejem az ablak felé, ahol a fotelban kuporogó Zack telefonja újra beszélni kezdett.

- Ezt nem értem! – mérgelődött a fiú. – Most kapcsoltam ki.

- Szedd szét! – javasolta Dennis.

- Már ha tudnám. Nem bírom leszedni a hátulját, nincs körmöm – válaszolta a legfiatalabb.

- Add ide! – nyújtotta a kezét Sophie.

Zachary tökéletes dobással a lány kezébe adta a mobilt, aki gyakorlott mozdulattal lepattintotta a hátlapot, majd kikapta belőle az akkumulátort. Pár másodperc múlva visszahelyezte bele, és elkezdte bekapcsolni.

- Ne rakd vissza a hátulját – szóltam rá.

A készülék betöltött, majd a PIN kódot kérte. Néma volt, ezért mind fellélegeztünk. Korai volt, hisz néhány pillanat múlva a vékony hang rövid hörgés után friss lendülettel kántálta halálos ígéretét.

- Szórakozol velem? – sziszegte Zack a fogai közt.

- Akkor most jön az a rész, ahol darabokra szedjük – bólintott Izzy.

Sophie kérdőn nézett rá, majd a kikapcsolásra sem fordítva időt megszabadította a telefont az akkumulátortól, majd a SIM kártyától, végül pedig a memóriakártyától is. A mobil ott hevert az asztalon, totálisan lecsupaszítva. Ártatlannak tűnt, egy átlagos androidos vacaknak, nem olyannak, aki vérszomjas kislányként a vesztedet zengi.

- Ha most mondok olyanokat, hogy pricc, meg pracc, attól megjavul? – nevettem fel ügyetlenül utánozva a filmbeli varázslókat.

- Rakd össze, és kiderül – temette Zack arcát a tenyerébe. – Én már bármit el tudnék képzelni.

Engedelmeskedve minden alkatrészt a helyére pattintottam, gyanakodva kapcsoltam be. Ismét a kódot kérte, valamint a kártyán lévő fájlokat kezdte analizálni. Nem szólalt meg, semmilyen hangot nem adott ki. Önelégült mosollyal passzoltam vissza a készüléket a tulajdonosának.

- Egy kibaszott boszorkány vagy! – mutatott rám vádlón, miután a mobilban lakozó kislány minden teszt ellenére is néma maradt - látszólag végleg.

Megvontam a vállam, majd kacsintva fordultam vissza a már jócskán előre haladt meccshez. Gyorsan vásárolta pár tárgyat, majd a térképre néztem, ahol közel az összes pont pirosan világított. Siettem a legközelebbi ellenséges kristálytoronyhoz, hogy változtassak a helyzetem, ám ekkor fémes kattogás vette kezdetét. Felpillantottam a Nexusok életerejére, és ekkor tudatosult bennem, hogy amíg a telefonnal babráltunk, a mérkőzés kevesebb résztvevővel ugyan, de lejátszódott. A statisztikai adatok alapján Thony és Noah karakterei voltak egész idő alatt aktív résztvevői az összecsapásnak, így különösebb kihívás nélkül bevégezték a játékot. Dennis és Isabelle sem voltak annyira lemaradva, mint én vagy Zack, de az emberelőny még így is bőven a fiúcsapatnál volt.

Méregtől fortyogva néztem körbe az arcokon, ahogy mindenkiből más érzelmeket vált ki a felismerés. Tiltakozni senki nem próbált, menteni lehetetlen volt. Félig lecsuktam a laptopot, az asztal alá csúsztattam, elfogadva a vereséget, majd hátradőlve Mattie gépét kezdtem figyelni. A fiú az utolsó pillanatokban bőszen gépelt valamit. El akartam olvasni, de elrántotta előlem. Makacsul utána kaptam, megragadtam a fiú bal kezét, s lefejtettem a laptopról. Hosszadalmas beszélgetés folyt a csapatukon belül, aminek a témáját ugyan nem tudtam megfejteni abban a néhány másodpercben, de furcsán sokat szerepeltek benne a vesztesek nevei. A képernyő a mi csapatunk Nexusához csúszott, a chat pedig még egy utolsó üzenetet jelzett Izzy részéről. Újra felvillantak a fiúk idétlen hangulatjelekkel teletűzdelt sorai, s hirtelen egyértelművé vált a beszélgetés értelme.

Előre eldöntötték, ki melyik szerencsétlent dobja be a medencébe.

A kék kristály szétrobbant, Matt tekintete pedig egy pillanatra találkozott az enyémmel. Gonosz mosoly kúszott az arcára, szeme pedig fény csillant. Menekülni akartam. Négykézlábra ugrottam, így mire a fiú biztonságos helyre félrerakta a laptopját, már majdnem álló helyzetben voltam. Sajnos nem voltam elég gyors, és mielőtt elfuthattam volna egy erős csukló fonódott a bal bokám köré. Megpróbáltam kirántani, de az erőlködéssel csak annyira mentem, hogy egyensúlyomat vesztve, nevetve estem fél térdre. A fiú abban a pillanatban, ahogy a lábam a padlót érintette, szabad kezével átfogta a derekam.

- Most megvagy! – kuncogta.

Könnyedén a karjaiba emelt, én pedig engedelmesen elfogadtam a sorsom, lelkem mélyén már a bosszúmat forralva. Dennis kapta el legkönnyebben barátnőjét. Az apró lánnyal futva indult meg a tornác és a medence irányába. Az üvegajtó nem volt végig kinyitva, a fiú pedig sikeresen rohant neki az ajtó egyik csukott szárnyának. Az mély kongásba kezdett, a csapat pedig egy emberként szisszent fel, ahogy Sophie kis híján kiesett barátja karjai közül.

Thony arcán ördögi mosollyal sétált a kanapéhoz, a rajta lévő lányt pedig bármiféle különösebb megerőltetés nélkül vette a vállára. Világos bőrén kidagadtak az izmai, sportőrült mivolta így megkérdőjelezhetetlenné vált. A szőke fiúhoz kezdtem hasonlítgatni. Egyező kockaság, ugyanaz a bokszedzés, más szabadidő. Más és más értelemben, de minkét fiú tagadhatatlanul jól nézett ki. Anthony erősebb volt, formás bicepsze sokat árulkodott a sport iránit szerelméről. Vörös hajához, zöld szeméhez szeplő és fakó bőr társult. Vele szemben Matt napbarnított bőre és kócos szőke haja és sötét szeme a fiú ellentétnek hatott, bár igaz, mindkét srác életvitelét kockának, míg hasukat kockásnak csúfolták.

- Hát te meg mit nézel? – kérdezte, amint észrevette, hogy szememmel az arcát vizslatom.

Válaszra nyitottam a számat, de a bátyám őrült ordítása belém fojtotta a szót. Tarzant megszégyenítő hangokat kiadva rohant Zack felé, aki halálra vált arccal figyelte. Felkapta a fotelből, majd a futás lendületét megtartva a medence széléig szalad vele, ahol hirtelen állt meg s hallgatott el. Zachary a meglévő lendületének köszönhetően a medence közepén landolt, hatalmas csobbanással.

Ekkorra Dennis és Sophie is odaértek. A fiú megpróbálta a vízbe dobni a lányt, de az minden erejével és mind a négy végtagjával a fiúba kapaszkodott. Pár másodpercig csak álltak ott tétlenül, majd hirtelen ötlettől vezérelve Dennis csiklandozni kezdte barátnőjét. Senki nem számított rá, - ő sem, - így a lányt hangos sikítás kíséretében nyelte el a kékség.

- Nem is vagyok csikis! – kiáltotta Sophie, amint levegőhöz jutott.

Mattie kérőn rám nézett, majd kiskutya szemes bocsánatkérő arccal elindult a tornác felé. Menet közben a fiúhoz közelebbi, bal karommal átnyúltam a keze alatt, majd azt a másik, nyakát karoló kezemhez kulcsoltam. Matthew a medence szélénél megállt, majd határozott mozdulattal a vízbe dobott. Esés közben a kezeimet összefonva tartottam, amíg bírtam, ez pedig épp elég volt ahhoz, hogy a fiú elveszítse az egyensúlyát. Előrébb lépett, hogy ne boruljon bele a medencébe, de lába megcsúszott, ő pedig tehetetlenül dőlt bele a hűs kékségbe.

A víz nem volt olyan hideg, mint amilyenre számítottam. A talpam nem érte el a medence alját, szemem pedig kinyílt. Apró buborékok ezrei szökelltek a felszín felé, megtörve a kiábrándító kékséget. Lendületet véve, ívesen úsztam fel, hogy fejem körül lebegő hajam a felszínen ne az arcomra tapadjon. Hátrafordultam, s hat röhögéstől fetrengő alakkal találtam szembe magam. Amint Mattie újra kapott levegőt a meglepettségtől, ő is csatlakozott a hahotázó társasághoz.

Thony már meg sem erőltette magát, Izzyvel a vállán egyszerűen belesétált a medencébe. Sophie Dennis lábát kezdte rángatni, de a fiú csak a fejét rázta, végül egy hatalmas bombával ugrott a hideg kékségbe.

- Hát te ezt mégis hogy képzelted? – jelent meg mellettem Mattie.

- Te sem gondoltad komolyan, hogy megúszod szárazon, ha beledobsz a vízbe? – nevettem fel.

- Talán elhittem – válaszolta, majd bocsánatkérően átöleltem a fiút.

Egyik kezemet még a vállán nyugtatva távolabb akartam úszni tőle, de Matt megfogta a derekam. Hevesen kalimpáló lábaink egymásnak ütköztek, ahogy próbáltunk a felszínen maradni. Remegő kezével kisöpört az arcomból egy rendetlen tincset, ezzel együtt végigsimította az arcom. Nem tudnám megmondani, pontosan miért, de ezzel a gesztussal minden fiúhoz köthető gondolat elvesztette ártatlan mivoltát. Lassan kezdett magához közelebb húzni, én pedig a döbbenettől megkövültem vártam mi fog történni.

A hideg víz apró tűszúrások érzésével terítette be az arcomat. Hatalmasakat pislogva próbáltam rájönni, ki fröcskölt le, egyetlen lehetséges elkövető a bátyám hahotázó alakja volt, aki egy másodperccel azelőtt még a parton állt.

Noah nevét kiáltva a fiúra vetettem magam, a hátán szerencsétlenkedve próbáltam őt a víz alá nyomi, aminek a vége az lett, hogy engem nyelt el újra teljesen a kékség. Mikor újra felbukkantam, már az egész csapat rajtam röhögött.

Gondtalanul nevetgéltünk és fröcsköltük egymást a medencében mind a nyolcan, ügyet sem vetve rá, hogy a szomszédok hülyének nézték azt a pár fiatalt, akik ruhástól lubickolnak a hátsókertben.

1. Fejezet. Battlefield

Halihó mindenki!

Ezzel a bejegyzéssel hivatalosan is útjára indul a blog, kezdetét veszi a történet. Nem kell megijedni, nem minden fejezetnek lesz a LOL a középpontjában, ennél kicsit komplexebb lesz a sztori.

Bla-bla-bla...

Üdvözöllek az Idézők Szurdokában!

Ismeritek azokat az antiszociális internetfüggő élettelen kockákat, akik egész nap a számítógépe lőtt ülve koptatják a billentyűzetet és valami bugyuta játékra ráfüggve töltik ki az üres óráikat? Mit szólnátok, ha azt mondanám, hogy én is ilyen vagyok? Talán nem teljesen antiszociális, és határozottan nem függő, a számítógép előtt töltött óráim pedig egyáltalán nem befolyásolták negatív irányba a szociális életemet. Az internet segítségével lehetőségem nyílt megismerni olyan embereket, akikkel normál esetben egyáltalán nem találkoztam volna. Bár személyesen még így sem találkoztunk, kialakult egy kisebb csapat, egy baráti kör, ami nagyon is sokat köszönhet a szélessávúnak, vagy az életszívó online multis játékoknak.

Azon a pénteki estén is egy ilyen kötötte le a figyelmünket. Ujjaim a billentyűzeten pihentek, jobb kezem alatt gyorsan, reflexszerűen mozgott az egér. Lábaimat magam alá húztam, a képernyő felé hajoltam, kissé az asztalra görnyedtem. Szemem a monitort pásztázta, annak kisebb részleteit, fülesemben pedig csapatom hangja zengett. Fontos meccs volt. Életünk eddigi legfontosabb meccse.

Kínosan ügyeltem rá, hogy mindent a lehető legtökéletesebben csináljak. Ellenfelem minden mozdulatára megfelelően reagáltam, időről időre a térképre pillantottam, biztosítottam a látóteret és ezáltal a saját biztonságomat. Szükségem volt rá, a lehető legnagyobb, mivel az ösvény, ahol én mozogtam, a pálya közepén húzódott, közel mindenhez és mindenkihez, ami nem volt minden helyzetben kimondottan előnyös.

- A vérszívó eltűnt – jelentette ki Izzy, az egyetlen női mentsváram a betokosodott férfi kockák körében. Ő a pálya felső sarkig húzódó úton történő dolgokért volt felelős.

- Felém jön – nyugtáztam, amint megláttam a térképen a közeledő ellenséges hőst. A karakteremet kissé beljebb irányítottam, majd egy sebzést okozó gömböt küldtem a bokor felé, ami minden bizonnyal a rejtekhelyéül szolgált, hogy a tudtára adjam, lebukott.

- Segítsek? – kérdezte Matt. A fiú a három ösvény között elterülő, búvóhelyekkel és megölésre váró szörnyekkel labirintusszerűen tűzdelt részeket uralta. Az ő feladata volt véletlenszerű megjelenésével és az így kialakuló emberhátránnyal tenni könnyebbé az ellenfél hatástalanítását, megölését.

- Nem kell, visszament – mondtam, mert a térképen az éppen kihunyó őrszememmel még pont láthattam, ahogy az ellenség a saját posztja felé véve az irányt, átszeli a folyót.

- Boton rendben vagytok? – kíváncsiskodott tovább Mattie, a pálya alsó szegletein harcoló két további csapattársunktól.

- Persze – válaszolta Zachary, a támogató.

Néma bólintással konstatáltam az információt, majd újra összes figyelmemet a saját ellenségemnek szenteltem. A következő pillanatban az egész pályára sötétvörös fátyol borult, amit egy sejtelmesen elsuttogott „Sötétség” szó követett. Mire a látási viszonyok újra kitisztultak, bot párosa hevesen káromkodva próbált menekülni az ellenfél meglepetésszerű támadása elől. Minden próbálkozásuk ellenére a másik csapat lövésze hosszú másodpercekre száműzte őket a csatatérről, amit egy gépi női hang „Ellenség, kettős gyilkosság” mondattal nyugtázott.

- Azt látom – jegyezte meg epésen Matthew.

- A folyóról nem láttunk semmit! Nem volt őrszem! – mondta a kelleténél kicsit hevesebben Dennis, a mi csapatunk lövésze.

- Most járt le. Nem az én hibám!– kiáltotta mentegetőzve Zack.

- De, pont hogy a tiéd! – folytatta a veszekedést Den. – A támogató figyel az őrszemekre.

- A lövész meg menekül, nem fordul vissza harcolni emberhátrányban!

- Azt hittem még megölhetem!

- Rosszul hitted – motyogtam magamban. A két fiú veszekedése kizökkentett, amit észrevéve az ellenfelem agresszívan kezdett támadni. Összerezzentem, későn kattintottam félre, ami miatt a karakterem élete erősen megcsappant. A másodperc tört része alatt újra összeszedtem magam, majd felvéve az ő stílusát, könyörtelenül kivégeztem a hőst. A női hang ezúttal elismerően zengte a „Megöltél egy ellenséget” szövegét.

- Szép volt, Cassie! – dicsért meg Matt. Mivel a harcban veszélyesen legyengültem, sietve tértem vissza a bázisra, hogy még az ellenfelem újraéledése előtt vissza tudjam töltetni az életerőm és visszamehessek az ösvényen kialakult pillanatnyi harcmezőre.

- Köszi – szóltam halkan.

Mivel ennél a pontnál a két, még mindig halott játékostársam megújult lendülettel szidalmazták egymást és a játékteljesítményüket, megpróbálkoztam közbe szólni.

- Fiúk, nem kéne… - a harmadik szó után a szavamba vágtak, majd ugyanúgy egymáséba is. Egyértelmű volt, hogy a szép szónak itt már nincs hatalma.

- Kuss, és koncentrálj a játékra! – emeltem meg a hangom, amíg biztosítottam a látóterem és visszatértem az ösvényemre. – Komolyan az utolsó előselejtezőt akarjátok elrontani egy ilyen gyerekes civakodással? Nyerjük meg ezt a borzalmat és utána addig szívhatjátok egymás vérét, amíg Vladimir bírja manával, de ehhez az kéne, hogy összedolgozzatok.

- Még legalább fél órát. Vagy többet – szállt be Isabelle is.

Dennis és Zack, a madaras lövész és a Nap-pajzsos támogató feszült csendben tért vissza a helyére, majd mikor Matt segítségével hasonló eredménnyel adták vissza az ellenfél csapatnak az előbbi támadást, már újra a kellő komolysággal állt hozzá a meccshez. Minden visszatért a normális kerékvágásba. Én a farmra koncentráltam, az másik csapat apró segítői, a minionok megölésére. Matt párszor benézett az ösvényemre, hogy meg tudjam tartani az előnyömet, ahogy az ellenfél dzsungelese is jött néhányszor visszatartani engem. Ugyanezeket lejátszották a másik két úton is, de senki nem ölt meg senkit. A békés látszat ellenére tíz ember kulcsolta volna össze kezeit ellenfele torka körül vidám mosollyal az arcán.

Engedve az agresszivitás csábításának, kíméletlenül a riválisomnak ugrottam. Már nem éltek az őrszemeim, de az egyetlen ember, aki a segítségére tudott volna sietni, nem sokkal azelőtt kényszerült hazamenni a bázisra, így biztosra vettem, hogy a harc egyedül kettőnkön fog eldőlni. Végül nem sokon múlt, de az idéző varázslatai használatával, alig pár csíknyi piros élettel menekült el. Utána akartam menni a tornyok alá, de épp elég sérülést szenvedtem el a párbaj során, hogy egyetlen apró hiba is végzetes legyen a brutális lézerek kereszttüzében.

Morgolódva tértem vissza a minonokhoz, majd a kamerámat topra húztam, megnézni, Izzy hogy boldogul. Épp akkor ért oda Matt is, így sikeresen meg tudták lepni a lány ellenfelét. Lebénították, az életpontjai kíméletlenül fogytak, ám a reflexei jobbak voltak, mintsem elvérezzen egy ilyen támadástól. Aktiválva egyik képességét sebezhetetlenné vált, és biztonságos távolig tudott húzódni a két hőstől. Keserű vigasz volt, hogy nem csak én jártam szerencsétlenül a gyilkossági kísérletemmel.

Visszarántottam a kamerát midre, hogy újra az apró segítőkre koncentráljak, amikor a térkép alsó sarkából két sárga villanás formált kérdőjeleket.

- Eltűnt kettő – kommentálta Zack szóban is.

Még beleütöttem egy utolsót az egyik nagyobb minionba, majd ahogy megkaptam az érte járó aranyat, sietve indultam vissza a tornyaink védelmébe. Sajnos túl közel mentem el az alsó, kivilágítatlanul maradt bokorhoz, így egy onnan érkező kampó könyörtelenül magával ragadott, majd egy bumeráng oda- és visszapattanó sebzése könnyedén kivégzett, mielőtt bármit is tehettem volna.

- Jókor szólsz – duzzogtam. Hangulatomat nem javította a gépi női hang egyszerű, „Meghaltál” kijelentése sem.

- Te csak maradj csendben, nem volt őrszem! – reagált a fiú. Visszavághattam volna azzal, hogy részben az ő kötelessége a pálya kivilágítása, vagy akár azzal is, hogy későn szólt, főleg, hogy hiányzó életpontokkal maradtam kint, de inkább csak csendben maradtam. Semmi kedvem nem volt újabb veszekedést kezdeni.

- Inkább gyere kékért, ha feléledtél, hogy legközelebb ne tudjon elmenekülni az a Malhazar, bot meg figyeljen jobban. Vita lezárva! – Szerencsére Mattie és hasonlóképp gondolkodott, plusz az egyik szörny, az ősi gólem karaktererősítő képességét is átadta, amitől karakterem lába körül kék karika keringett.

A percek eseménytelenül teltek, majd a meccs idejét jelző óra átfordult 15:00-ra, ezzel egy időben pedig megjelent a térképen egy újabb szörnyet jelző ábra. Az Idézők Szurdokának legrettegettebb fenevada: Baron Nashor.

Az ellenség tagjai feltűnésmentesen szívódtak fel. Először az alsó útról tűntek el ketten, – amit ezúttal jeleztek a fiúk, - majd az én ösvényem üresedett meg. Amint a térképen már nem maradt egyetlen, az ellenfél hollétét jelző ikon, a gyanúnk beigazolódni látszott. A másik csapat hamar, talán túl hamar akarja megölni a mid és top között prédákra várakozó óriáskukacot. A meccs alig hagyta el a korai szakaszt, így tudtuk, még ők is gyengék. Ha sikerül is megölniük a szörnyet, az viszonylag sok időt fog igénybe venni, az életük pedig veszélyesen alacsony szinten lesz. Először kihasználva az üres ösvényeket, őrült tempóban kezdtük törni a tornyaikat. Az alsó adta meg magát legkorábban. A két fiú azonnal hazateleportált, vásárlás után pedig megindultak Nashor felé. Izzy az egyik közeli bokorba húzódott, néhány őrszem elhelyezésével biztosította a rálátást a menekülő utakra. Mire Zachary és Dennis is visszaértek, az én utamban álló torony is darabokra hullva omlott magába, Matt pedig megkerülte az ellenség et rejtő falakat.

- Cassie. Beugrasz? – kérdezte a lövészünk.

- Persze – már pontos terv volt a fejemben. Három ugrásom volt, amit bölcsen kellett felhasználnom. Látótérbe hozni az ellenfél tagjait, Baront, nem hagyni, hogy támadás-, vagy mozgásképtelenné tegyenek, és természetesen elmenekülni. A karakterem utolsó képességén némi sebzés volt három ugrással, egy negyedik vészhelyzet esetére az idéző varázslataim között, de azt tényleg csak végszükség esetén használtam.

Nagy levegőt vettem, majd a karakteremet a folyóba irányítottam. Közeledve a szörnyet rejtő falakhoz megpillantottam az első tagot a másik csapatból. Szinte pánikreakciómban nyomtam az ”R” gombra, így a következő pillanatban az öt ellenség között találtam magam. Első ugrás. Szinte azonnal rám kezdték nyomi a képességeiket, amik elől én a második ugrásomat felhasználva tértem ki. Hosszú másodpercekig nem sebeztek a háromfejű óriáskukacba, de az folyamatosan szedte az életpontjaikat, mint ahogy az én ugrásaim is 3-3 emberét. Bent voltam a belső fal mellett közvetlenül, a csapatom tökéletesen látott mindent és mindenkit. Újabb képességek célpontjává váltam, amiket parádésan kerültem ki a harmadik ugrásom felhasználásával, végül pedig Matthew mellett kötöttem ki. Persze mindeközben Nashor is sebzett, illetve néhány ütést is felfogtam, aminek köszönhetően az életem 50% körül mozgott. Vissza akartam dobni még egy őrszemet, de már nem volt rá szükség.

Matt karaktere képességeit összehangolva átugrott a falon mellettem. Megjelenése kizökkentette a másik csapatot, így hirtelen őt akarták támadni. Ekkor azonban a másik három csapattársunk ugrott rájuk. A pánikban az ellenfél dzsungeles a „smite”-nak csúfolt idéző varázslattal próbálta bevégezni a Baron megölését, ám ez nem bizonyult elégnek. Nashor tovább sebezte őket, ahogy a maradék 3 hős is. Az idéző varázsos ugrást felhasználva visszamentem segíteni Mattie-nek, kivégezni a szörnyet, aminek a megölése végül a mi csapatunk nevéhez fűződött, a mi karaktereinket erősítette a lebegő lila jelzés. A már így is gyenge, meglepett ellenfeleket könnyedén száműztük az élők soraiból, újraéledésükig száműzve őket a játékból.

- Szép munka – nyugtázta Izzy, majd a gépi női hang „Ász” kijelentésével szinte egyszerre kezdtük meg a haza teleportálást.

A bázison bevásároltunk, felerősítettük a karaktereinket, utána pedig visszatértünk a helyünkre, felkészülve az agresszívabb játékstílusra.

A meccs kezdett hosszúra nyúlni, a két csapat közel azonos erőviszonyai izgalmas játékot biztosítottak a nézők számára. A tornyok oda-vissza dőltek, és lassan az egész térképen csupán a bázisok maradtak érintetlenül, a 12 külső toronynak csak a szikrákat csapkodó repedt csonkja maradt meg. A percek mentek, az aranyak jöttek, és hamarosan egyre több tárgy került az eszköztárakba, ami egyet jelentett a nagyobb sebzéssel. Immár a legkisebb hiba is brutális következményekkel járt.

A középső ösvényen gyülekeztünk, mindenki egyenesen a bázisunkról az ellenség felé tartott. Az én ellenfelem egyedül állt a dzsungel bejáratánál, a minionokat várta, helyette viszont öt ellenséget kapott a nyakába. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy alig két másodperc alatt kivégeztük, szemernyi esélyt sem hagyva neki a válaszra. Rendületlenül nyomultunk előre, már-már a bázis falain belülre az újabb toronyhoz, nem törődve azzal, hogy a másik csapat további 4 tagjának holléte még rejtély a számunkra. Hiba volt. Az életpontokat gyorsan koptattuk, de a képernyő elsötétült, a pályát vérszín lepel takarta. Újra jött a félelmetes hangú „sötétség”, majd az ellenség dzsungelharcosa könyörtelenül csapódott közénk. Hamar megérkezett a támogató is, aki a kampóját Dennisre akasztott, majd beugrott a csata közepébe. Zack elhasználta az utolsó képességét, ami megbénította az ott lévő ellenfeleket, tehát jó döntés volt. Az viszont már kevésbé, hogy Matt is követte a példáját, csapatunkra zárva a két erős és tankos ellenséget. Erre megjelent a többi is, mind ránk irányítva a képességeit, ami elől – Mattie-nek köszönhetően – nem tudtunk menekülni. Megcsonkított életpontokkal Zachary kihúzta magát az egyik ellenfélre, és őt kezdte támadni, Matt hasonlóképpen, mint a Nashor-műveletnél, könnyedén átszökellt a maga által kreált falon, majd gondolkodás nélkül Zack segítségére sietett. Izzy átugrotta a falat az egyik éppen megérkező miniont használva, majd menekülni próbált, de Malzahar ezt nem hagyta. Utolsó képességét elhasználva megölte a lány karakterét. Nekem már nem volt utolsó képességem. Sem idéző varázsos ugrásom. Kétségbe esve próbáltam segíteni a csapatomat az igazságtalan zárkában, – amit igazából bármikor hatástalanítani lehetett volna, - míg Dennis, aki hasonló pechje miatt szintén rab maradt, a toronyba próbálta bevinni az utolsó lövéseket. Ez idő alatt a két ellenfelünk, aki a kezdetekkor is bent volt, megállás nélkül minket támadtak, és ahogy a minionok is elfogytak, a torony célpontjai is mi lettünk. Meghaltunk. Mind.

- Ász a faszomat, azt! – reagált Zachary a gépi hang kijelentésére, ami nem engedte feledni, mennyire alulmaradtunk a legutóbbi harcban. Ugyan a fiú volt köztünk a legfiatalabb, nyelve mindenkinél több obszcén szót ismert.

Ebben a helyzetben kellett volna a leghiggadtabbnak maradnunk, de nem sikerült. Mindenki elvesztette a fejét. Gondolkodás nélkül mondtuk ki, ordítottuk egymás arcába a véleményünket, a másik hibáit, hogy mit és hogyan kellett volna csinálni. Mindeközben remegő ajkakkal és lassan nedvesedő szemekkel néztem, ahogy az ellenfél pofátlanul kevés élettel a bázisunk felé nyomul és könyörületet nem ismerve igázza le, ami az útjába kerül: a dzsungelünk, két torony és egy inhibitor.

- Idióták – suttogtam önelégülten.

- Tévedsz, Cassie, ha azt hiszed, te kevésbé vagy hibás – morgott rám Izzy.

- Mi? Ja, nem, nem! Az ellenség. Nézzétek, visszamennek!

- Persze, mert másodperceken belül él az egész csapat – Dennis hangjából sütött az értetlenkedés.

- Még mindig nem értitek. Tiszta a dzsungel és sebzett a bázis. De biztos ez volt a legjobb, amit tehettek, ha esély sem volt rá, hogy belezavarunk abba, amit csinálnak?

- Kezdem felfogni, mit akarsz mondani – szólalt meg Matt is, végre nem kikelve magából, sőt, hallhatóan mosolygott.

- Nashor? – Isabelle és Zack egyszerre értették meg, miről van szó.

- Oké, mondom mi lesz! – utolsó esélynek és egyben kötelességemnek érzetem, hogy átvegyem az irányítást. Időközben mind feléledtünk, így azonnal végre tudtuk hajtani az utasításokat. – Zack, Dennis, tiétek Baron, ketten le tudjátok szedni. Zack, oda kell a tank, Dennis pedig olyan gyorsan sebezd, ahogy csak tudod. Matt topra megy, legyél a közelben, ha megjelennének és kéne a smite. Visszatartom midet, de elől leszek, szintén nem megyek messzire a biztonság kedvéért. Izzy, te gyere velem, de maradj hátul, ne lássanak, csak ha kellenél, gyorsan be tudj ugrani.

- A dzsungelben leszek – felelte a lány.

- Helyes. Ők kb. most végeztek a vásárlással, jönnek ki. Óvatosan! Zack, tegyél őrszemet!

- Ezért vagy te a csapatkapitány! - nevetett fel Matthew.

Némán foglaltuk el a helyünket és tettük, amit tennünk kellett. A meghalva töltött idő során az őrszemeink kihunytak, így lélegzetvisszafojtva figyeltük a másik csapat minden mozzanatát, gyanús jeleket keresve. Látszólag gyanútlanok voltak, s valóban. Végtelenül naiv lépés volt tőlük, hogy nem szórták tele őrszemekkel a pályát, amikor lett volna rá lehetőségük. Nashor magatehetetlenül halt meg, két társunknak alig okozva némi sérülést. Felkészületlenül érte ellenfeleinket a rajtunk felbukkanó lila jelzés.

- Átmegyek botra. Rakok őrszemet, óvatos leszek. Matt vidd tovább topot, Zack és Dennis, nyomás midre – folytattam irányító szerepemet.

- Ketten? – kérdezett vissza a lövész.

- Igen. Támadunk és védünk. Dupla óvatosság, dupla elrettentés.

- Én neked segítek, ugye? – szólalt meg Isabelle.

- Inkább maradj inkább a megsebezett ösvények közelében. Én el tudok ugrálni, ha baj van, de ott fokozott figyelemre lesz szükség. Úgyis hamar visszatérek.

- Igaz, végül is csak ötből négy embernek van karakter-kontroll képessége, csak be tudnak keríteni, és csak kicsit vannak emberelőnyben – akadékoskodott Zachary.

- Vita helyett inkább gyerünk előre! A torony a minimum, ha valaki bajban van, sikít – zárta le Mattie.

Ez volt az utolsó szó. Furcsa volt látni, hogy nem is olyan régen még csúnyán helyben hagytak minket, most meg féltek tőlünk. A dzsungelben, az út levágása közben találkoztam Izzy ellenfelével, aki inkább a sebezhetetlenné tevő képességét és idéző varázslatát használta az előlem való menekülésre.

Lassan fújtam ki a levegőt. Már nem figyeltem, hogy enyém legyen az utolsó ütés a minionnál. Közel mindent megvettem, amire szükségem volt, és amire maradt hely, szóval az arany már nem számított. Ahogy a mana sem, így egymás után nyomogattam a képességeimet, hogy a lehető leggyorsabban bedöntsem a tornyukat.

A fiúk miden gyorsan magába omlasztották a lézeres kőtornyot, ami nem csoda, hisz az előző harc során is alig egy lehelet tartotta. Riadalmában az összes ellenség mid felé vett az irányt. Zack és Dennis menekülőre fogták, hárman követték őket. Izzy a másik csapat számára láthatatlan helyen ugrotta át a falakat, és indult meg a védtelenül maradt és megsebzett inhibitor felé. A maradék kettő rá akarta vetni magát, de az egyik inkább Matt felé iramodott, amint meglátta, hogy ő is a tornyot töri. Isabelle állta a sebzést, miközben szétrobbantotta a kristályt, szuperminonokat indítva ezzel a segítségünkre. Hamarosan Mattie tornya is megadta magát. Oda akartam menni segíteni, amikor megláttam, hogy feltűnően sok ellenség hiányzik a térképről, legalábbis ami a bázisukat illeti. Ugyanis ők sokkal inkább a miénket preferálták.

- Dennis!  Miért nem mondtad, hogy gáz van? – kérdeztem a lövészünket, miközben arcomat a tenyerembe temetve vártam, hogy a karakterem haza teleportáljon.

- Mert nincs – válaszolta a fiú, majd mintegy igazolásképpen a gépi női hang egy „hármas gyilkosság”-ot jelentett be a mi csapatunk színeiben.

- Attól még bedőlt még egy inhibitor és torony. A harmadik inhibnek se kell már sok, ami a Nexus-tornyokat illeti… - mélázott el Matt, majd ő is hazajött.

- Jó, talán kicsit. De ők se állnak fényesebben – mutatott rá Zachary.

Izzy, aki egyedüliként maradt az ellenség bázisán, bedöntötte a tornyot, amit én elkezdtem, majd bemenekült a dzsungelbe. Nem távolodott el nagyon az ellenség bázisától, életlopási képességeit felhasználva a karakter feje felett lebegő, életerőt jelző zöld csík lassan újra megtelt. A lány már az összes kelendő tárgyat megvette, az elixírek kék és pirosas felhőként lengtek körülötte.

Mind befejeztük a vásárlást, vibráló piros és kék füstpamacsokként futkorásztunk a pálya és a dzsungel hozzánk közelebbi felén. Óvatosak voltunk. Nem akartunk összefutni az ellenfeleink bármelyikével, mert az a csata hatással lehetett a meccs kimenetelére, sőt el is dönthette a csapatok sorsát.

Matt és Isabelle visszatért, a két botos fiú pedig átvágva a dzsungelen az ellenség bázisa felé tartott. Torkom a szívemben dobogott, ahogy azt figyeltem, hogy a két karakter hogyan közeledik könyörtelen kőfalakhoz. Mindeközben a képernyőm széle piros színnel izzott fel. Riadtan kaptam vissza a kameraképet a saját hősömre, akit időközben a folyó közepén ácsorogva leltek ellenfeleink. Gyors káromkodás után néhány képességemmel viszonoztam a belém intézett sebzést, majd amilyen gyorsan csak tudtam, elugráltam onnan. Még mindig kapkodtam a levegőt, amikor a csapatom választ követelt az iménti szavakra. Nem szoktam szitkozódni, legalábbis nem ellenséget.

- Jönnek – nyögtem.

És itt szabadult el a pokol.

Zack a karakterét a két főtorony kereszttüzébe állította. Állta az ütéseket, Dennis pedig ütötte a lézeres kőhalmokat. Hamar megérkeztek segíteni a minonok is, de az ellenfél tagjai másként gondolták. Hárman a nyakukba ugrottak, de a két fiú parádésan tért ki előlük. Látszólag kezdtek kevesek lenni ketten. Izzy az egyik hatalmas minonra teleportált, ami körül kék spirál jelent meg, majd a csuklyás alak a megmaradt tornyot kezdte püfölni.

Az átellenes bázison három piros életpontos volt. A másik kettő a miénket próbálta rombolni. Nem volt annyi életük, mint a mieinknek, de gyorsabban, és többet ütöttek. Tankra nem is volt szükségük, hisz a minionok is tökéletesek voltak erre a feladatra. Amíg Isabelle segítségével tartottuk őket vissza, semmi gond nem volt, de amint eltűnt az emberelőnyük, a minionok hirtelen elkezdtek sokat sebezni. Szerencsére Matt és én egyszerre tudtuk ölni az apró szörnyeket és mozgásképtelenül tartani az ellenfeleinket, noha mindketten tudtuk, hogy nem tartunk ki sokáig.

Az ellenség utolsó tornya összetéveszthetetlen hanggal roskadt magába, ami újabb erőt adott nekünk. Már nem mertem elvinni a kamerát, az agyam pedig már nem bírta követni, ami ott folyt. Hogy a másodperc törtrésze is dönthet az életed hátralévő részéről, jelen esetben nem a számítógépes világra gondolva. Fejben számolni kezdtem. Ha így tartjuk, nyerhetünk.

Ekkor azonban – utolsó tornyunk ledőlésével egy időben – a gépi női hang az ilyenkor lehető legrosszabb szavakat zengte, „Egy szövetségest meggyilkoltak”. Izzy hallhatóan messze lökte, vagy inkább dobta magától az egeret és a billentyűzetét. Ő már semmit nem tehetett. Ő már a meccs végéig halott maradt.

Ezt mind pontosan tudtuk, ahogy az ellenfeleink is. Az egyik lila minion körül piros spirál jelent meg. Isabelle korábbi ellenfele teleportált. Megszimatolva az emberelőnyt, erejüket megnövelve akarták megsemmisíteni az egész játék értelmét. A kristályt, ami útjára engedi a minionokat, ami a bázis és a pálya legbiztonságosabb sarkában nyugszik, ami összeköti az idézőket a hőseikkel: a Nexust.

Eleinte kétségkívül mi álltunk jobban, de amint hárman lettek a mi bázisunkon, az ő pillanatnyi sebzésük rohamosan megnőtt, a mienk pedig lecsökkent.

- 1500 életpont – mondta Zack, majd folytatta, én pedig hozzámormogtam magamban a mi Nexusunk életét. – 1100 – 2000. – 800 - 1300. - 250- 320.

A kamera automatikusan a pálya közepére irányult, majd egy fekete puccos alapon fehér masszív betűkkel a „Várakozás” szó jelent meg, alatta pedig egy számláló, ami éppen csak leugrott 2:59-re.

- Nyugalom srácok, - A szervező hangja meglepett. Nem számítottam rá. Persze tudtam, mi a menet. Mind a két csapatot itt tartják, végeredmény, ha lejárt a nézői késleltetés, aztán interjú a nyertes, valamint a vesztes csapattal is, bár ez utóbbi szinte soha senkit nem érdekelt. - a hivatalos eredményhirdetést majd a kommentátortól várjátok. A cseréket behúzom hozzátok, fél percnél pedig mind a tizenketten csatlakoztok a közvetítési szobába. Mindenki maradjon a helyén. Három perc.