S.O.S. blogszünet

Sziasztok!

Szokatlan időpontban jelentkezem szokatlan témával.
A történet nagyjából annyi, hogy a gépem mostanság nem szeretett úgy viselkedni, ahogy kellett volna neki, ezért gyors javításra küldtük. A probléma csak annyi, hogy a hozzáértő emberke egy órán belül visszajelzett, hogy nem érdemes költeni egy forintot sem. Mi a történet lényege? Körülbelül két hétig gép nélkül maradtam...

Oké, nem ilyen drasztikus a helyzet (vagyis csak egy kicsit), van családi gép de azon meg necces megoldani a dolgokat. Mindent összevetve arra jutottam, hogy a legjobb döntés ebben a helyzetben egy

rendkívüli és sajnos bizonytalan idejű blogszünet. 

Ígérem, hogy jelentkezem, amint rendeződnek a dolgok. Addig is:

7. Fejezet. Urban living

Üdv újra, emberek. 

Igen, tudom, nem vasárnap van. A fejezet késése az osztálykirándulásnak tudható be, valamint a már most kegyetlen tizenegyedik évnek. Persze ez senkit nem érdekel, íme a fejezet!

Az ember állítólag háromféle képpen lehet erős. Fizikailag, mentálisan, illetve lelkileg. A kiegyensúlyozott életvitelhez mindenhogyan egyszerre kell erősítenie önmagát. Persze ez a legtöbb embernek nem sikerül, így míg az egyik esetben negatívan, más téren pozitívan torzulnak el a normális fogalmától. A kivétel erősíti a szabályt: néhányunk hagy maga után kívánni valót a sportban a tanulásban és a lelki traumák leküzdése terén is, megint mások genetikailag dekódoltan a kisujjukból kiráznak mindent. Én nem.

A tornaterem hatalmas ablakai lágy fénnyel szórták be a helyiséget. Tenyerem izzadságtól lucskosan tapadt a világos parkettára. Körülöttem kósza emberek, látszólag könnyedén hajtották végre a terem közepén álló edző utasításait. Magamban számoltam a másodperceket, amíg izmaimat megfeszítve kellett tartanom, hogy aztán magamba omolhassak.

- Na még egyszer! –zengte a nő diadalmas hangon.

Kelletlenül emeltem újra magasba a karom a fekvőtámaszhoz hasonló pozícióban. Kezem remegni kezdett, én pedig hangosan ziháltam. Fejemet lehajtottam, majd félve tekintettem körbe, nehogy valaki meghallja szapora levegővételemet. Hiába, a teremben a padló halk csikorgása és szuszogásnak ható fáradt nyögések mellett tisztán visszhangzott az én reménytelen fújtatásom.

- Pihenj! – hangzott az utasítás.

Labilis karjaimból egy pillanat alatt kiszállt az erő, halkan puffanva terültem el a koszos padlón. A parketta repedéseiben vastag porréteg ült, a padlózatot vékony mocsokréteg fedte. Felszenvedtem magam ülő helyzetbe, s lábam előre nyújtva vettem észre, hogy ahol a padlóhoz értem, a ruhámra tapadt a föld koszának jó része. Szitkozódva kezdtem leszedegetni a pólómról az oda nem illő szöszöket.

- Levezetésnek egy kis futás. Indulás! – Az edző hangja egy kíméletlen katonai kiképző hangját idézte bennem.

Kelletlenül tápászkodtam fel, majd lábaimat egymás elé rakosgatva indultam meg. Már nem voltam fáradt, már nem fájt semmi, már csak gépiesen haladtam előre, egyik lábamról a másikra helyezve testem súlyát. A megadott körök végén lelassultam. Lassú sétával céloztam meg a legközelebbi padot, ám valaki megfogta a vállam és megfordított.

- Vége – mondta Izzy nemes egyszerűséggel. A lány copfja félig kibomlott, arcán az izzadság apró cseppjei fénylettek.

Az öltözőben hanyag mozdulattal söpörtem le a cuccaimat a padról, majd hatalmasat sóhajtva ültem le rá. Fejemet hátravetve, szememet lehunyva próbáltam lenyugtatni száguldó pulzusomat.

- Megfojtom Thony-t! – sziszegtem.

- Szép munka volt maguktól, lányok! – lépdelt be az edző a fehérre meszelt apró szobába. A szőke nő hamar a tiszta utálatom tárgya lett. Gondolkodás nélkül elém sétált, s kíváncsi szemekkel kezdett méregetni.

- Fáj valamije, Cassandra?

- Tessék? – emeltem fel a fejem, mire picit megszédültem.

- A karja, vagy a válla? Esetleg a lába?

- Nem igazán. Jól vagyok, köszönöm.

- Akkor miért lazsált?

- Csak… nem vagyok hozzászokva.

- Hogy megerőltesse magát? – kérdezett vissza. Normál esetben felhúztak volna a beszólásai, de mindenki érdekében jobbnak éreztem, ha csak elengedem őket a fülem mellett.

- Valahogy úgy.

- Majd hozzá lesz – bólintott, majd továbbállt.

Szememet forgatva kezdtem a táskámban kotorászni. Magamhoz vettem a törölközőm, s a zuhanyzók felé sétáltam. A ruhákat a szemben lévő kis asztalkára tettem, a függönyt magamra húzva pedig megeresztettem a vizet. Hagytam, hogy a hideg apró tűszúrásokként száguldjon végig a hátamon. Miután kellően felfrissültem, a törölközőm magam köré csavarva léptem ki a kikövezett fürdőbe. A mosdóra támaszkodtam, s a tükörbe meredtem. Gyengének éreztem magam. Az erőt legtöbbször fizikálisan mérik, sajnos hibásan. Az ilyen emberek szemében én senki voltam. Egy nagy nulla, társadalmi hulladék, értéktelen oxigénszippantó. Egy genetikai baki, aki azzal próbálja leplezni a magában keletkezett csorbát, hogy más területeken erősíti magát a hibás rész helyett. Nem is erőlködik, nem is szenved, nem is küzd. Nem is él. Tehetné, de inkább menekül. Gyáva. Érdektelen. Értéktelen.

Visszasétáltam a többiekhez, s szótlanul készülődtem tovább. A legtöbben vidáman és üdén csevegtek, alig látszott bárkin a fáradtság nyoma. Köszönés nélkül fordultam ki az öltözőből, az oldalamat csapkodó sporttáskával futottam le a lépcsőn.

- Neked még van kedved rohangászni? – mosolygott rám Zack az előtérben.

- Csak miután kikapartam a vöröske szemét – válaszoltam. Anthony ötlete volt, hogy menjünk el egy, a közelben hirdetett erőnléti edzésre. Ő látszólag élvezte is, de szinte senki másról nem volt ez elmondható.

Szép lassan mindenki megérkezett, nyúzott arcú fiatalok töltötték be a szobát. Amint teljes lett a létszám, gyalog indultunk vissza új otthonunkba. Hiába, London utcái még mindig magukkal ragadtak. Már nem volt meg az a gyerekes rajongás, mint mikor először jársz valahol, ahová régóta vágysz, de szemem mégis itta az ódon házak látványát, élveztem a Temze zajait, a főváros nyüzsgését. Mire visszaértünk, nagyjából lenyugodtam. Az edző gyűlölt személyisége már csak egy távoli zavaró pontnak hatott. Pontosan tudtam, hogy soha többet nem látom.

A porta üvegajtaja halk susogó hanggal nyílt meg előttünk. A szokásos két fős személyzet helyett kisebb tömeg fogadott minket. Jöttünkre a beszélgető társaság elnémult, s egy emberként fordult felénk.

- De jó, hogy épp most jöttetek! – kiáltott fel Lotti a kávégép mellől. – Szeretném nektek bemutatni az egyik ellenfél csapatot. Ők a Rising Daemons. Fiúk, ők is az én csapatom. Ők a...

- Warriors of Distance – vágta rá egyikük.

- Pontosan. Miből jöttél rá?

- Melyik másik csapatban vannak lányok? – folytatta ugyanaz. Hangja ismerős volt, s amint rám emelte kék szemeit, valami azt súgta, már találkoztam vele. De fogalmam sem volt, ki ő.

- Ha már így kellően összeismerkedtünk, nem lenne kedvetek benézni valamikor. Mondjuk tíz perc múlva? – karolta át Mattie vállát egy másik srác. Kócos, sötét haja tökéletes ellentéte volt Matt szőke fürtjeinek.

- Ezt a csapatkapitánnyal beszéld meg! – hárított a fiú.

- Mert nem te vagy az?

Matthew válaszképp agresszív mozdulattal bújt ki az ellenfelünk karja alól, majd kaján mosollyal rám mutatott. A hat ismeretlen szempár a lelkemig látott. A Mattie mellett álló srác fekete szemét lesütötte, majd ördögien emelte vissza rám. Szája mosolyra húzódott, ahogy elém ért.

- Örülök, hogy megismertelek, jövőbeli riválisom. A nevem Charlie – nyújtotta kezét. – Nos, számíthatunk rátok egy kis lakásavató erejéig?

- Nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet az ellenséggel haverkodni – válaszolt helyettem Sophie.

- Maradj ki ebből mucikám, a csapatkapitányod válaszára vagyok kíváncsi. De tényleg, miért is vagytok ti ennyien?

- A te „mucikád” a lövészünk barátnője, aki elkísért minket. És azt hiszem, örömmel csatlakozunk hozzátok.

- Helyes – veregette meg a vállam. – Ott találkozunk.

Rám kacsintott, majd csapatával körülvéve a lépcsősorok felé indult. Sóbálványként néztem utánuk, mígnem mind eltűntek a szemünk elől.

- Kiráz tőlük a hideg – szólelt meg Izzy.

- Én se örülök a helyzetnek, de ki tudja, mikor jöhetnek jól a szövetségesek.

- Ezek? Szövetségesnek? – förmedt rám Dennis.

- Te nem ismered őket? Nem tudod kik a Rising Daemons? – kérdeztem vissza.

- Kéne?

- Nem ártana. Erősek. Gond nélkül jutottak be, a többmeccses fordulókon is vereség nélkül száguldottak végig a meccseken – magyaráztam.

- Miért hiszem azt, hogy ez a közeledés sokkal inkább nektek szól, mintsem a csapatnak? – kötött belém Mattie.

- Mert talán igazad van. De be kell biztosítani magunkat, mert nekik már most nagy rajongótáboruk van és ha úgy tartja kedvük ki tudnak utáltatni minket.

- Utálom, hogy igazad van, de ettől függetlenül imádom. És téged is – karolt át a szőkeség, majd egy puszit nyomott a homlokomra.

Fent ledobtam a táskámat, s rögtön kifelé indultam. Lotti elmondta, hol van a másik csapat. Ha már egyszer belementem a játékba, végig akartam csinálni. Zack fordított vissza. Még mindig bizalmatlan volt. Őszintén szólva én is, de szükségünk volt szövetségesekre, és az RD-nél jobbakat keresve se találhattunk volna. Le akartak beszélni róla, minden áron.

- Akkor maradjatok – adtam fel, miután az egész csapat húsz percig győzködött a nappaliban. Egyedül ültem az ablakkal szembeni fotelben, a többiek ketté osztódva a kanapékon.– De én átmegyek. Képviselem a csapatot – bokszoltam a levegőbe.

- Nem tetszik ez nekem – ismételte ezredszerre Matt.

- Tudod mit, Matthew! – vágott közbe Dennis. – Szerintem csak féltékeny vagy.

- Nem! Ugyanennyire ki lennék bukva, ha bárki menne át, csak… vagyis…

- Ebből vágd ki magad! – suttogta Izzy.

- Kíváncsi lennék, te hogy reagálnál, ha Sophie-val flörtölt volna az a disznó!

- Azért az teljesen más! – szállt be az említett lány is. – Három éve vagyunk együtt, ti meg…

- Még csak nem is jártok – grimaszolt Dennis befejezve barátnője mondatát.

A beszélgetés hirtelen némaságba fordult, mindenki megütközve meredt ránk. Ledermedtem, nem tudtam, mit kéne reagálnom a kijelentésre. Igaza volt? Talán. Hivatalosan tényleg nem voltunk együtt, de mégis, már régóta több sejlett gesztusaink mögött puszta barátságnál. Tekintetem találkozott a fiúéval. Nem tudtam, mire gondol, arcára sem emlékszem tisztán, de ahogy barna szemében megcsillant a délutáni Nap fénye, tudtam, mit kell tennem. Felálltam, s határozott léptekkel Matthew-hoz sétáltam. Felültem a karfára, közvetlen Matt mellé, közben meggyőződtem róla, hogy mindenki minket figyel. Jobb kezemmel megtámaszkodtam a kanapé támláján, másik tenyeremmel végigsimítottam a fiú arcát, majd magam felé fordítottam és megcsókoltam.

Mindez olyan gyorsan történt, hogy mindenki meglepődött, még egy kicsit én is. Ha lett volna időm gondolkodni, biztosan nem így döntök. A spontán csók után Mattie nyaka köré fontam a karjaimat, s kaján mosollyal néztem végig a döbbent arcokon.

- Biztos vagy te ebben, Dennis?

- És... és mióta? – Sophie tért magához elsőnek, s már igyekezett visszafogni magát, mielőtt a rá jellemző lányos sikogatásba kezd örömében.

- Hivatalosan kábé most óta – nevetett fel Matt.

- Visszatérve én igenis átmegyek – makacsoltam meg magam.

- De nem egyedül – csatlakozott Mattie.

- Hé! – szóltam utána, ahogy a kijárat felé indult. – Ha csak kísérőnek jönnél, ne fáradj! Tudok én vigyázni magamra!

- Nem akarok csalódást okozni a bátyádnak.

- Noah nem kedvel téged és még finoman fogalmaztam.

- Még ide úton felhívott. Tudott az egyetemről. Azt mondta, rájött, hogy hiába harcol ellenem, mert… mindegy. A lényeg, hogy megkért, hogy helyette is vigyázzak rád.

- Ez aranyos. Mind a kettőtöktől. Ha lesz új telefonom majd felhívom és megköszönöm neki, de most sietek. Szióka! – csaptam be magam mögött az ajtót. Erősen rájátszottam a szituációra, de nem volt kedvem a lelkizéshez.

Menet közben összefogtam a hajam, majd zsebre dugott kézzel siettem át a kaotikus lépcsőházon. Élveztem, ahogy a copfom minden lépésemnél a hátamat veri. A megfelelő számú szoba elé érve bekopogtam az ajtón. Az ismeretlenül ismerős fiú nyitott ajtót.

- Szia – köszönt fülig érő mosollyal.

- Szia.

- Emlékszel rám?

- Részben. Tudom, hogy ismerjelek kéne, de fogalmam sincs, ki vagy.

- Talán azért, mert még be sem mutatkoztam. Samuel vagyok.

- Én Cassie.

- Azt tudom – mosolygott.

- Nagyszerű. Bemehetnék? – kezdtem kicsit feszengeni.

- Nem is vagy rá kíváncsi, honnan emlékezhetsz rám?

- Ha elmondanád végre…

- Előbb bontsd ki a hajad! – élvezte az irányító szerepét. Engedelmeskedve csuklómra csúsztattam a hajgumit, majd fejemet megrázva néztem vissza rá.

- Na?

- Ez az. Pontosan ugyanígy néztél ki aznap a buszon – mondta, majd félreállt. Elhagytam pár lépéssel, mire tudatosult bennem mondatának értelme. Azon a napon, amikor Dennis és Sophie elé mentem ki az állomásra, egy vörös hajú, kék szemű, magas fiú utazott mellettem. Samuel utazott mellettem.

Ugyanolyan szoba fogadott, mint a miénk, talán egy nyávogó szőrgombóccal volt benne kevesebb. Nem láttam mozgást, senki nem volt az előtérben.

- Halihó? – szóltam fennhangon.

- Ki vagy? – vágódott ki az egyik szoba ajtaja.

- Cassie – léptem közelebb, mire a sötét szemű fiút pillantottam meg.

- Drága! Hogyhogy egyedül jöttél? – kezdte édesgetős dumáját az, akit a csapatkapitánynak sejtettem.

- A többiek túl fáradtak voltak. De ti se vagytok túl sokan.

- Áh, mindenki itt van, csak a saját szobájukban. Nekünk ilyen VIP kétszemélyes jutott, látod? – vezetett be a hálóba, amiben tényleg csak két ágy volt. A mi fiaink szobájának fele volt.

- Ki a másik?

- Az a vörös idióta – nevetett fel valaki az ajtóban.

- Sam! Nem szép dolog ilyeneket mondani magadról. Ilyet csak én mondhatok! – Charlie furcsa nevetésbe kezdett, mire kérdőn néztem a vörös fiúra segítségért, mire ő válasz helyett a kezembe nyomott egy felcímkézett, átlátszó üveget, melynek falát sárga folyadék nyaldosta.

- Már csak ennyi van? – kapta ki a kezéből a csapatkapitány. – Ejnye!

- Megnézem, maradt-e Bennél.

- Helyes – bólintott Charlie, majd engem kezdett méregetni. Hirtelen megcsapott a szájából áradó szesz tömény szaga.

Lerakta az üveget az egyik éjjeli szekrényre, majd hanyatt vágta magát az ágyon. Kezét a tarkójára fonta, lábát spiccesen egymásra helyezte.

- Ha szomjas vagy, csak szolgáld ki magad – intett a bizarr eredetű folyadék felé.

Megütközve bámultam a fehér üveget és a puccos címkét, a felsértett csomagolást és a hanyagul visszatekert kupakot.

- Nocsak, csak nem egy jó kislánnyal van dolgunk?

- Nem nagyon szoktam inni – mondtam halkan. Abban a helyzetben kifejezettem szégyellni kezdtem jó kislányi mivoltomat.

- Vizet se?

- De persze, azt igen.

- Ez ugyanolyan. Tudod hogy hívják mifelénk a vodkát? – kezdte, míg az üvegért sétált. – Kacagós kóla.

Letekerte a kupakot, majd a szájához emelve mélyeket kortyolt a bűzös italból.

- Kár, hogy ez nem az – rázta meg csalódottan.

- Fejlemény van! – rontott be Sam, kezében három üdítős üveget szorongatva.

- Azt elhiszem – reagált Charlie. – Ezek meg mik?

- Kevert cucc. Jóféle – hárított. – Viszont társaságunk van. A kiscsaj barátai – bökött felém.

- Nos, akkor azt hiszem nem fogunk itt elférni. Kénytelenek leszünk a nappaliba költözni – bólintott komoran.

A hideg rázott Charlie láttán. A színpadias mozdulatai, a folytonos rájátszás, a borzalmas szájszag. Kétségkívül tudott magáról, döntései többnyire tiszták voltak, de gondolatai egy szó felé húztak. Alkohol.

Sam szavai bizonyságot nyertek, amikor kint a toposunkkal, a dzsungelesünkkel és a tartalékemberünkkel találtam szembe magam. Bárgyú mosollyal és kérdő tekintetekkel fogadtak. Érthető, hogy Charlie állapota számukra sem volt túl bizalomgerjesztő.

Hosszú órákat beszélgettünk a Rising Daemons két tagjával, míg a többiek csak futólag köszöntek be néha. A nevüket se tudtuk. A borzalmasan elnyúló parti alatt akarva akaratlanul is legördült pár korty kacagós kóla, vagy bármi ahhoz hasonló. Fáradt voltam, megviselt és gyenge. Elégtételt akartam venni miatta. Hülyeség volt? Tudom. De akkor nem számított. Egy idő után nem érdekelt az italok pocsék íze, förtelmes szaga, az üres gyomromban kelő hányinger, időről időre jelentkező szédülés.

Jól esett megfeledkezni a világ gondjairól. Az agyam megszűnt kattogni. Csak a pillanat létezett és én. Forgott a szoba, a képek összemosódtak, hirtelen több ujjam lett, mint amennyi előtte volt. Minden vicces volt, mindenki a barátom, minden szép, minden jó, minden tökéletes.

Az utolsó emlékem, hogy Mattie átfogja a lábam és felemel, amit kényelmetlennek és feleslegesnek ítéltem. Tiltakozni kezdtem, de a világ forgása felerősödött, s elvesztettem az irányítást a helyzetem felett.

6. Fejezet. Annie

Halihó, mindenki!

Az előző fejezet után sokan írtatok rám Cassie kiakadásának okát kérdezgetve. 

Ezt senkinek nem mondtam el tegnapig, amit még a bétám is zokon vett. Másra számított, nem tulajdonított elég jelentőséget az előző résznek. Mert talán nem mindenkiből váltana ilyen heves reakciót ez az üzenet...

Az elkövetkezendő részeket előre láthatóan szeretni fogom. Imádom Londont, már jártam is ott, még megyek is oda, a kép pedig a sajátom. Enjoy!

Megtörve meredtem előre az idő koptatta, kényelmetlen ülésen. Lábaimat felhúztam, bal karommal átkaroltam, fejemet az egyik térdemen nyugtattam. Másik, még mindig remegő kezem előre nyújtva, az asztal fölött unottan forgatta a telefonomat. A díszhátlap kettéhasadt, a műanyag borítás szétpattogzott, apró szilánkjai recsegtek a készülék súlya alatt. A mobil belső szerkezete erősen szétesőben volt, azt vártam, mikor hullik darabokra a kezemben. Mégsem tette, mert a képernyő még egyben tartotta. Egy, a bal felső sarokból induló repedés szelte ketté az üveglapot, pókhálószerű vonalakkal tarkítva a kijelzőt. A telefon totálisan tönkre ment. A sors fintora, hogy a képernyő nem váltott masszív feketére, ahogy az normális lenne, ha apró részekre törik egy készülék, hanem megdermesztette az utolsó általa közvetített képet az utókornak. Akarva, akaratlanul is újra meg újra az üzenet soraira tévedt a tekintetem. Nem volt hosszú, nem volt sok. Csupán négy kijelentés és egy aláírás. Akárhányszor olvastam el megint, hitetlenkedni kezdtem, majd összetörtem. Egy idő után viszont már nem érdekelt.

A telefont lefele fordítva hagytam az asztalon, majd mély levegőt véve hátradőltem. Az ablak mellett a fák és a házak szélsebesen suhantak el, ahogy egyre közeledtünk Londonhoz. Fogalmam sem volt, merre járhatunk, ahogy arról sem, mennyi ideje gubbasztok a csapatom néma gyűrűjében. Mattie vonszolt ki a fülkéből egy kalauz segítségével, miután aggódni kezdtek értem, mert közel egy órája eltűntem a mosdóba, életjelet sem adva magamról. Nem akarok belegondolni, milyen látványt nyújthattam a sarokban kuporogva, kisírt szemekkel, elfolyt sminkkel, könnytől ázott ruhákban. Megrökönyödést és szánalmat láttam az arcukon. A jegykezelő magyarázkodni kezdett, de Matt csak mellém lépett és átölelt. Görcsösen a fiúba kapaszkodtam, s olyan erősen húztam magamhoz, ahogy remegő karjaim engedték.

- Minden rendben lesz – próbált nyugtatni, de jelen helyzetben ez volt a legrosszabb, amit tehetett.

Lassan felállt, majd engem is felsegített, kézen fogott és kivezetett a vagon előterébe, ahol két, menet közben zárt ajtó nyitott lehetőséget a fel és leszállásra. Ott szembe fordult velem, de nem mozdult. Megvárta, míg én bújok hozzá. Erőt vett rajtam a keserűség, de már nem sírtam. Talán nem is tudtam volna. Abban a helyzetben csodás érzés volt, hogy van valaki mellettem.

- Menjünk vissza – szipogtam.

- Jól van – válaszolta még mindig a hátamat simogatva.

Bizonytalan léptekkel indultam vissza az utastér felé, de az ajtó előtt még visszafordultam.

- Köszönöm – suttogtam, majd egy puszit nyomtam Mattie szájára.

Valamivel oldottabb hangulatban tértünk vissza a többiekhez. A szilánkok látványa elborzasztott, váratlanul ért.

- Hol a mobilom? – kérdeztem, majd mikor senki nem felelt, megismételtem valamivel ingerültebben.

Mindenki szemlesütve, némán ült, gondolataiban felmentés után kutakodva. Végül Sophie az asztal alá nyúlt és felém nyújtotta a sérült telefont.

- Csessze meg! – suttogtam, majd mikor megláttam az üzenetet magamba roskadtam, s szótlanul, a készüléket forgatva meredtem a semmibe.

Azóta mintha megállt volna az idő. Barátaim tanácstalanul, némán néztek maguk elé. Arcukról eltűnt a várakozás, az izgalom, s minden olyan érzelem, ami az utazáshoz köthető. Helyükre tiszta szánakozás költözött. Szép volt, gondoltam magamban, sikerült tönkre tenni a londoni utat alig néhány perc alatt!

- Mikor érkezünk? – tettem egy sovány próbát a beszélgetés kezdeményezésére.

- Maximum tíz perc – válaszolta Izzy. Hangja színtelen volt.

- Hogy vagy? – csatlakozott Mattie. Kapott az alkalmon, hogy beszélni kezdtünk. A csapatra telepedett némaság lassan oszlani kezdett.

- Túlélem. Nem érdekel – mondtam, majd a hitetlenkedő pillantások kereszttüzében folytattam. – Ez most nem számít. Most egyedül a csapat a fontos. A versenyek, London és a továbbjutás.

- Úgy beszélsz, mintha nem lenne lényeges – szólt Dennis.

- Mert nem is az.

- De hisz akkor felesleges volt az egész, amit… - kezdte Sophie.

- Egyáltalán nem volt felesleges – vágtam a szavába. – Csak akkor, ha feleslegesen utaztunk idáig. Jelen helyzetben hidegen hagy az SMS, majd ráérek akkor aggódni miatta, ha aktuális lesz. Ez akkor következik be, ha a versenyen nem adunk bele mindent, és kiesik a csapat. Akkor érdekelni fog.

- Nem fogunk kiesni – mormogta Zack, majd rám mosolygott.

Mire a vonat megállt, s lábaink a főváros térköveit koptatták, a csapatba is visszaköltözött az élet. Nem volt nálunk túl sok csomag, mégis hat bőrönd kerekei kattogtak a hangulatos téren az állomás előtt. Elveszetten néztünk körbe, mígnem Thony pillantotta meg a közelben ácsorgó alacsony, fekete öltönyös férfit, aki kezében egy WARRIORS OF DISTANCE feliratú táblát szorongatott, közben nyakát nyújtogatva fürkészte a tömeget. Amint megláttam, nevetni kezdtem. Tudtam, hogy kapunk fuvart, de nem ilyen sofőrt képzeltem el magunknak.

A férfi szélesen mosolyogva fogadott minket, majd egy, az öltözékéhez színben passzoló limuzinhoz vezetett minket.

- Ezt nem hiszem el – ámult el Sophie.

A sofőr halkan motyogva rakta a csomagtartóba a bőröndöket, majd mindenkire erőltetetten vigyorogva és bólintva köszönte meg a táskáját. Közel érve kezdtem érteni a beszédét. Nem angolul volt, valami sokkal másabb nyelven sutyorgott magában. Pechjére általános iskolában tanultam pár évig olaszt, a megmaradt tudásom pedig épp elegendő volt, hogy megértsem a szavait, mikor kivette kezemből a csomagomat. Nem kölykökről volt szó. Én nem erre vállalkoztam.

Gyors beszállás után mindenki zavarban érezte magát a tágas belső térben. Dennis és Sophie ültek hátra, önkényesen elterpeszkedve az ülésen. A jármű jobb oldalát Zachary és Thony foglalta el, így én jobbra ültem Izzy és Mattie közé. Mielőtt elindultunk volna, mély férfihang töltötte be a teret. Kissé törte az angolt, összetéveszthetetlen akcentusa megmosolyogtatott.

- Jó reggelt, Warriors of Distance! Az idő tizenegy óra húsz perc, kicsit fúj a szél, de jó idő van. A megbízóim kérésére először egy városnéző útra viszlek benneteket, majd pedig a szálláshelyre. Hölgyeim és Uraim, üdv Londonban!

A motor hangosan felbúgott, majd elcsendesett és halk morajjal indult meg az autó. Az ablakai be voltak sötétítve, mégis tisztán lehetett látni a kertváros utcáit. A házak sűrűsödni kezdtek, a tömött sorokat zöld parkok szakították meg néhol. Majd hirtelen a kertváros eltűnt, s helyére a belváros nyüzsgő monstrum házai tolakodtak. Magasabb, szélesebb, tekintélyt parancsolóbb épületek, ódon utcácskák, turistacsalogató terek.

Matt forgolódni kezdett, majd morgott valamit a rossz látási viszonyok miatt. Szemét végigjáratta a kocsiban, míg végül a tetőablakon állapodott meg a tekintete. Céltudatosan odahajolt, majd félretolta azt a helyéről, egy viszonylag nagy tátongó lyukat kreálva az autó kellős közepén. Második nekifutásra sikerült a koromszín üveglapot eltávolítani az útból, s a fiú örömittasan egyenesedett fel a hirtelen támadt tágasabb térben.

- Te biztos vagy ebben? – kérdeztem tőle az arcomat csapó menetszélben.

Matthew válasz helyett rám villantotta 1000 wattos mosolyát, majd kézen fogott és maga mellé húzott. Tiltakozni akartam, de amint kidugtam a fejem, belém fagyott a szó. Egyszerre körülvett London atmoszférája. Megpillantottam a piros buszokat, a puccos utcákat, színes ajtókat, jellegzetes házakat, táblákat. Ámulva néztem a felbukkanó tereket, a felfedezésre váró helyszíneket, közben pedig élveztem, ahogy a lágy szél a hajamba kap.

- Azt hiszem – válaszolt Mattie még mindig mosolyogva.

Alig pár perce álltam ott, de már úgy éreztem, mintha órák óta kocsikáznánk, a látnivalók pedig nem akarnának elfogyni. A bent ülők jelezték, hogy ők is szét szeretnének nézni sötétített üveg nélkül is, amiben a probléma csak az volt, hogy mi még koránt sem akartunk visszamenni. Néhány tanácstalan másodperc után a fiú szeme felcsillant, majd eltűnt mellőlem, helyét Sophie-nak adva át.

- Kapaszkodjatok – szólt az utasítás alulról, s két erős kar fonta át a lábamat. Meglepődtem, sőt, meg is ijedtem, de úgy tűnt, a mellettem álló lány inkább élvezi a helyzetet. Hamar egyértelművé vált, mi a fiúk terve, és pár pillanattal később már egymásba karolva ültünk a limuzin tetején. Hamarosan Izzy is csatlakozott hozzánk, oldalra pedig egy-egy fiú tornázta fel magát.

Szemünk előtt elsiklott néhány nevezetes épület, a régmúlt ékei, történelmi emlékek. Távolról láttunk pár őrségváltást, idétlen ruhákban aprópénzért parádézó embereket. Elértük a Temzét, amit, mint mindig, most is a szél fodrozott, hullámai csillogva verték vissza a nap fényét. A folyó elnyúló képe mellett tekintélyt sugározva állt a Big Ben, a legendás óratorony, körülötte a turisták számtalan csoportja kattogtatta a fényképezőgépeit. Hasonló volt a helyzet a Tower környékén, a hidat pedig nem járókelők, hanem vakációzó külföldiek lepték el. A London Eye fülkéi lassan emelkedtek a magasba, tetejéről bámészkodó emberek csodálták az eléjük táruló panorámát.

Egy teljes órát szántunk a város felfedezésére. Ezt követően is a város belső részén maradtunk, a Temzétől nem messze, a Big Ben látóterében álltunk meg végleg. Amikor a sofőr kiszállt és észrevett minket megrökönyödött, majd bosszús mormolásba kezdett, de nem tűnt különösebben meglepettnek. Rögtön a csomagokért ment, az ajtó kinyitására nem is pazarolta az idejét.

- Milyen sofőr az ilyen? – méltatlankodott színpadiasan Thony.

Vidáman, kissé megszeppenve követtük a férfit egy duplaszárnyú üvegajtó felé, ami mögött egy hotel recepciójához hasonló szoba terült el. A pultra támaszkodva, nekünk háttal egy vékony nő állt, szoros kontyba tűzött hajjal, szűkre szabott ceruzaszoknyában és zakóban. Jöttünkre elfordult a pultban ülő beszélgetőpartnerétől, ránk mosolyogott, ami ha hamis is volt, legalább jobban meg tudta játszani, mint a sofőr.

- Warriors of Distance? Üdvözöllek titeket a Gamer Centrumban! Ti vagytok a harmadik csapat, akik megérkeztek. Hogy utaztatok?

- Egész jól – válaszolta Zack, míg alaposan szemügyre vette a fogadótér minden szegletét.

- Én Charlotte vagyok, nektek csak Lotti. Az első hetekben én fogok nektek segíteni eligazodni, illetve az alapvető dolgokban is hozzám tudtok fordulni, vagy ha bármi lenne – harsány lány volt élénk személyiséggel, noha mondanivalóját néhol furcsán öntötte szavakba. – Igazából csak rám tudtok itt támaszkodni, amíg nem szereztek szponzort – fejezte be elmélázva.

A lány a húszas évei derekán járt, szétszórt volt, és látszólag totálisan képben volt mindennel. Bőröndjeinket magunk után húzva követtük a lakosztályunk ajtajáig, de be nem mehettünk.

- Ezt majd a végére – magyarázta.

Hatalmas volt a komplexum és ezt ő sem felejtette el kellően kihangsúlyozni. Három vendégfogadónak nevezett terem volt, ami a közvetítésekből ismert módon volt berendezve: kétszer öt gép egymás mellett, vagy egymással szemben, előttük pedig szabályos sorokba rendezett székek a kíváncsiskodó játékkedvelőknek. Három terem, különböző nézőszám befogadására képes egységek. Kisebb bajnokságokra, híres csapatok meccseire, vagy a nagy döntőkre, esetleg mindezekre egy időben. Ide bejutni nehéz volt és drága, de minden mérkőzés teltházzal ment. További két terem volt számítógép-központú. Egy, ahol csak tíz eszköz volt, valamint néhány kamera. Itt készültek a netes közvetítésre készülő meccsek, ahova nézők nem tehették be a lábukat, az operatőröktől persze eltekintve. Az utolsó ilyen teremben a vágó és további szerkesztői munkák zajlottak, valamint a véglegesített képek, amiket a nézők láttak. A bámészkodóknak a legtöbb ilyen, háttérmunkákkal foglalkozó terem ismeretlen volt, ők más bejáraton juthattak ki, illetve be, a sarkokon lézengő őrök pedig szükség esetén elterelgették őket a számukra tiltott részekről.

Tizenhat csapatot vártak. Mind a tizenhat csapat ugyanolyan szállást kapott, de volt még nyolc más fajta lakosztály, illetve még négy szintén az előzőktől különböző, persze ezek csak a játékosoknak. Hogy ezek miket takartak, Lotti nem árulta el. A közel két órás körbevezető túra végén a lány még mindig ugyanolyan energikusan magyarázott, időközben szétbomlott kontya laza lófarokként lengedezett.

- Tudom, hogy már elegetek van az egészből, de higgyétek el, most jön a legjobb – kezdte, majd a zsebéből előhúzott tekintélyes kulcscsomón kezdett keresgélni. Gyorsan megtalálta a kellő kulcsot, majd elegáns mozdulattal kinyitotta a zárat. – Ez egy hagyományos szoba, kellemes panorámával. Két háló van benne. A többiben négy, vagy nyolc, de ebbe ne menjünk bele.

Előre lépett, indulni készült, de még a küszöbön sarkon fordult.

- Tudjátok mit? Menjetek előre. A kulcsok a fogadótérben balra, előre a nappali, tovább az erkély, balra a női háló és a konyha, jobbra a férfi, persze külön fürdőkkel. Fedezzétek fel, én majd jövök utánatok! – mosolygott, majd félreállt.

Pár másodpercig álltunk ott, egymást nézve, majd a fiúk mindekit félrelökve indultak meg befelé. Hirtelen tűntek el a szemünk elől, mi pedig lassan lépdelve követtük őket. Tágas belsőtér fogadott, óriási ablakokkal. Átfutottam a termen, majd kinyitottam az ajtót. Kint lágy szél fújt, az erkély előtt nem sokkal a Temze húzódott. Balra eltekintve a maga arany színével a Big Ben uralta a teret. Megmosolyogtatott új lakhelyem. Az első emeleten voltunk, felettünk még két további szint nehezedett a beton falakra. Visszafordultam, balra benéztem a fiúk szobájába. Már kényelmesen elrendezkedtek, cuccaik szétdobálva hevertek a padlón.

- Milyen otthonos – csóváltam meg a fejem nevetve. – Könyörgöm, alig tíz perce vagyunk itt!

A nappali süllyesztett padlóját sötét parketta fedte, a kanapékat kék bársony borította.

- Ott mi van? – kérdeztem az éppen belépő Lottit a fiúk hálója melletti ajtóra mutatva.

- Játékszobák. Nem mondtam? Egy hatszemélyes, egy kétszemélyes, valamint egy egyéni. Jó gyakorlást!  - kacsintott.

Szavai bizonyságot nyertek, amint beléptem az újnak vélt terembe. Végighúztam kezem az egyik monitoron, majd tovább mentem a két, eddig zárt ajtó egyikébe. Sötét, kis szobák fogadtak aranyos, apró ablakokkal. A kilincs alatt a belső oldalon apró réz kulcs csörgött.

Következő utam a konyhába vezetett. Jól felszerelt helyiség volt, apró ebédlőrésszel, egyelőre üres hűtővel. A sárgára meszelt falak mellett nagyobb hangsúlyt kaptak a sötétbarna bútorok és a krómozott konyhagépek.

Utoljára kaptam a mi szobánkat. Jégkék falak mellett fekete ágytakarók nyúltak, közöttük szekrények takarták a falat. A lányok már minden ágyat befoglaltak, értetlenül meredtem a kósza csomagokra.

- Az a tiéd – mutatott Izzy a jobb hátsó ágyra, amin egy ismeretlen, kartondoboz nyugodott.

Gyanakodva sétáltam mellé, táskámat az éjjeli szekrényre dobva. A dobozon tényleg az én nevem állt, tetejére celluxszal egy levelet erősítettek. Letéptem azt onnan, majd felnyitottam a levelet, s olvasni kezdtem. A remegős betűket azonnal felismertem, ahogy a néhány egyszerű szót formálták.

Csak hogy téged idézzelek: Noah allergiás rá, de én megérdemlem! Mind a kettőben igazad volt, de most legalább nem vagyok ott, hogy teletüsszögjek mindent. A névadásról lekéstél, remélem nem nagy probléma. Sok sikert a szobatisztásításhoz. (Ha nincs is ilyen szó, most lesz!)

Noah

Félredobtam a lapot, s nekiestem a doboznak. Nem lehet, hogy azt rejti, amire gondolok. Jobban megnézve, tényleg láttam lyukakat a karton falán, s mintha mocorgott is volna. Vagy csak hallucinálok?

Viszonylag gyorsan fel tudtam szakítani a doboz tetejét, s még így is meglepetés fogadott. A bátyám a legtöbb szőrös kisállatra allergiás volt, legtöbbször mégis a kutyát hoztuk szóba. Visszagondolva hat éves korom környékére, én mégsem egy házőrző ebért nyafogtam, hanem egy doromboló szőrgombócért. A kartondobozból pedig egy apró, fekete, zöld szemű cica nézett vissza rám.

- Ezt nem hiszem el – suttogtam, majd kivettem a kisállatot a dobozból. Az vékony hangon nyávogni kezdett, a szobában pedig az összes lány olvadozott a cukiságtól.

- Kitől kaptad? – érdeklődött Sophie, miközben mindenki közelebb jött.

- A bátyámtól. Sokáig cukkolt azzal, hogy boszorkány vagyok. Hát ezzel tényleg az leszek – nevettem, majd a szemközti ágyra tettem a macskát Izzy és Lotti közé.

- Mi a neve? – kérdezte Isabelle.

- Nem tudom, de Noah azt írta, már ő adott neki. A levélben nem volt róla szó – mondtam, miközben a doboz alsórészéről előszedtem az új háziállatom néhány használati tárgyát. – Ez a sok holmi… Már csak használati utasítás kéne hozzá!

- Annie – szólalt meg hirtelen Lotti.

- Tessék?

- Itt a neve a bilétán. Annie – magyarázta.

Kezembe vettem a macskát, mire az dorombolni kezdett. A bolyhos fekete szőr elfedte a nyakán húzódó bőr szíjat, amin egy apró névtáblácska függött.

- Jé, igazad volt. Aranyos – mosolyodtam el.

- A fiúk mit fognak szólni hozzá? – sandított Izzy az ajtó felé.

- Nem tudom, de én sem kedvelem a cicákat túlzottan – grimaszolt Sophie.

Szerencsére Sophie majdnem hogy egyedül maradt macskagyűlölő hozzáállásával. Néhány perccel később az egész csapat a tisztább hálóban kuporgott az új jövevényt nézve.

- Ebből nekem tudod mi jött le, Cassie? – szólalt meg Thony.

- Na, mondd!

- Noah azt akarja, hogy sokáig maradjunk.

- Persze, örül, hogy távol lehet tőlem.

- Nem erre gondoltam. Nem számít arra, hogy hamar hazamegyünk. Bízik bennünk.

- Már csak nekünk kéne bíznunk saját magunkban – bólintott Isabelle.

A rövid beszélgetés végén csend telepedett a társaságra. Lotti kicsit távolabb tevékenykedett, mi pedig az élet nagy dolgain merengve néztünk össze. Aztán Zack felkiáltott.

- Megcsináljuk?

- Megcsináljuk! – érkezett a válasz rögtön kórusban.

- Nem hallottam! Nyerni jöttünk?

- Nyerni fogunk! – jött a felelet.

- Mert kik vagyunk mi? – vettem át az irányító szerepét.

- Harcosok! A távolság harcosai!

Betanult szöveg volt, igaz, de megtette a kellő buzdító hatást. Mosolyogva folytattuk a beszélgetést, míg én a kiabálástól kicsit megrémült Annie-t simogattam.

- Emberek – kezdte félénken Lotti, akinek idő közben teljesen megfeledkeztem a jelenlétéről. – Kié ez a telefon?

Odanéztem, s láttam, hogy az én törött mobilomat szorongatja. Az éjjeli szekrényen a táskám kiborult, valószínűleg onnan került a kezébe.

- Az enyém volt – válaszoltam.

- Téged felvettek… ösztöndíj… kollégium… egyetem…

- Igen felvettek Cambridge-be. De amint látod, el is tanácsoltak – bólintottam szomorúan.

Kollégium megtagadva

Ösztöndíj visszavonva

Felvétel törölve

Jelentkezés érvénytelenítve

University of Cambridge

5. Fejezet. Say goodbye!

Helló, mindenki!

Keserédes vasárnap a mai. Először is ott van az ok a pezsgőbontásra, miszerint a héten elértük az ezres oldalmegtekintést. Tudom, ez még nem nagy szám, de én nagyon örülök neki!

Az egyetlen negatív a mai napban a naptárban rejlik. Augusztus 31. A nyár utolsó napja. Holnaptól újra elkezdődik az iskola, ami azt hiszem velem együtt sokaknak lohasztja le a mosolyt az arcáról. 

Minden diáknak kitartás! Ha eddig túléltük, most is túl fogjuk!

Mindig is szerettem az esőt. A csendes, komor hangulatot, ami vele jár. Azt, hogy ilyenkor a világ elhalkul és a halkan koppanó cseppek zajára figyel. Erre riadtam álmomból. Feltápászkodtam, majd kinéztem az ablakon. Sötét, viharfelhőkkel fodrozott ég fogadott, ezért felálltam és ablakhoz sétáltam. Maradt még néhány párna a szélesített párkányon, így a takarót magam köré csavarva felültem rá. Hátam a falnak vetettem, lábam felhúztam, majd merően kibámultam az ablakon. Néztem a teraszt, ahogy az esőcseppek visszapattannak a korlátról, a deszkákról pedig lefelé, az udvarra csordogál a friss esővíz. Átnéztem az erkély felett, a kósza utcákra, monstrum házakra. Minden masszív, szürke színt kapott. Elméláztam azon, ahogy az árva cseppek egy helyen összegyűlnek, pocsolyát formáznak, majd a tócsákat megsokszorozva alkalmi folyamként kezdenek hömpölyögni a legközelebbi vízelvezető akna felé. Egyre szélesedő patakként haladnak céljuk felé, hagyva, hogy közben szél fodrozza, megtörve ezzel a villámok pillanatnyi rávetülő fényét, elnyújtva a villanást az utca teljes hosszában. Az utak s a házak felett tömör felhősáv takarta el a Napot. A hamuszín fellegek közt szabálytalan helyeken és időkben világosság jelent meg, de ugyanolyan hirtelen tűnt el, mint ahogyan jött. A fénynyaláb néha nem egy másik felhőt, hanem a földet érte, neonszín csíkokat húzva a horizontra. A villanást nem sokkal később hang kísérte, némelyik be még az ablakkeret is beleremegett.

Riadtan fordítottam el a fejem és kaptam vissza tekintetem a szobám belseje felé. A halványan derengő szomorkás fényben is jól látszottak az ágy mellett sorakozó bőröndök és a szanaszét dobált maradásra ítélt holmik. Már minden készen állt az indulásra. Talán engem kivéve.

Az ablakomon lecsordogáló esőcseppeket vizslatva káoszos gondolatok kezdtek kavarogni a fejemben. Alig néhány óra választott el attól, hogy a londoni vonatra felszállva híressé tegyük a Warriors of Distance nevét és történetét. Eddig jutottunk. De azt sem szabad elfelejtenünk, honnan indultunk.

Gyereknek mindig is különc voltam és gyenge, mind fizikailag, mind lelkileg. A legkisebb lánygyerekként hamar mindenki pici hercegnője lettem. A felnőttek imádtak, a gyerekek közül pedig azok, akik befogadtak. Ezzel nem is volt semmi probléma addig, amíg iskolába nem kerültem. Hirtelen egyedül lettem, nem maradt senki, aki megvédjen. Elveszett voltam, magányos és gyáva, amit a társaim hamar felismertek, így válva a piszkálások és a gyermeteg poénok legfőbb célpontjává. Egy kisírt szemmel szipogó elsősnek pedig érthető, hogy a már felsős bátyja sem segít szívesen. Az mi ciki már? Menekülni akartam, de nem volt hová. A szüleimnek persze nem mondtam el, mi bánt. Sokáig titkoltam és a tanulás mögé rejtőztem. Az iskolán felül plusz nyelvet is tanultam, így mindig volt mit olvasgatnom. Az első néhány évet kitűnőként, osztály és évfolyamelsőként végeztem. Hatalmas koponyám volt, amiért soha nem tettem semmit. A sorok és az adatok, az évszámok és a szabályok vidáman engedelmeskedve vésődtek a memóriámba. A pajzsom céltáblává fordult, amikor rám ragasztották a stréber nevet. Végleg összeomlottam. Éjszakákat sírtam át, sötét gondolatok környékeztek, ettől a ponttól pedig még hosszú ideig pengeélen táncoltam a depresszió könyörtelen, mély szakadéka fölött.

Esténként a TV előtt gubbasztottam, nyomozós sorozatokat bambulva. Egyik nap egy hasonló sorsú srác után nyomoztak. Tisztán emlékszem arra az epizódra. A fiú anyja nem beszélte a nyelvet, tolmácsot hívtak. A nő meg volt ijedve, nem értette a helyzetet.

- Csak videó játékozik és tanul! – ismételgette pánikolva.

A szemem felcsillant szokatlan párosítást hallva. Tanulás és videó játék? Lelkesedésem hamar lelankadt, amikor a nyomozók is megállapították, hogy ezt csak a fiúknak „szabad”. A fiatal férfi ügynök a gép elé ült, és a taktikai lövöldözős játékot próbálta kijátszani a végéig. Számtalan kudarca után értetlenül bámult a monitorra, míg női társa félre nem lökte onnan. A szerény lány szemrebbenés nélkül és meglepő ügyességgel elsőre végigvitte a küldetéseket, az utolsó szint után kódokat, helyeket, időpontokat és neveket rejtő adatbázist fedve fel. A gyilkost megtalálták, én pedig elvarázsolva tapadtam a TV-re. Az a nő akár én is lehettem volna. Mert a lányok is játszhatnak. És itt döntöttem el, hogy én is fogok.

Online, semmitmondó játékokkal kezdtem.  Játszottam, majd megnéztem néhány videóst, hogy ők hogyan csinálják. Sokat tanultam tőlük ilyen módon. Majd ráakadtam néhány olyan játékra, ahol előnyre válik egy csapat. Letöltöttem egy beszélgető programot, majd könnyedén összeszerveztük azt a pár embert, akikkel együtt dolgozva hamar kisebb baráti kör szövődött. Nem maradtam meg sokáig egyik ilyen bandában sem, noha nem egy alakult meg pont miattam.

Ezzel szemben a környezetemtől inkább elzárkóztam, magamnak való ember lettem. Még Noah egy korábbi barátnője szervezett be egy médiával foglalkozó amatőr csoportba, ahol rám talált egy új hobbi, távol a könyvektől vagy a számítógéptől. Egyik napról a másikra elkezdtem járni a várost, egyetlen fényképezőgépet szorongatva, a legkülönösebb helyeken kattintva pár képet.

Persze a régi szokásaim is megmaradtak, így sokat gubbasztottam a gép előtt a videósok munkáit szemlélve. Az akkori kedvencem egy fekete hajú srác volt a maga 180 centijével és határtalan őrültségével. Az egyik videójában egy animés játékot mutatott be. Mangás kinézetű karakterekkel és furcsábbnál furcsább fegyverekkel ugráltak és kaszabolták egymást. Megfogott mag az ötlet, a kivételezés és a zene is, így előbb minden fellelhető videót megnéztem róla, majd letöltöttem a játékot. Eleinte nagyon béna voltam. A tutorial nem volt hasznomra, hisz az efféle trükköket már a videókból ellestem. Azonban az emberekkel való játék teljesen más volt. Hamar rájöttem, hogy a reflexeim azonnali javítására lesz szükség.

Új csapat alapult, 4 taggal. Egy tapasztaltabb játékos felajánlotta segítségét, hogy megtanít játszani. Hozzánk csatlakozott előbb egy fiú, majd egy lány, így egyenlő maradt a nemek eloszlása. Nem tudom, meddig maradtunk együtt, s arra sem emlékszem, hogyan lett vége, de kettőt pislogtam és Izzyvel az oldalamon ketten kerestünk újabb játékokat. A lánnyal napi 6-8 órákat beszéltünk, a kettőnk eszementsége pedig tökéletesen passzolt a párosunkhoz.

Rejtély számomra, hogy hogyan jutottunk el a League of Legendsig. Egyedül kezdtem, de hamar csatlakozott hozzám Isabelle is. Lassan jöttek a többiek is. Dennis, Mattie, Zack, majd Thony és Sophie. Döcögősen ment az indulás, és vért izzadtunk, mire ideáig jutottunk. A jegyeim változatlanok maradtak, és útközben valahol a bátyámmal is sikerült rendeznem a kapcsolatomat, de ez a része már történelem.

Az önbizalom hiányos strébertől eddig jutottam. És hogy hol is kezdődött el minden?

- Csak videó játékozik és tanul – suttogtam magam elé feljebb húzva a takarót a nyakamig.

A villám friss fényt borított a szoba sarkaira. Mintha az ajtót enyhén nyitva láttam volna. Gyanút keltett bennem, így továbbra is a szemközti falat figyeltem, míg a szemem hozzászokott a sötéthez. Tisztán láttam, amit a következő villanás még élesebben kirajzolt. Egy magas, sötét alak lépdelt a szobám belseje felé. A jelenet egy béna horrorfilmre emlékeztetett. A szerencsétlen helyzetet tovább fokozta, hogy az árnyak rejtette férfi hangos koppanással az ágyba rúgott, azt ezt követő káromkodásokból ítélve a kislábujjával, majd sántikálva próbálta folytatni útját felém, amikor megbotlott az egyik elfektetett bőrödben, és kiterülve, esetlen nyögéssel nyúlt el a parkettán.

- Ne röhögj! – sziszegte, miközben feltápászkodott.

- Én? Ugyan, dehogy! – válaszoltam a takarót szám elé szorítva fojtva vissza a feltörő nevetést.

- Hol a harmadik? – bökött az ágy felé már félig álló helyzetben, ahol Izzy egyedül terpeszkedett látszólag legmélyebb álmában.

- Sophie? Dennis mellett. Fél a vihartól. De te amúgy mit is keresel itt az éjszaka közepén? – ráncoltam össze a homlokom.

- Beszélni akartam veled.

- Ilyenkor? Nem tudom mennyi az idő, de szerintem még bőven a hajnal átaludandó részéhez tartozik.

- Átaludandó? Van ilyen szó egyáltalán? – kérdezett vissza, majd leült a párkányra velem szemben, a lábam mellé. Kék szeme a halovány fényben szinte ragyogott

-Most lesz. De ne terelj!

- Jól van – mélyet sóhajtott. – Ma elmész és kitudja mikor jössz vissza. Az én pici húgocskám elmegy világot látni.

- Jaj! – szóltam a szememet forgatva.

- Tudom, hogy sablonos, és tudom, hogy nyálas, de ennél jobbra nem futotta – nevetett fel Noah. – De tényleg szeretném, ha vigyáznál magadra, és használnád az eszed, ahogy mindig is!

Játékosan az arcomba csípett, ahogy az idős nénik, mikor még kicsik voltunk. Mind a ketten utáltuk.

- Nem lesz baj – mondtam, majd megöleltem a fiút. – Megígérem!

Furcsa érzés volt úgy ülni ott. Ugyan tényleg nagyon jó volt a kapcsolat köztünk, ritkán borultunk egymás karjaiba. Ez olyasmi volt, amit megtartottunk a régi időkből, amikor még a velem való nyilvános megjelenést is cikinek tartotta. Csak akkor és ott, ahol nem láthatja más.

- Lenne még valami – húzódott el. – És előre látom hogy ennek nem fogsz ennyire örülni. Matthie-ről lenne szó.

- Tessék?!

- Vigyázz azzal a fiúval. Nem tetszik nekem, hogy ennyire akar tőled valamit. Folyton körülötted legyeskedik.

- Te miről beszélsz? Alig voltál velünk, alig láttál valamit! – emeltem meg a hangom, majd félve a még mindig szuszogó Isabelle felé sandítottam.

- Lehet, de az is épp elég volt. Nézd, én sem vagyok szent, tudom, de nem akarom, hogy… - elhallgatott.

- Hogy mit? Hogy a saját fejem után menjek? Hogy legyen barátom? Hogy boldog legyek, vagy hogy…

- Csak nem akarom, hogy áldozatul ess egy magamfajtának! – vágott a szavamba. – Hogy megbántsanak és bajod essen. Féltelek te barom!

Tekintetét az eső áztatta tájra tévedt. Megdermesztett a gondolta, hogy Noah a magafajtáktól óv.  Még mindig mélységes szégyennel töltötte el az emlék, az ezt megelőző nyarak emléke. A szünidő kötelező részei voltak nálunk a táborok, s minden évben volt egy, ami az abszolút fénypontja volt a nyárnak. Összeszokott társaság az egész országból, felejthetetlen tábortüzek, örökre szóló barátságok. Az egyik ilyen táborban, talán három, vagy négy évvel azelőtt a bátyám furcsán jóba lett egy lánnyal. A túl jó barátságból hamar szerelem szövődött, ami egyszerű tábori kalandnak indult. Persze hazulról is tartották a kapcsolatot, Noah hamarosan komoly barátnőt szerzett magának – itthon. Az ezt követő években nyáron a távkapcsolatának élt, a további hónapokat pedig az élete szerelmének hitt lánnyal töltötte. Hosszú évekig voltak együtt, míg végül egy nyáron később tudtam csak csatlakozni a táborozókhoz. Mivel a szüleim vittek le, Noah barátnője megkért minket, vigyük le őt is, had lepje meg a bátyámat. Hiába tiltakoztam, próbáltam meggyőzni, és hiába akartam foggal-körömmel visszatartani, a lány végül mellettem ült a kocsiban a hosszúra nyúló autóúton. Az érkezést követő események egyedül nekem nem okoztak meglepetést. A szőkeség izgatottan pattant ki az autóból, s előresietve Noah faházához ment. Követtem, így pont láttam, ahogy egy félreérthetetlen jelenetnek lesz szemtanúja. Arca elsápadt, a szája harsány mosolyról hitetlenkedő formába torzult, lába a meglepetéstől még a levegőben megállt. Mire a bátyám észrevette a lányt, annak már csillogó könnyek és elfolyt szemfesték csíkozták az arcát.  Utána kiáltott, de addigra a lány már hevesen zokogva rohant vissza a kocsiba. Noah a nyomába eredt, de mellém érve lelassított és reményvesztetten bámulta, ahogy barátnője eltűnik az autó sötétített üvege mögött. Szólásra nyitottam a számat, valami rosszallót, valami bántót akartam mondani, de ahogy megláttam a fiú szánalmas arckifejezését, inkább csak átöleltem. Épp eléggé rossz volt ez neki így is, elveszítve a nagy szerelmét, nem hiányzott, hogy még én is csak bántsam. Azt hiszem, valahol itt kezdtünk jó testvérek lenni.

- Mindegy – sóhajtott fel. Lassan az ajtóhoz sétált, majd onnan még visszafordult. – Bocsánat, hogy zavartalak, de kérlek, vedd komolyan, amit mondtam!

- Vedd komolyan, amit mondtam! – utánoztam az utolsó mondatot gyerekesen parodizálva, majd karjaimat a mellkasomon összefonva fordultam vissza az ablakhoz, de ezúttal az eső bámulása sem hozott megnyugvást.

- Szerintem csak túlreagálja – hallatszott egy hang az ágy felől. Izzy eddig a plafont fürkészte, de most felém fordulva támaszkodott fel. – Ahogy te is.

- Olyan dolgokba akar beleszólni, amihez semmi köze! – duzzogtam.

- Higgadj le! Talán csak furcsa még neki, hogy elmész. Gondolj csak bele, 17 év után hirtelen már nem leszel itt.

- Nem is tudom. Noah nem az a fajta.

- Innen másképp látszott.

- Te amúgy mióta vagy ébren, hogy van időd hallgatózni? – váltottam témát nevetve.

- Nehéz átaludni, ahogy valaki esés közben belekarmol az arcodba.

***

Az álom a párkányon ért. Összegömbölyödve, arcomat az ablaknak nyomva találtak a reggel kósza napsugarai. Nagyot ásítva tudatosul bennem, hogy az idő kitisztult. A terek még néhol őrizték a hajlani eső nyomait, de a Nap zavartalanul ragyogta be a kék reggeli eget. A szoba felé fordultam, ahol a katonás rendben sorakozó bőröndök mögött halmokban álltak a ruhák és egyéb holmik, amiket ugyan már nem tudtunk magunkkal vinni, postai úton jutottak célba. Egyedül voltam. Az ágyon két takaró és három párna hevert egymásra gyűrve. Kelletlenül leszálltam a párkányról, majd hanyagul a kupacra dobtam az én pokrócomat. A fürdőbe sétáltam, és a reggeli fáradtság vérpezsdítő ritmusában kezdtem rendbe szedni magam. Talán húsz percbe is beletelt, mire végeztem, de a szoba továbbra is üres volt. Magamra kaptam az utazáshoz kikészített ruháimat, majd lefutottam a lépcsőn. A konyhapultnál leltem rá a csészéjüket görcsösen markoló, kávét szürcsölgető társaságra.

- Jó reggelt! – köszöntem harsányan, de csak morgást és pár álmos pillantást kaptam válaszul. A falon kattogó óra kismutatója épp elérte a nyolcas számot.

- Hogy vagy te ilyen éber? – köpte oda Thony.

- Nem tudom – válaszoltam, miközben felkaptam egy pogácsát az asztalról.

Megkerültem a pultot, ahol szemet szúrt Zack előre boruló, halkan horkoló alakja. Matt nem értette, min mosolygok, ezért követte a tekintetem. A fiú mellett ült, így egy gyors megfontolást követően határozott mozdulattal kirúgta a támogatónk alól a széket. Zachary rongybaba módjára roskadt össze, karjai széles ívben lendülve koppantak a kikövezett konyhapadlón.

- Mi a fasz?! – riadt fel hirtelen. – Ez ki volt?

Zack az ijedtség és hirtelen támadt harag, a többiek pedig a vidám nevetéshullám miatt váltak hirtelen elevenebbé. Amint a legfiatalabb beazonosította tettest, még a földön ülve viszonozta a szívatást így a két fiú hamiskás mosollyal, egymást támogatva álltak fel.

A reggeli káosz után nem maradt túl sok időnk az indulásig, így a maradék fél óra fejvesztett rohangálással telt. Noah kitakarította a kocsit, így használni tudtuk a további három, frissen lomtalanított ülést is. Mielőtt újabb vita törhetett volna ki az ülések használatát illetően, Sophie-val összenézve bedobáltunk néhány csomagot az ülésekre.

- Pont ennyi hely fog kelleni a holmiknak – nyugtázta a lány.

Amíg a többiek készülődtek, Noah meg a barátnőjével telefonált, a lövészünkkel minden bőröndöt és egyéb csomagot a kocsi mellé cipeltünk.

- Innen a ti dolgotok – masszíroztam meg a vállam, majd felugrottam a platóra és onnan néztem a házat és a benne sürgölődőket.

Vegyes érzelmeket keltett bennem, hogy egy időre búcsút kell vennem az otthonomtól. Tudtam, hogy hiányozni fog, de reménykedtem benne, hogy minél később kell újra látnom, hogy minél tovább versenyben maradunk. Ha egyetemre mentem volna, csak izgatottan vártam volna az indulás pillanatát. De így a bizonytalanság sötét fátyla tapadt a jövőm ígéretére.

- Van még hely melletted? – kérdezte egy mélyen dörmögő férfihang.

Válaszul arrébb csúsztam, Matt pedig felugrott mellém.

- Megvannak a jegyek? – kérdeztem tőle.

- Sophie fehér kézitáskájában – bólintott.

- Nem hittem volna, hogy idáig eljutunk – szóltam a lassan beálló csendet megtörve.

- Még nem jutottunk el sehova – nevetett fel.

- Az lehet, de a legjobb 16 is valami. Számítógép mániás kölykök voltunk…

- Még mindig azok vagyunk – vágott a szavamba.

-… most meg egy egész ország kíváncsi a legfiatalabb félprofi csapatra.

- Ne éld bele magad annyira! Lehet, hogy az első meccsen kiesünk.

- Igen, ez is benne van a pakliban. De bármeddig is tartson, örülök, hogy veletek élhettem át!

- Felejthetetlen volt, az tuti! – ugrott fel mellénk hirtelen Thony.

A többiek gondosan bepakolták a csomagokat az utastérbe, így a végeredmény egy bizarr háromdimenziós tetris lett. Végül a maradék négy ember is csatlakozott hozzánk, Noah pedig beindította a lágyan berregő motort.

- Intsetek búcsút a háznak! – szólt hátra, miközben a Warriors of Distance pont úgy hagyta el Birmingham apró utcácskáját, ahogy oda érkezett.

Az állomásra érve a fiúk szó nélkül, robotok módjára kezdték felhordani a táskákat a vonatra.

- Hát tényleg elmész – jelent meg mellettem hirtelen a bátyám.

- Nagyon úgy fest – vontam meg a vállam, majd magamhoz öleltem a fiút. Nem szóltunk egy szót sem, csak álltunk egymás karjaiban, mígnem az egyik csapattársam megkocogtatta a vállam, hogy ideje lenne indulni. Lassan bújtam ki Noah öleléséből.

- Vigyázz magadra, Cassie! – szólt búcsúzóul, majd választ sem várva sarkon fordult és kisietett a parkoló felé.

Dennist követve szálltam fel a vagonba, ő mutatta meg a helyeinket. Két egymás melletti négyes ülést kaptunk, egy-egy asztallal. Rögtön beültem a bal oldaliba, menetiránynak háttal, az ablak mellé. A külső helyet Izzy foglalta el, velem szembe Sophie telepedett, oldalán barátjával. A maradék négy kopott, barna ülésen két fiú menetiránnyal szembe, Zack pedig annak háttal készült utazni. A fiatal srác a két széket elválasztó karfát felhajtotta, elnyúlt a hirtelen támadt nagy helyen, lábát pedig az ablaküvegnek támasztotta.

- Élni tudni kell – sóhajtotta.

- Óvatosan! A végén még a telefonja szaván fogja – súgta nekem Isabelle. Halvány mosoly futott át az arcomon, pont abban a pillanatban, mikor egy éles sípszót követően a szerelvény elindult.

- Viszlát, Birmingham! – meredtem az egyre gyorsabban elsuhanó ismerős tájra.

A vonat sebesen haladt tovább, a társaság pedig fokozatosan felélénkült. A fáradtság már nem tudott erőt venni rajtunk, ehelyett harsányan múlattuk az időt. A telefonom rezegni kezdett, de két berregés után abbamaradt. SMS jelzés. Unottan elővettem a zsebemből a készüléket, feloldottam a zárat, majd olvasni kezdtem.

Az arcom halálra vált, a mosolyom eltűnt, a világ pedig elhalkult. Lassított felvételként láttam magam előtt, ahogy a mobilomat asztalhoz vágom, ami pörögve pattan vissza onnan. Csak a szívem egy vaduló dübörgését hallottam, amikor egy szökkenéssel átmásztam a mellettem ülő lányon, majd futásnak eredtem. Néhányan döbbenten néztek, mások utánam nyúltak, talán utánam is kiáltottak. Nem érdekelt. Fejemet lehajtva rohantam végig a keskeny folyosón, agresszívan lökve félre a szembe jövő kalauzt. Az döbbent arccal bámult utánam. Az ajtóhoz érve kihasználtam a lendületet és a vállammal az üvegnek feszülve tártam szélesre. Élesen véve a kanyart balra fordultam és az éppen üres mosdóba vetettem magam. Elfordítottam az ajtón a zárat és szörnyülködve a falhoz hátráltam. Útközben megpillantottam a tükörképem. Elszörnyedtem, de visszarántott a valóságba. A szívverésem zaja elhalkult, újból a vonat kerekeinek kattogása adta az alaphangot, ahogy a dolgok is újra normális tempóban játszódtak.

Hátam a falnak ütközött, fejemet is hátra támasztottam. Kezeimet a számra tapasztottam, hangosan zokogni kezdtem. Ahogy egyre lejjebb csúsztam, a reményveszettség keserű könnyei könyörtelenül törtek elő belőlem. Már nem próbáltam meg visszatartani. Csak hagytam, hogy torkomat a sírás fojtogassa, hogy a könnycseppek elhomályosítsák előttem a világot, hogy az arcomon végigfollyanak a hűs cseppek, a nadrágomra hullva pedig sötét foltot képezzenek. Hangosan zokogva, hisztérikusan rázkódva intettem búcsút az utolsó megmaradt biztos szigetemnek a káosz tengerében. 

4. Fejezet. Take it easy!

Halihó, emberek!

Vasárnap van, ami egyet jelent azzal, hogy új fejezettel bővül a blog. 

A négyzetekbe jelölgetős módszer nagyszerűen vizsgázott, és egyre többen mondjátok el írásban is, hogy mit gondoltok a fejezetekről, aminek nagyon örülök és rettentően köszönök! 

P.S.: Miért egy telefon a fejezet képe? Mert azt a jelentet igaz történet ihlette...

A késő délutáni napsugarak kellemes fénnyel töltötték be a nappalit. A napkorongot már félig elnyelte a távoli horizont, körülötte pirosas fényár futott végig a tájon. A festői látvány mindenkit lenyűgözött, még én is lopva a lemenő Nap felé tekintgettem olykor. A sötét parkettán lábak koppantak, lépések ismétlődtek, a padló pedig megadóan reccsent meg, amikor valaki törökülésbe helyezkedett rajta.

Hátamat a kanapénak vetettem, lábamat felhúztam, majd az ölemben nyugvó laptophoz egy egeret csatlakoztattam.  Bekapcsoltam a gépet, majd egy kék alapon sárga L betűt formázó ikonra kattintottam. Matt foglalt helyet mellettem, míg Izzy elnyújtotta magát a heverő teljes hosszában, fejem vonalába helyezve laptopját. Velem szembe Sophie és Dennis párosa ült le, szintén a földre, hiába volt mellettük szabad a teljes kanapé. A lány is a kezében szorongatta a gépét, bár nem hittem, hogy ő is a játékot szeretné rajta futtatni. Sokkal inkább Thony, aki Isabelle lábainál dobta le magát Mattie mellé. Az ő laptopján figyelemmel kísérhettük az ellenfél lépéseit is, de a már megszokott három perc csúsztatással. Zack, aki utolsónak csatlakozott hozzánk, a fotelban helyezte magát kényelembe, lábát a karfán átvetve félig fekvő helyzetbe vágta magát.

- Mit szeretnétek játszani? – kérdezte Izzy a lehetséges játékmódok között kattintgatva.

- Valami nyugisat menjünk – vetette fel Dennis.

- Botok ellen? – nevette el magát Thony.

- Annyira azért nem. Bár ha nagyon relaxálni akarunk, lehet róla szó – reagált az előtte szóló.

- Nekem van egy ötletem, bár nem tudom, hányan fogtok a torkomnak ugrani érte – szólalt meg Matthew. – Break the meta! Nem a Rengar támogatókra gondolok…

- Cica – vágtam a szavába.

- Hanem arra, hogy most mindenki más posztra megy, mint amin játszani szokott. Így mehetsz topra a cicával, Cassie – kacsintott rám.

- Még mint nem! Én megyek topra – jelentette ki Zack.

- Stoppolom a lövészt – szóltam a karaktereim közt böngészve.

- Midezhetek? – kérdezte Isabelle.

- Akkor nekem marad a támogató – mosolyodott el Mattie.

- Dzsungel, éljen! – Dennis a levegőbe bokszolt örömében.

- Hát ez gyorsan eldőlt – állapította meg az ötletgazda.

Összehívtuk a csapatot, ezúttal egy normál meccsre. Nem akartuk eljátszani a szerencsénket vagy a kedvünket sikertelen és felesleges rangsorolt mérkőzésekkel.

- Mi nem játszhatunk? – szólalt meg hirtelen Sophie. A billentyűzetet kezdtem vizslatni. El is felejtkeztem a két plusz emberünkről.

- Az a gond, hogy heten vagyunk – mélázott el Thony. – Ha valaki nem jön, úgy mehetünk 3 vs 3 játékot a Kanyargó Rengetegben.

- Noah is tud játszani – kaptam fel a fejem, majd a kétkedő pillantások kereszttüzében folytattam. – Oké, lehet, hogy nem profi, de jól játszik. Ha tartjuk, hogy senki nem mehet oda, ahol a legjobb, és hagyjuk őt a kedvenceivel, egész fair játékot kaphatunk.

- Akkor 4 vs 4? Melyik posztot hagyjuk el? – kérdezte Dennis.

- Mondanám, hogy a dzsungelest, de épp az adja meg a játék izgalmát – érvelt izzy. – Nem támadhatsz esztelenül, mert a végén a nyakadba ugrik valaki a bokorból.

- Döntsétek el, addig hozom a bátyámat – mondtam, majd otthagytam a tanácstalan társaságot.

Csoszogva futottam fel a vörös lépcsőkön, egyesével szedve a fokokat, majd határozottan kopogtam Noah ajtaján.

- Mi van? – förmedt rám odabentről.

- Cassie vagyok – válaszoltam. – Emlékszel, hogy még régebben említetted, hogy játszanál velünk?

Az ajtó túloldalán zörgés hallatszott, majd tompa puffanás. Kaparásszerű hangok a padlón, végül közeledő léptek zaja. Görcsös mozdulattal nyomta le a kilincset, csak a fejét dugta ki az ajtó résén.

- Hallgatlak.

 - Kéne még egy ember.

- Persze, hogy szétszívassatok? Kösz nem! – húzódott vissza.

- Noah! 4 v 4 meccs lesz, te lennél a nyolcadik. Mindenki olyan poszton megy, ahol gyengébb, te pedig mehetsz oda, ahol a legjobb vagy, azzal, akivel a legjobb vagy – győzködtem. A fiú csak a szemét forgatta, ezért folytattam. – Heten vagyunk és szükségünk van rád.

- Én miért nem hiszek neked?

- Mert nem szoktunk ilyeneket csinálni.

- Most hirtelen mégis? Érdekes.

- Rendben, kéresd csak magad nyugodtan! Bocs a zavarásért – fordultam vissza a lépcső felé, színpadias mozdulatokkal. Elértem a második lépcsőfokot. Harmadikat. Negyediket.

- Várj! – szólt utánam. – Jól van, megyek. De én mondom meg, ki lesz velem!

Megtorpantam, majd a bátyám feltételét hallva elégedett mosoly ült ki az arcomra, s folytattam az utam vissza a nappaliba.

Rövid kitérőt tettem a konyhába, nyolc kis üvegtálkát vettem elő a szekrényből. Kezemben tartva a fagylaltos bödönt, mindegyikbe ugyanakkora adagokat kanalaztam. Díszítésképp kevés tejszínhabot nyomtam rájuk, de valamiért hiányérzetem támadt, ezért csorgattam még a habra egy kevés csoki szirupot, végső simításként pedig apró cukorkákat szórtam rájuk, a kiskanalak mellé pedig csoki roládot szúrtam.

- Kalóriabomba – suttogtam a végeredményt szemlélve, majd tálcára téve a tálkákat visszaindultam a nappaliba.

Hat szempár csillant fel, amint megláttak a kezemben a fagylaltokkal egyensúlyozva. A helyiség közepén lévő alacsony üveg dohányzóasztalra tettem a tálcát, majd egy adagot magamhoz véve visszaültem a helyemre.

- Sikerült dönteni? – kérdeztem a tejszínhabot kanalazva.

- Kristályseb pályán játszunk, és nincs megszabva,  milyen karaktert vihetsz – közölte Dennis.

- Nagyon helyes – bólintott az éppen belépő Noah, aki az utolsó tálkát kisajátítva foglalt helyet a velem szemben lévő fotelban. Céltudatosan a szemembe nézett, ahogy felnyitotta a laptopját és bekapcsolta.

- A csapatokról nem tudom, mit döntöttetek, de a bátyám azzal a feltétellel volt hajlandó csatlakozni hozzánk, hogy ő választja meg a csapattársait – kommentáltam, leplezve azt, hogy a fiúnak mindig is vágya volt egy félprofi csapat ellen, vagy épp annak oldalán játszani.

Mondatom végére érve elégedetten emelte kék szemeit a képernyőre. Elméláztam a kettőnk között lévő különbségeken, és meglepően konstatáltam, hogy ilyeneket könnyebben találni, mint hasonlóságokat. Noah magas volt, sportos, szívdöglesztő zenei csodagyerek. Világító szemeivel és kócos koromfekete hajával senki nem mondta volna meg, hogy a rokonom. Alacsony voltam, barna hajam gyűrűkben végződött, szemem pedig zölden fénylett. Az egyetlen bizonyíték, hogy nekünk mégis valami közünk van egymáshoz, mindenki szerint a mosolyunkban rejlett.

- Te, te és te leszel velem – jelentette ki a lövészünkre, a dzsungelesünkre és a tartalékemberünkre mutatva. Elmosolyodtam a kiszámítható döntésén. Véletlenül sem akart lányokat a csapatába, Zacket pedig túl fiatalnak találta az ő oldalán való játékra.

- Legyen valami tétje is a dolognak – vetette fel Thony.

- Mire célzol? – csillant fel a bátyám szeme.

- Nekem van egy ötletem – nézett Dennis a legfiatalabbra. – A vesztes csapat fürdik, Zack módra.

- Vagyis ruhában, ordítva belevetik magukat a vízbe? – nevetett fel Zachary a medence felé sandítva.

- A francokat! – adott hangot a véleményének Matt is. – Ha már fürdetünk, mi dobáljuk bele őket.

- Milyen biztos vagy a győzelemben – ütöttem bele enyhén a lábába.

- Téged bármikor legyőznélek – kacsintott rám.

- Ez csak akkor lesz probléma, ha mi nyerünk – szólalt meg Sophie. – Mi nem bírunk el titeket.

- Igaz. Ha ti nyertek, fürdünk. Ha mégis veszítenétek, kisminkelünk titeket és holnap reggelig úgy kell maradnotok – zárta le Izzy.

- Legyen! – bólintott mindenki.

- Lányok, telefonokat tegyétek ki – figyelmeztetett Zack. – Az enyém a múltkor nem úszta meg szárazon. Szerencse, hogy még működik.

Elrendeztük a csapatokat, majd kezdődött a meccs. Mivel egy légtérben volt mind a nyolc ember, a taktikai megbeszélés a chaten zajlott.

 - Cicát hozok. De nem a vadászt – írtam, majd kiválasztottam a karaktert. Aggasztott, hogy nem látjuk  a másik csapat döntéseit.

- Én kiélem a yordle-mániám! – folytatta Sophie, majd rögtön véglegesítette a miniatűr tündért.

- Kéne olyan is, ami nem varázsból sebez – vélekedett Zack, mire válaszul Izzy egy árnyék nindzsa mellett döntött.

- Megteszi? – kérdezte a lány.

- Tökéletes – érkezett a rövid válasz.

- Nem tudom, kivel jöjjek – sóhajtott fel Zachary, majd a véletlenszerű hős gomb nyomogatásába kezdett. –Ez buzi. Ez nem tetszik. Ezen sok a ruha. Ez béna.  Ez Teemo. Na végre!

 A fiú felkiáltásával egy lélekgyűjtő halott hóhért választott.

- De nem pont te mondtad…? – reagáltam, de már későn.

- Tank – magyarázta.

- Ezek után csak az ütne nagyot, ha a két csapatban lennének azonos hősök – nevetett fel Noah, miután mindenki véglegesített. A csapat egymásra nézett, majd zavart kuncogások közepette ingattuk meg a fejünket és kezdtünk tiltakozni. Majdnem hogy kizárt volt.

A töltőképernyőn bebizonyosodott az igazunk. Ugyan a bátyám is yordle megszállott volt, ő jobban szerette a mókusra ténylegesen hasonlító példányokat, mint a köpő csöves gombászt. Matt és Dennis egyaránt hatalmas bogarakra hajazó lényeket hoztak. Míg Mattie karaktere egy kék sáskaszerű ugráló borzadály volt, a másik fiú egy brutális termetű és kinézetű csáprágós, csótánynak csúfolt piros szörnyeteget hozott. Thony pozitívan lógott ki a sorból, ő nagyon is emberi karakterrel érkezett.

- Milyen rég játszottam ezen a pályán! – sóhajtottam fel, amint bedobott minket. Ez teljesen más volt, mint az Idézők Szurdoka. Körben elfoglalásra váró pontok álltak, amik a játék kezdetén egyik csapatot sem szolgálták, csak miután valamelyik fél kisajátította azokat. Onnantól toronyhoz hasonlóan kezdtek viselkedni, de mégsem teljesen. A meccs célja itt is a Nexus elpusztítása volt, de bonyolultabban, mint a normális játéknál. A pontok elfoglalásával, ellenfeleink megölésével az ő Nexusuk életpontjai folyamatosan fogytak. Előbb kellett elérni, hogy az ellenség számlálója elérje a 0 pontot, mint nekik sikerülhetett volna. Egyszerűnek hangzik? Nem volt az.

- Csalni ér? – gépelte azonnal Izzy.

- Mire gondolsz? – fordultam hátra, mire újra pötyögni kezdett a billentyűzeten.

- Rálátok Matt képernyőjére – válaszolta. Megpróbáltam oldalra sandítani, de a fény megcsillant a kijelzőn, így nem tudtam kivenni sok használhatót.

- Csak óvatosan, ne túl feltűnően, de jó lesz ez! ;) – írtam.

Kezdetét vette a játék, mindenki a szürke pontok felé vette az irányt. Reflexből a fent, középen lévő Szélmalomhoz indultam. Átváltottam macskaformába, és ugrálva közeledtem a célom felé. Meglepetésemre Noah előbb ért oda, így előbb kezdte foglalni a pontot. Egy pillanat alatt visszaváltoztattam a karakterem emberré, majd egy dárdát dobtam a mókusnak. A foglalás megszakadt, én pedig újra vadmacskaként a karakterre ugrottam, néhány karmolással komoly sebzést okozva. A bátyám menekülni próbált, én pedig kitartóan üldöztem. Közel ért a csapata által már meghódított ponthoz, fedezéket keresett, míg Thony felém ugrott. Macskaformában kitértem előle, majd emberként dobtam Noah után egy utolsó dárdát. Noha már nem láttam az aprócska hőst, tudtam, hogy talált, hisz felhangzott a női hang „Első gyilkosság” bejelentése.

- Ez csak szerintem nem fair? – mérgelődött a bátyám.

- Ő volt az első komolyabb karakterem, de a mai napig nem tudok vele normálisan játszani. Azt hiszem, sportszerűnek nevezhető – mondtam, miközben Anthony ellen harcoltam. A sebzésem előhozta a fiú passzívját, amitől a karakteréből hirtelen kettő jelent meg velem szemben. Véletlenszerűen kiválasztva ráugrottam a jobb oldalira, mire az fojtott sikollyal omlott magába a karmaim között. A hang viszont néma maradt, nem jelzett gyilkosságot. Tévedtem, a klónt támadtam. A fiú kellően megtorolta a hibámat, két képességével hazaküldte a karakteremet. A képernyő fekete-fehérre váltott a mozdulatlan dzsungellakó felett.

Amíg a fiúcsapat fele velem volt elfoglalva, a mieink sikeresen meghódítottak három pontot, a Kőbányát, a Finomítót, s a Szélmalmot is, így a pálya egész bal oldalát.

Amint újraéledtem, a pontok között húzódó dzsungelbe vettem magam, lerövidítve az utam az őrizetlenül hagyott pont felé. A másik csapatból három ember biztonságos távolból tudtam a célomtól, így magabiztosan mozogtam. A pálya másik fele még a macskával is messze volt, így a többieket kezdtem figyelni. Izzy a térkép legközepén lévő Viharpajzsok felé indult, de meglepetésére Dennis is megjelent. A lány könnyedén ugrált el a csótány képességei elől, közben apró sebzéseket okozva neki. Mellettük elhaladva visszaváltottam emberbe, hogy pótolni tudjak egy keveset Isabelle életerején, majd újra macskásítva folytattam utam a Fúrótorony felé.

- Jobban szerettem ezt a pályát, amikor még nem tudtam a pontok neveit – grimaszoltam. – Ha megnézed a grafikai elemeket, az egész olyan meseszerű. A gépek, házak, tájak. Erre kapsz tök masszív neveket, amik lerombolják az illúziót.

- Szerintem illik hozzá - szólt Zack. – Mindegyik.

- Én sem mondanám a Finomítónál lévő házra, hogy Lulu lakhelye lehetne – utalt Sophie a saját hősére. A gondolat mosolyt csalt az arcomra.

Végre elértem, a célom, és a pont foglalásába kezdtem. Matt mellettem ültében feljebb csúszott, hátát a kanapénak támasztva, tekintete pedig az én képernyőmre tévedt. Arcán értetlenség keveredett ijedtséggel, majd karaktere végcélját a Viharpajzsokról a Fúrótoronyra módosította. Gondolkodni kezdtem. Ha arrébb ugrok, nem tud olyan egyszerűen elkapni, de megszakad a foglalás, az ellenséges csapat minionjai pedig megakadályozzák a mieinket, hogy befejezzék a megkezdett munkát. Ha maradok, talán be tudom fejezni a pont elfoglalását. Talán.

A Fúrótorony kristálytornya elvesztette piros színét, semleges terület lett. Lassan, túl lassan kezdett zöldre váltani, Mattie karaktere pedig túl gyorsan közeledett.

- Fuss! – írta Izzy, aki időközben sikeresen ölte meg Dennis bogarát. – Követem, de nem fogom utolérni.

Tanácstalanul emeltem a kezem a szám elé, törtem a fejem, hogy mit tehetnék. Átváltottam állat formába, majd átszökelltem a pont másik oldalára. Rögtön a minionok célpontjává váltam, de legalább gyorsabban futott végig a zöld csík a kristálytorony peremén. Az egyik, a pálya közepéről induló ösvényről Matt karaktere magasra emelkedve próbálta a macskára vetni magát. Sikertelenül, mert az eddig a bokorban lapuló Zack kampójával még a levegőben elkapta a sáskahasonmást, majd maga felé rántotta, ráugorva pedig tőlem távolabb lökte, épp elég időt szerezve nekem, hogy a csapatom uralma alá kerítsem a Fúrótornyot.

- Ezt nem hiszem el – morogta Mattie.

- Pedig igazán megszokhatnád a hasonlókat a csapat szupersztárjától – mosolygott, vagyis inkább vicsorgott Zachary. – Aki ki is lenne más, mint a támogató!

Felnevettünk, majd újra felvettük a játék pörgős ritmusát. A meccs nagy részében ötből három pont a miénk volt, így lazán fogadtuk, ha megöltek valamelyikünket. A nexus életerejéből ugyan két pont veszteséget jelentett minden játékos halála, a többlettornyok másodperenkénti mínusszal jártak.

A csaták egyhangúvá váltak, oda-vissza ment a marakodás, a laptopok időnként a harc zajait visszhangozták. Dárdák suhantak, méreggel átitatott lövedékek repültek, éles pengék szálltak, tündérek röppentek, láncok csörögtek, kampók akadtak áldozatukra. Hatalmas bogarak foga mélyedt a préda húsába, majd csócsálva sétált tova, míg a bokorból a legkülönfélébb szerzetek vetették magukat a kezdődő vérengzésbe.

A hangok ismerősnek hatottak, könnyedén beazonosítható volt, melyik kitől származik. Sikolyok és morgások zárták le az ütközetet, amiből ezúttal a fiúcsapat került ki győztesen. A képernyőről eltűntek a színek, a pálya zenéje pedig felhangosodott. A boltban kezdtem nézelődni, hogy halálom idejét is tartalmasan töltsem. A könnyed dallamokba szöveg vegyült. Nem a szokásos női hang, nem a boltos manó szövege, de még csak nem is valamelyik karakteré. Homlokomat ráncolva emeltem fel a fejem, hogy rátaláljak a zaj forrására. Egyre többeknek tűnt fel az ismeretlen nesz, míg végül mind a nyolcan tanácstalanul néztünk egymásra.

- Miért nem lehet megállítani a meccset? – mérgelődött Izzy.

- Nem olyan játékmód – válaszoltam. – Egy pillanatra tekerjétek le a laptop hangját nullára!

A szobára csend telepedett, csupán a vékony, kislányéhoz hasonlító hang töltötte be a teret. Egyértelműen az asztal felől jött. A sima üvegfelületen a tálca és azon kívül néhány fagylaltos tál várta, hogy eltakarítsuk őket, valamint mellettük három mobil terpeszkedett. Gyanakodva kaptam fel a sajátomat, de az némának bizonyult. Sophie is hamar követte a példámat, hasonló eredménnyel.

- Ne nézzetek rám! – védekezett Isabelle, mikor hátrapillantottam.

Az utolsó árválkodó telefon a legfiatalabb fiúhoz tartozott. A készülék rendületlenül zengte a mindössze két mondatból álló szövegét, ami akkorra már tisztán érhetővé vált: I will kill you. Don’t worry, you’ll die!

- Ez azért durva – mondta Dennis.

Zack kimért léptekkel indult meg a telefon felé. Kioldotta a zárat, a szokásos kezdőképernyő fogadta. Két érintéssel előhozta a feladatkezelőt, ám az nem jelzett aktív alkalmazást. Levette a média hangerejét, majd a riasztásokét is, ám a mobil továbbra is a hátborzongató sorokat kántálta.

- Oké, ebből elég – szólalt meg a fiú indulatosan, majd kikapcsolta a készüléket. Végre teljes lett a csend, így koncentrálhattunk újra a játékra.

A Nexusok életpontjai már rég 50% alatt jártak, a tétlenséggel töltött idő közben néhány pont ismét semlegessé vált. Újult erővel vetettük magunkat újra a harcba. A Csontudvart céloztam meg, így a pálya alsó részén indultam útnak. Velem tartott Sophie, akinek a karaktere lassabbnak bizonyult az ugráló macskámnál. A lány elhasználta egyik képességét, a tündér felpattant a gigantikus varázslóbotjára és virágcsíkot húzva maga után tartotta velem a lépést. Odaérve a jobb alsó sarokhoz Sophie foglalni kezdte a pontot, míg én biztosítottam a terepet. Eldobtam egy dárdát egy közeli bokor felé, elriasztani, aki épp felénk tartana, de a lándzsa egy, még a bozót előtti célpontba fúródott, noha látszólag nem volt ott semmi. Átváltottam állat formába,  majd arra a pontra ugrottam, ahol a dárdámat elnyelte a föld. Első karomlás, semmi. Második karmolás, semmi. Ha jól számoltam, a soron következő, vagy azutáni támadás kivégezte volna a rejtett karaktert, így újra nekifutottam.

Ekkor azonban a hátamon végigfutó borzongás megremegtette a karom, félrekattintva pedig nem okoztam sebzést a bátyám láthatatlan karakterének, aki kihasználva két idéző varázslatát hamar biztonságos távolba került tőlem. Nagyot sóhajtva fordítottam fejem az ablak felé, ahol a fotelban kuporogó Zack telefonja újra beszélni kezdett.

- Ezt nem értem! – mérgelődött a fiú. – Most kapcsoltam ki.

- Szedd szét! – javasolta Dennis.

- Már ha tudnám. Nem bírom leszedni a hátulját, nincs körmöm – válaszolta a legfiatalabb.

- Add ide! – nyújtotta a kezét Sophie.

Zachary tökéletes dobással a lány kezébe adta a mobilt, aki gyakorlott mozdulattal lepattintotta a hátlapot, majd kikapta belőle az akkumulátort. Pár másodperc múlva visszahelyezte bele, és elkezdte bekapcsolni.

- Ne rakd vissza a hátulját – szóltam rá.

A készülék betöltött, majd a PIN kódot kérte. Néma volt, ezért mind fellélegeztünk. Korai volt, hisz néhány pillanat múlva a vékony hang rövid hörgés után friss lendülettel kántálta halálos ígéretét.

- Szórakozol velem? – sziszegte Zack a fogai közt.

- Akkor most jön az a rész, ahol darabokra szedjük – bólintott Izzy.

Sophie kérdőn nézett rá, majd a kikapcsolásra sem fordítva időt megszabadította a telefont az akkumulátortól, majd a SIM kártyától, végül pedig a memóriakártyától is. A mobil ott hevert az asztalon, totálisan lecsupaszítva. Ártatlannak tűnt, egy átlagos androidos vacaknak, nem olyannak, aki vérszomjas kislányként a vesztedet zengi.

- Ha most mondok olyanokat, hogy pricc, meg pracc, attól megjavul? – nevettem fel ügyetlenül utánozva a filmbeli varázslókat.

- Rakd össze, és kiderül – temette Zack arcát a tenyerébe. – Én már bármit el tudnék képzelni.

Engedelmeskedve minden alkatrészt a helyére pattintottam, gyanakodva kapcsoltam be. Ismét a kódot kérte, valamint a kártyán lévő fájlokat kezdte analizálni. Nem szólalt meg, semmilyen hangot nem adott ki. Önelégült mosollyal passzoltam vissza a készüléket a tulajdonosának.

- Egy kibaszott boszorkány vagy! – mutatott rám vádlón, miután a mobilban lakozó kislány minden teszt ellenére is néma maradt - látszólag végleg.

Megvontam a vállam, majd kacsintva fordultam vissza a már jócskán előre haladt meccshez. Gyorsan vásárolta pár tárgyat, majd a térképre néztem, ahol közel az összes pont pirosan világított. Siettem a legközelebbi ellenséges kristálytoronyhoz, hogy változtassak a helyzetem, ám ekkor fémes kattogás vette kezdetét. Felpillantottam a Nexusok életerejére, és ekkor tudatosult bennem, hogy amíg a telefonnal babráltunk, a mérkőzés kevesebb résztvevővel ugyan, de lejátszódott. A statisztikai adatok alapján Thony és Noah karakterei voltak egész idő alatt aktív résztvevői az összecsapásnak, így különösebb kihívás nélkül bevégezték a játékot. Dennis és Isabelle sem voltak annyira lemaradva, mint én vagy Zack, de az emberelőny még így is bőven a fiúcsapatnál volt.

Méregtől fortyogva néztem körbe az arcokon, ahogy mindenkiből más érzelmeket vált ki a felismerés. Tiltakozni senki nem próbált, menteni lehetetlen volt. Félig lecsuktam a laptopot, az asztal alá csúsztattam, elfogadva a vereséget, majd hátradőlve Mattie gépét kezdtem figyelni. A fiú az utolsó pillanatokban bőszen gépelt valamit. El akartam olvasni, de elrántotta előlem. Makacsul utána kaptam, megragadtam a fiú bal kezét, s lefejtettem a laptopról. Hosszadalmas beszélgetés folyt a csapatukon belül, aminek a témáját ugyan nem tudtam megfejteni abban a néhány másodpercben, de furcsán sokat szerepeltek benne a vesztesek nevei. A képernyő a mi csapatunk Nexusához csúszott, a chat pedig még egy utolsó üzenetet jelzett Izzy részéről. Újra felvillantak a fiúk idétlen hangulatjelekkel teletűzdelt sorai, s hirtelen egyértelművé vált a beszélgetés értelme.

Előre eldöntötték, ki melyik szerencsétlent dobja be a medencébe.

A kék kristály szétrobbant, Matt tekintete pedig egy pillanatra találkozott az enyémmel. Gonosz mosoly kúszott az arcára, szeme pedig fény csillant. Menekülni akartam. Négykézlábra ugrottam, így mire a fiú biztonságos helyre félrerakta a laptopját, már majdnem álló helyzetben voltam. Sajnos nem voltam elég gyors, és mielőtt elfuthattam volna egy erős csukló fonódott a bal bokám köré. Megpróbáltam kirántani, de az erőlködéssel csak annyira mentem, hogy egyensúlyomat vesztve, nevetve estem fél térdre. A fiú abban a pillanatban, ahogy a lábam a padlót érintette, szabad kezével átfogta a derekam.

- Most megvagy! – kuncogta.

Könnyedén a karjaiba emelt, én pedig engedelmesen elfogadtam a sorsom, lelkem mélyén már a bosszúmat forralva. Dennis kapta el legkönnyebben barátnőjét. Az apró lánnyal futva indult meg a tornác és a medence irányába. Az üvegajtó nem volt végig kinyitva, a fiú pedig sikeresen rohant neki az ajtó egyik csukott szárnyának. Az mély kongásba kezdett, a csapat pedig egy emberként szisszent fel, ahogy Sophie kis híján kiesett barátja karjai közül.

Thony arcán ördögi mosollyal sétált a kanapéhoz, a rajta lévő lányt pedig bármiféle különösebb megerőltetés nélkül vette a vállára. Világos bőrén kidagadtak az izmai, sportőrült mivolta így megkérdőjelezhetetlenné vált. A szőke fiúhoz kezdtem hasonlítgatni. Egyező kockaság, ugyanaz a bokszedzés, más szabadidő. Más és más értelemben, de minkét fiú tagadhatatlanul jól nézett ki. Anthony erősebb volt, formás bicepsze sokat árulkodott a sport iránit szerelméről. Vörös hajához, zöld szeméhez szeplő és fakó bőr társult. Vele szemben Matt napbarnított bőre és kócos szőke haja és sötét szeme a fiú ellentétnek hatott, bár igaz, mindkét srác életvitelét kockának, míg hasukat kockásnak csúfolták.

- Hát te meg mit nézel? – kérdezte, amint észrevette, hogy szememmel az arcát vizslatom.

Válaszra nyitottam a számat, de a bátyám őrült ordítása belém fojtotta a szót. Tarzant megszégyenítő hangokat kiadva rohant Zack felé, aki halálra vált arccal figyelte. Felkapta a fotelből, majd a futás lendületét megtartva a medence széléig szalad vele, ahol hirtelen állt meg s hallgatott el. Zachary a meglévő lendületének köszönhetően a medence közepén landolt, hatalmas csobbanással.

Ekkorra Dennis és Sophie is odaértek. A fiú megpróbálta a vízbe dobni a lányt, de az minden erejével és mind a négy végtagjával a fiúba kapaszkodott. Pár másodpercig csak álltak ott tétlenül, majd hirtelen ötlettől vezérelve Dennis csiklandozni kezdte barátnőjét. Senki nem számított rá, - ő sem, - így a lányt hangos sikítás kíséretében nyelte el a kékség.

- Nem is vagyok csikis! – kiáltotta Sophie, amint levegőhöz jutott.

Mattie kérőn rám nézett, majd kiskutya szemes bocsánatkérő arccal elindult a tornác felé. Menet közben a fiúhoz közelebbi, bal karommal átnyúltam a keze alatt, majd azt a másik, nyakát karoló kezemhez kulcsoltam. Matthew a medence szélénél megállt, majd határozott mozdulattal a vízbe dobott. Esés közben a kezeimet összefonva tartottam, amíg bírtam, ez pedig épp elég volt ahhoz, hogy a fiú elveszítse az egyensúlyát. Előrébb lépett, hogy ne boruljon bele a medencébe, de lába megcsúszott, ő pedig tehetetlenül dőlt bele a hűs kékségbe.

A víz nem volt olyan hideg, mint amilyenre számítottam. A talpam nem érte el a medence alját, szemem pedig kinyílt. Apró buborékok ezrei szökelltek a felszín felé, megtörve a kiábrándító kékséget. Lendületet véve, ívesen úsztam fel, hogy fejem körül lebegő hajam a felszínen ne az arcomra tapadjon. Hátrafordultam, s hat röhögéstől fetrengő alakkal találtam szembe magam. Amint Mattie újra kapott levegőt a meglepettségtől, ő is csatlakozott a hahotázó társasághoz.

Thony már meg sem erőltette magát, Izzyvel a vállán egyszerűen belesétált a medencébe. Sophie Dennis lábát kezdte rángatni, de a fiú csak a fejét rázta, végül egy hatalmas bombával ugrott a hideg kékségbe.

- Hát te ezt mégis hogy képzelted? – jelent meg mellettem Mattie.

- Te sem gondoltad komolyan, hogy megúszod szárazon, ha beledobsz a vízbe? – nevettem fel.

- Talán elhittem – válaszolta, majd bocsánatkérően átöleltem a fiút.

Egyik kezemet még a vállán nyugtatva távolabb akartam úszni tőle, de Matt megfogta a derekam. Hevesen kalimpáló lábaink egymásnak ütköztek, ahogy próbáltunk a felszínen maradni. Remegő kezével kisöpört az arcomból egy rendetlen tincset, ezzel együtt végigsimította az arcom. Nem tudnám megmondani, pontosan miért, de ezzel a gesztussal minden fiúhoz köthető gondolat elvesztette ártatlan mivoltát. Lassan kezdett magához közelebb húzni, én pedig a döbbenettől megkövültem vártam mi fog történni.

A hideg víz apró tűszúrások érzésével terítette be az arcomat. Hatalmasakat pislogva próbáltam rájönni, ki fröcskölt le, egyetlen lehetséges elkövető a bátyám hahotázó alakja volt, aki egy másodperccel azelőtt még a parton állt.

Noah nevét kiáltva a fiúra vetettem magam, a hátán szerencsétlenkedve próbáltam őt a víz alá nyomi, aminek a vége az lett, hogy engem nyelt el újra teljesen a kékség. Mikor újra felbukkantam, már az egész csapat rajtam röhögött.

Gondtalanul nevetgéltünk és fröcsköltük egymást a medencében mind a nyolcan, ügyet sem vetve rá, hogy a szomszédok hülyének nézték azt a pár fiatalt, akik ruhástól lubickolnak a hátsókertben.