4. Fejezet. Take it easy!

Halihó, emberek!

Vasárnap van, ami egyet jelent azzal, hogy új fejezettel bővül a blog. 

A négyzetekbe jelölgetős módszer nagyszerűen vizsgázott, és egyre többen mondjátok el írásban is, hogy mit gondoltok a fejezetekről, aminek nagyon örülök és rettentően köszönök! 

P.S.: Miért egy telefon a fejezet képe? Mert azt a jelentet igaz történet ihlette...

A késő délutáni napsugarak kellemes fénnyel töltötték be a nappalit. A napkorongot már félig elnyelte a távoli horizont, körülötte pirosas fényár futott végig a tájon. A festői látvány mindenkit lenyűgözött, még én is lopva a lemenő Nap felé tekintgettem olykor. A sötét parkettán lábak koppantak, lépések ismétlődtek, a padló pedig megadóan reccsent meg, amikor valaki törökülésbe helyezkedett rajta.

Hátamat a kanapénak vetettem, lábamat felhúztam, majd az ölemben nyugvó laptophoz egy egeret csatlakoztattam.  Bekapcsoltam a gépet, majd egy kék alapon sárga L betűt formázó ikonra kattintottam. Matt foglalt helyet mellettem, míg Izzy elnyújtotta magát a heverő teljes hosszában, fejem vonalába helyezve laptopját. Velem szembe Sophie és Dennis párosa ült le, szintén a földre, hiába volt mellettük szabad a teljes kanapé. A lány is a kezében szorongatta a gépét, bár nem hittem, hogy ő is a játékot szeretné rajta futtatni. Sokkal inkább Thony, aki Isabelle lábainál dobta le magát Mattie mellé. Az ő laptopján figyelemmel kísérhettük az ellenfél lépéseit is, de a már megszokott három perc csúsztatással. Zack, aki utolsónak csatlakozott hozzánk, a fotelban helyezte magát kényelembe, lábát a karfán átvetve félig fekvő helyzetbe vágta magát.

- Mit szeretnétek játszani? – kérdezte Izzy a lehetséges játékmódok között kattintgatva.

- Valami nyugisat menjünk – vetette fel Dennis.

- Botok ellen? – nevette el magát Thony.

- Annyira azért nem. Bár ha nagyon relaxálni akarunk, lehet róla szó – reagált az előtte szóló.

- Nekem van egy ötletem, bár nem tudom, hányan fogtok a torkomnak ugrani érte – szólalt meg Matthew. – Break the meta! Nem a Rengar támogatókra gondolok…

- Cica – vágtam a szavába.

- Hanem arra, hogy most mindenki más posztra megy, mint amin játszani szokott. Így mehetsz topra a cicával, Cassie – kacsintott rám.

- Még mint nem! Én megyek topra – jelentette ki Zack.

- Stoppolom a lövészt – szóltam a karaktereim közt böngészve.

- Midezhetek? – kérdezte Isabelle.

- Akkor nekem marad a támogató – mosolyodott el Mattie.

- Dzsungel, éljen! – Dennis a levegőbe bokszolt örömében.

- Hát ez gyorsan eldőlt – állapította meg az ötletgazda.

Összehívtuk a csapatot, ezúttal egy normál meccsre. Nem akartuk eljátszani a szerencsénket vagy a kedvünket sikertelen és felesleges rangsorolt mérkőzésekkel.

- Mi nem játszhatunk? – szólalt meg hirtelen Sophie. A billentyűzetet kezdtem vizslatni. El is felejtkeztem a két plusz emberünkről.

- Az a gond, hogy heten vagyunk – mélázott el Thony. – Ha valaki nem jön, úgy mehetünk 3 vs 3 játékot a Kanyargó Rengetegben.

- Noah is tud játszani – kaptam fel a fejem, majd a kétkedő pillantások kereszttüzében folytattam. – Oké, lehet, hogy nem profi, de jól játszik. Ha tartjuk, hogy senki nem mehet oda, ahol a legjobb, és hagyjuk őt a kedvenceivel, egész fair játékot kaphatunk.

- Akkor 4 vs 4? Melyik posztot hagyjuk el? – kérdezte Dennis.

- Mondanám, hogy a dzsungelest, de épp az adja meg a játék izgalmát – érvelt izzy. – Nem támadhatsz esztelenül, mert a végén a nyakadba ugrik valaki a bokorból.

- Döntsétek el, addig hozom a bátyámat – mondtam, majd otthagytam a tanácstalan társaságot.

Csoszogva futottam fel a vörös lépcsőkön, egyesével szedve a fokokat, majd határozottan kopogtam Noah ajtaján.

- Mi van? – förmedt rám odabentről.

- Cassie vagyok – válaszoltam. – Emlékszel, hogy még régebben említetted, hogy játszanál velünk?

Az ajtó túloldalán zörgés hallatszott, majd tompa puffanás. Kaparásszerű hangok a padlón, végül közeledő léptek zaja. Görcsös mozdulattal nyomta le a kilincset, csak a fejét dugta ki az ajtó résén.

- Hallgatlak.

 - Kéne még egy ember.

- Persze, hogy szétszívassatok? Kösz nem! – húzódott vissza.

- Noah! 4 v 4 meccs lesz, te lennél a nyolcadik. Mindenki olyan poszton megy, ahol gyengébb, te pedig mehetsz oda, ahol a legjobb vagy, azzal, akivel a legjobb vagy – győzködtem. A fiú csak a szemét forgatta, ezért folytattam. – Heten vagyunk és szükségünk van rád.

- Én miért nem hiszek neked?

- Mert nem szoktunk ilyeneket csinálni.

- Most hirtelen mégis? Érdekes.

- Rendben, kéresd csak magad nyugodtan! Bocs a zavarásért – fordultam vissza a lépcső felé, színpadias mozdulatokkal. Elértem a második lépcsőfokot. Harmadikat. Negyediket.

- Várj! – szólt utánam. – Jól van, megyek. De én mondom meg, ki lesz velem!

Megtorpantam, majd a bátyám feltételét hallva elégedett mosoly ült ki az arcomra, s folytattam az utam vissza a nappaliba.

Rövid kitérőt tettem a konyhába, nyolc kis üvegtálkát vettem elő a szekrényből. Kezemben tartva a fagylaltos bödönt, mindegyikbe ugyanakkora adagokat kanalaztam. Díszítésképp kevés tejszínhabot nyomtam rájuk, de valamiért hiányérzetem támadt, ezért csorgattam még a habra egy kevés csoki szirupot, végső simításként pedig apró cukorkákat szórtam rájuk, a kiskanalak mellé pedig csoki roládot szúrtam.

- Kalóriabomba – suttogtam a végeredményt szemlélve, majd tálcára téve a tálkákat visszaindultam a nappaliba.

Hat szempár csillant fel, amint megláttak a kezemben a fagylaltokkal egyensúlyozva. A helyiség közepén lévő alacsony üveg dohányzóasztalra tettem a tálcát, majd egy adagot magamhoz véve visszaültem a helyemre.

- Sikerült dönteni? – kérdeztem a tejszínhabot kanalazva.

- Kristályseb pályán játszunk, és nincs megszabva,  milyen karaktert vihetsz – közölte Dennis.

- Nagyon helyes – bólintott az éppen belépő Noah, aki az utolsó tálkát kisajátítva foglalt helyet a velem szemben lévő fotelban. Céltudatosan a szemembe nézett, ahogy felnyitotta a laptopját és bekapcsolta.

- A csapatokról nem tudom, mit döntöttetek, de a bátyám azzal a feltétellel volt hajlandó csatlakozni hozzánk, hogy ő választja meg a csapattársait – kommentáltam, leplezve azt, hogy a fiúnak mindig is vágya volt egy félprofi csapat ellen, vagy épp annak oldalán játszani.

Mondatom végére érve elégedetten emelte kék szemeit a képernyőre. Elméláztam a kettőnk között lévő különbségeken, és meglepően konstatáltam, hogy ilyeneket könnyebben találni, mint hasonlóságokat. Noah magas volt, sportos, szívdöglesztő zenei csodagyerek. Világító szemeivel és kócos koromfekete hajával senki nem mondta volna meg, hogy a rokonom. Alacsony voltam, barna hajam gyűrűkben végződött, szemem pedig zölden fénylett. Az egyetlen bizonyíték, hogy nekünk mégis valami közünk van egymáshoz, mindenki szerint a mosolyunkban rejlett.

- Te, te és te leszel velem – jelentette ki a lövészünkre, a dzsungelesünkre és a tartalékemberünkre mutatva. Elmosolyodtam a kiszámítható döntésén. Véletlenül sem akart lányokat a csapatába, Zacket pedig túl fiatalnak találta az ő oldalán való játékra.

- Legyen valami tétje is a dolognak – vetette fel Thony.

- Mire célzol? – csillant fel a bátyám szeme.

- Nekem van egy ötletem – nézett Dennis a legfiatalabbra. – A vesztes csapat fürdik, Zack módra.

- Vagyis ruhában, ordítva belevetik magukat a vízbe? – nevetett fel Zachary a medence felé sandítva.

- A francokat! – adott hangot a véleményének Matt is. – Ha már fürdetünk, mi dobáljuk bele őket.

- Milyen biztos vagy a győzelemben – ütöttem bele enyhén a lábába.

- Téged bármikor legyőznélek – kacsintott rám.

- Ez csak akkor lesz probléma, ha mi nyerünk – szólalt meg Sophie. – Mi nem bírunk el titeket.

- Igaz. Ha ti nyertek, fürdünk. Ha mégis veszítenétek, kisminkelünk titeket és holnap reggelig úgy kell maradnotok – zárta le Izzy.

- Legyen! – bólintott mindenki.

- Lányok, telefonokat tegyétek ki – figyelmeztetett Zack. – Az enyém a múltkor nem úszta meg szárazon. Szerencse, hogy még működik.

Elrendeztük a csapatokat, majd kezdődött a meccs. Mivel egy légtérben volt mind a nyolc ember, a taktikai megbeszélés a chaten zajlott.

 - Cicát hozok. De nem a vadászt – írtam, majd kiválasztottam a karaktert. Aggasztott, hogy nem látjuk  a másik csapat döntéseit.

- Én kiélem a yordle-mániám! – folytatta Sophie, majd rögtön véglegesítette a miniatűr tündért.

- Kéne olyan is, ami nem varázsból sebez – vélekedett Zack, mire válaszul Izzy egy árnyék nindzsa mellett döntött.

- Megteszi? – kérdezte a lány.

- Tökéletes – érkezett a rövid válasz.

- Nem tudom, kivel jöjjek – sóhajtott fel Zachary, majd a véletlenszerű hős gomb nyomogatásába kezdett. –Ez buzi. Ez nem tetszik. Ezen sok a ruha. Ez béna.  Ez Teemo. Na végre!

 A fiú felkiáltásával egy lélekgyűjtő halott hóhért választott.

- De nem pont te mondtad…? – reagáltam, de már későn.

- Tank – magyarázta.

- Ezek után csak az ütne nagyot, ha a két csapatban lennének azonos hősök – nevetett fel Noah, miután mindenki véglegesített. A csapat egymásra nézett, majd zavart kuncogások közepette ingattuk meg a fejünket és kezdtünk tiltakozni. Majdnem hogy kizárt volt.

A töltőképernyőn bebizonyosodott az igazunk. Ugyan a bátyám is yordle megszállott volt, ő jobban szerette a mókusra ténylegesen hasonlító példányokat, mint a köpő csöves gombászt. Matt és Dennis egyaránt hatalmas bogarakra hajazó lényeket hoztak. Míg Mattie karaktere egy kék sáskaszerű ugráló borzadály volt, a másik fiú egy brutális termetű és kinézetű csáprágós, csótánynak csúfolt piros szörnyeteget hozott. Thony pozitívan lógott ki a sorból, ő nagyon is emberi karakterrel érkezett.

- Milyen rég játszottam ezen a pályán! – sóhajtottam fel, amint bedobott minket. Ez teljesen más volt, mint az Idézők Szurdoka. Körben elfoglalásra váró pontok álltak, amik a játék kezdetén egyik csapatot sem szolgálták, csak miután valamelyik fél kisajátította azokat. Onnantól toronyhoz hasonlóan kezdtek viselkedni, de mégsem teljesen. A meccs célja itt is a Nexus elpusztítása volt, de bonyolultabban, mint a normális játéknál. A pontok elfoglalásával, ellenfeleink megölésével az ő Nexusuk életpontjai folyamatosan fogytak. Előbb kellett elérni, hogy az ellenség számlálója elérje a 0 pontot, mint nekik sikerülhetett volna. Egyszerűnek hangzik? Nem volt az.

- Csalni ér? – gépelte azonnal Izzy.

- Mire gondolsz? – fordultam hátra, mire újra pötyögni kezdett a billentyűzeten.

- Rálátok Matt képernyőjére – válaszolta. Megpróbáltam oldalra sandítani, de a fény megcsillant a kijelzőn, így nem tudtam kivenni sok használhatót.

- Csak óvatosan, ne túl feltűnően, de jó lesz ez! ;) – írtam.

Kezdetét vette a játék, mindenki a szürke pontok felé vette az irányt. Reflexből a fent, középen lévő Szélmalomhoz indultam. Átváltottam macskaformába, és ugrálva közeledtem a célom felé. Meglepetésemre Noah előbb ért oda, így előbb kezdte foglalni a pontot. Egy pillanat alatt visszaváltoztattam a karakterem emberré, majd egy dárdát dobtam a mókusnak. A foglalás megszakadt, én pedig újra vadmacskaként a karakterre ugrottam, néhány karmolással komoly sebzést okozva. A bátyám menekülni próbált, én pedig kitartóan üldöztem. Közel ért a csapata által már meghódított ponthoz, fedezéket keresett, míg Thony felém ugrott. Macskaformában kitértem előle, majd emberként dobtam Noah után egy utolsó dárdát. Noha már nem láttam az aprócska hőst, tudtam, hogy talált, hisz felhangzott a női hang „Első gyilkosság” bejelentése.

- Ez csak szerintem nem fair? – mérgelődött a bátyám.

- Ő volt az első komolyabb karakterem, de a mai napig nem tudok vele normálisan játszani. Azt hiszem, sportszerűnek nevezhető – mondtam, miközben Anthony ellen harcoltam. A sebzésem előhozta a fiú passzívját, amitől a karakteréből hirtelen kettő jelent meg velem szemben. Véletlenszerűen kiválasztva ráugrottam a jobb oldalira, mire az fojtott sikollyal omlott magába a karmaim között. A hang viszont néma maradt, nem jelzett gyilkosságot. Tévedtem, a klónt támadtam. A fiú kellően megtorolta a hibámat, két képességével hazaküldte a karakteremet. A képernyő fekete-fehérre váltott a mozdulatlan dzsungellakó felett.

Amíg a fiúcsapat fele velem volt elfoglalva, a mieink sikeresen meghódítottak három pontot, a Kőbányát, a Finomítót, s a Szélmalmot is, így a pálya egész bal oldalát.

Amint újraéledtem, a pontok között húzódó dzsungelbe vettem magam, lerövidítve az utam az őrizetlenül hagyott pont felé. A másik csapatból három ember biztonságos távolból tudtam a célomtól, így magabiztosan mozogtam. A pálya másik fele még a macskával is messze volt, így a többieket kezdtem figyelni. Izzy a térkép legközepén lévő Viharpajzsok felé indult, de meglepetésére Dennis is megjelent. A lány könnyedén ugrált el a csótány képességei elől, közben apró sebzéseket okozva neki. Mellettük elhaladva visszaváltottam emberbe, hogy pótolni tudjak egy keveset Isabelle életerején, majd újra macskásítva folytattam utam a Fúrótorony felé.

- Jobban szerettem ezt a pályát, amikor még nem tudtam a pontok neveit – grimaszoltam. – Ha megnézed a grafikai elemeket, az egész olyan meseszerű. A gépek, házak, tájak. Erre kapsz tök masszív neveket, amik lerombolják az illúziót.

- Szerintem illik hozzá - szólt Zack. – Mindegyik.

- Én sem mondanám a Finomítónál lévő házra, hogy Lulu lakhelye lehetne – utalt Sophie a saját hősére. A gondolat mosolyt csalt az arcomra.

Végre elértem, a célom, és a pont foglalásába kezdtem. Matt mellettem ültében feljebb csúszott, hátát a kanapénak támasztva, tekintete pedig az én képernyőmre tévedt. Arcán értetlenség keveredett ijedtséggel, majd karaktere végcélját a Viharpajzsokról a Fúrótoronyra módosította. Gondolkodni kezdtem. Ha arrébb ugrok, nem tud olyan egyszerűen elkapni, de megszakad a foglalás, az ellenséges csapat minionjai pedig megakadályozzák a mieinket, hogy befejezzék a megkezdett munkát. Ha maradok, talán be tudom fejezni a pont elfoglalását. Talán.

A Fúrótorony kristálytornya elvesztette piros színét, semleges terület lett. Lassan, túl lassan kezdett zöldre váltani, Mattie karaktere pedig túl gyorsan közeledett.

- Fuss! – írta Izzy, aki időközben sikeresen ölte meg Dennis bogarát. – Követem, de nem fogom utolérni.

Tanácstalanul emeltem a kezem a szám elé, törtem a fejem, hogy mit tehetnék. Átváltottam állat formába, majd átszökelltem a pont másik oldalára. Rögtön a minionok célpontjává váltam, de legalább gyorsabban futott végig a zöld csík a kristálytorony peremén. Az egyik, a pálya közepéről induló ösvényről Matt karaktere magasra emelkedve próbálta a macskára vetni magát. Sikertelenül, mert az eddig a bokorban lapuló Zack kampójával még a levegőben elkapta a sáskahasonmást, majd maga felé rántotta, ráugorva pedig tőlem távolabb lökte, épp elég időt szerezve nekem, hogy a csapatom uralma alá kerítsem a Fúrótornyot.

- Ezt nem hiszem el – morogta Mattie.

- Pedig igazán megszokhatnád a hasonlókat a csapat szupersztárjától – mosolygott, vagyis inkább vicsorgott Zachary. – Aki ki is lenne más, mint a támogató!

Felnevettünk, majd újra felvettük a játék pörgős ritmusát. A meccs nagy részében ötből három pont a miénk volt, így lazán fogadtuk, ha megöltek valamelyikünket. A nexus életerejéből ugyan két pont veszteséget jelentett minden játékos halála, a többlettornyok másodperenkénti mínusszal jártak.

A csaták egyhangúvá váltak, oda-vissza ment a marakodás, a laptopok időnként a harc zajait visszhangozták. Dárdák suhantak, méreggel átitatott lövedékek repültek, éles pengék szálltak, tündérek röppentek, láncok csörögtek, kampók akadtak áldozatukra. Hatalmas bogarak foga mélyedt a préda húsába, majd csócsálva sétált tova, míg a bokorból a legkülönfélébb szerzetek vetették magukat a kezdődő vérengzésbe.

A hangok ismerősnek hatottak, könnyedén beazonosítható volt, melyik kitől származik. Sikolyok és morgások zárták le az ütközetet, amiből ezúttal a fiúcsapat került ki győztesen. A képernyőről eltűntek a színek, a pálya zenéje pedig felhangosodott. A boltban kezdtem nézelődni, hogy halálom idejét is tartalmasan töltsem. A könnyed dallamokba szöveg vegyült. Nem a szokásos női hang, nem a boltos manó szövege, de még csak nem is valamelyik karakteré. Homlokomat ráncolva emeltem fel a fejem, hogy rátaláljak a zaj forrására. Egyre többeknek tűnt fel az ismeretlen nesz, míg végül mind a nyolcan tanácstalanul néztünk egymásra.

- Miért nem lehet megállítani a meccset? – mérgelődött Izzy.

- Nem olyan játékmód – válaszoltam. – Egy pillanatra tekerjétek le a laptop hangját nullára!

A szobára csend telepedett, csupán a vékony, kislányéhoz hasonlító hang töltötte be a teret. Egyértelműen az asztal felől jött. A sima üvegfelületen a tálca és azon kívül néhány fagylaltos tál várta, hogy eltakarítsuk őket, valamint mellettük három mobil terpeszkedett. Gyanakodva kaptam fel a sajátomat, de az némának bizonyult. Sophie is hamar követte a példámat, hasonló eredménnyel.

- Ne nézzetek rám! – védekezett Isabelle, mikor hátrapillantottam.

Az utolsó árválkodó telefon a legfiatalabb fiúhoz tartozott. A készülék rendületlenül zengte a mindössze két mondatból álló szövegét, ami akkorra már tisztán érhetővé vált: I will kill you. Don’t worry, you’ll die!

- Ez azért durva – mondta Dennis.

Zack kimért léptekkel indult meg a telefon felé. Kioldotta a zárat, a szokásos kezdőképernyő fogadta. Két érintéssel előhozta a feladatkezelőt, ám az nem jelzett aktív alkalmazást. Levette a média hangerejét, majd a riasztásokét is, ám a mobil továbbra is a hátborzongató sorokat kántálta.

- Oké, ebből elég – szólalt meg a fiú indulatosan, majd kikapcsolta a készüléket. Végre teljes lett a csend, így koncentrálhattunk újra a játékra.

A Nexusok életpontjai már rég 50% alatt jártak, a tétlenséggel töltött idő közben néhány pont ismét semlegessé vált. Újult erővel vetettük magunkat újra a harcba. A Csontudvart céloztam meg, így a pálya alsó részén indultam útnak. Velem tartott Sophie, akinek a karaktere lassabbnak bizonyult az ugráló macskámnál. A lány elhasználta egyik képességét, a tündér felpattant a gigantikus varázslóbotjára és virágcsíkot húzva maga után tartotta velem a lépést. Odaérve a jobb alsó sarokhoz Sophie foglalni kezdte a pontot, míg én biztosítottam a terepet. Eldobtam egy dárdát egy közeli bokor felé, elriasztani, aki épp felénk tartana, de a lándzsa egy, még a bozót előtti célpontba fúródott, noha látszólag nem volt ott semmi. Átváltottam állat formába,  majd arra a pontra ugrottam, ahol a dárdámat elnyelte a föld. Első karomlás, semmi. Második karmolás, semmi. Ha jól számoltam, a soron következő, vagy azutáni támadás kivégezte volna a rejtett karaktert, így újra nekifutottam.

Ekkor azonban a hátamon végigfutó borzongás megremegtette a karom, félrekattintva pedig nem okoztam sebzést a bátyám láthatatlan karakterének, aki kihasználva két idéző varázslatát hamar biztonságos távolba került tőlem. Nagyot sóhajtva fordítottam fejem az ablak felé, ahol a fotelban kuporogó Zack telefonja újra beszélni kezdett.

- Ezt nem értem! – mérgelődött a fiú. – Most kapcsoltam ki.

- Szedd szét! – javasolta Dennis.

- Már ha tudnám. Nem bírom leszedni a hátulját, nincs körmöm – válaszolta a legfiatalabb.

- Add ide! – nyújtotta a kezét Sophie.

Zachary tökéletes dobással a lány kezébe adta a mobilt, aki gyakorlott mozdulattal lepattintotta a hátlapot, majd kikapta belőle az akkumulátort. Pár másodperc múlva visszahelyezte bele, és elkezdte bekapcsolni.

- Ne rakd vissza a hátulját – szóltam rá.

A készülék betöltött, majd a PIN kódot kérte. Néma volt, ezért mind fellélegeztünk. Korai volt, hisz néhány pillanat múlva a vékony hang rövid hörgés után friss lendülettel kántálta halálos ígéretét.

- Szórakozol velem? – sziszegte Zack a fogai közt.

- Akkor most jön az a rész, ahol darabokra szedjük – bólintott Izzy.

Sophie kérdőn nézett rá, majd a kikapcsolásra sem fordítva időt megszabadította a telefont az akkumulátortól, majd a SIM kártyától, végül pedig a memóriakártyától is. A mobil ott hevert az asztalon, totálisan lecsupaszítva. Ártatlannak tűnt, egy átlagos androidos vacaknak, nem olyannak, aki vérszomjas kislányként a vesztedet zengi.

- Ha most mondok olyanokat, hogy pricc, meg pracc, attól megjavul? – nevettem fel ügyetlenül utánozva a filmbeli varázslókat.

- Rakd össze, és kiderül – temette Zack arcát a tenyerébe. – Én már bármit el tudnék képzelni.

Engedelmeskedve minden alkatrészt a helyére pattintottam, gyanakodva kapcsoltam be. Ismét a kódot kérte, valamint a kártyán lévő fájlokat kezdte analizálni. Nem szólalt meg, semmilyen hangot nem adott ki. Önelégült mosollyal passzoltam vissza a készüléket a tulajdonosának.

- Egy kibaszott boszorkány vagy! – mutatott rám vádlón, miután a mobilban lakozó kislány minden teszt ellenére is néma maradt - látszólag végleg.

Megvontam a vállam, majd kacsintva fordultam vissza a már jócskán előre haladt meccshez. Gyorsan vásárolta pár tárgyat, majd a térképre néztem, ahol közel az összes pont pirosan világított. Siettem a legközelebbi ellenséges kristálytoronyhoz, hogy változtassak a helyzetem, ám ekkor fémes kattogás vette kezdetét. Felpillantottam a Nexusok életerejére, és ekkor tudatosult bennem, hogy amíg a telefonnal babráltunk, a mérkőzés kevesebb résztvevővel ugyan, de lejátszódott. A statisztikai adatok alapján Thony és Noah karakterei voltak egész idő alatt aktív résztvevői az összecsapásnak, így különösebb kihívás nélkül bevégezték a játékot. Dennis és Isabelle sem voltak annyira lemaradva, mint én vagy Zack, de az emberelőny még így is bőven a fiúcsapatnál volt.

Méregtől fortyogva néztem körbe az arcokon, ahogy mindenkiből más érzelmeket vált ki a felismerés. Tiltakozni senki nem próbált, menteni lehetetlen volt. Félig lecsuktam a laptopot, az asztal alá csúsztattam, elfogadva a vereséget, majd hátradőlve Mattie gépét kezdtem figyelni. A fiú az utolsó pillanatokban bőszen gépelt valamit. El akartam olvasni, de elrántotta előlem. Makacsul utána kaptam, megragadtam a fiú bal kezét, s lefejtettem a laptopról. Hosszadalmas beszélgetés folyt a csapatukon belül, aminek a témáját ugyan nem tudtam megfejteni abban a néhány másodpercben, de furcsán sokat szerepeltek benne a vesztesek nevei. A képernyő a mi csapatunk Nexusához csúszott, a chat pedig még egy utolsó üzenetet jelzett Izzy részéről. Újra felvillantak a fiúk idétlen hangulatjelekkel teletűzdelt sorai, s hirtelen egyértelművé vált a beszélgetés értelme.

Előre eldöntötték, ki melyik szerencsétlent dobja be a medencébe.

A kék kristály szétrobbant, Matt tekintete pedig egy pillanatra találkozott az enyémmel. Gonosz mosoly kúszott az arcára, szeme pedig fény csillant. Menekülni akartam. Négykézlábra ugrottam, így mire a fiú biztonságos helyre félrerakta a laptopját, már majdnem álló helyzetben voltam. Sajnos nem voltam elég gyors, és mielőtt elfuthattam volna egy erős csukló fonódott a bal bokám köré. Megpróbáltam kirántani, de az erőlködéssel csak annyira mentem, hogy egyensúlyomat vesztve, nevetve estem fél térdre. A fiú abban a pillanatban, ahogy a lábam a padlót érintette, szabad kezével átfogta a derekam.

- Most megvagy! – kuncogta.

Könnyedén a karjaiba emelt, én pedig engedelmesen elfogadtam a sorsom, lelkem mélyén már a bosszúmat forralva. Dennis kapta el legkönnyebben barátnőjét. Az apró lánnyal futva indult meg a tornác és a medence irányába. Az üvegajtó nem volt végig kinyitva, a fiú pedig sikeresen rohant neki az ajtó egyik csukott szárnyának. Az mély kongásba kezdett, a csapat pedig egy emberként szisszent fel, ahogy Sophie kis híján kiesett barátja karjai közül.

Thony arcán ördögi mosollyal sétált a kanapéhoz, a rajta lévő lányt pedig bármiféle különösebb megerőltetés nélkül vette a vállára. Világos bőrén kidagadtak az izmai, sportőrült mivolta így megkérdőjelezhetetlenné vált. A szőke fiúhoz kezdtem hasonlítgatni. Egyező kockaság, ugyanaz a bokszedzés, más szabadidő. Más és más értelemben, de minkét fiú tagadhatatlanul jól nézett ki. Anthony erősebb volt, formás bicepsze sokat árulkodott a sport iránit szerelméről. Vörös hajához, zöld szeméhez szeplő és fakó bőr társult. Vele szemben Matt napbarnított bőre és kócos szőke haja és sötét szeme a fiú ellentétnek hatott, bár igaz, mindkét srác életvitelét kockának, míg hasukat kockásnak csúfolták.

- Hát te meg mit nézel? – kérdezte, amint észrevette, hogy szememmel az arcát vizslatom.

Válaszra nyitottam a számat, de a bátyám őrült ordítása belém fojtotta a szót. Tarzant megszégyenítő hangokat kiadva rohant Zack felé, aki halálra vált arccal figyelte. Felkapta a fotelből, majd a futás lendületét megtartva a medence széléig szalad vele, ahol hirtelen állt meg s hallgatott el. Zachary a meglévő lendületének köszönhetően a medence közepén landolt, hatalmas csobbanással.

Ekkorra Dennis és Sophie is odaértek. A fiú megpróbálta a vízbe dobni a lányt, de az minden erejével és mind a négy végtagjával a fiúba kapaszkodott. Pár másodpercig csak álltak ott tétlenül, majd hirtelen ötlettől vezérelve Dennis csiklandozni kezdte barátnőjét. Senki nem számított rá, - ő sem, - így a lányt hangos sikítás kíséretében nyelte el a kékség.

- Nem is vagyok csikis! – kiáltotta Sophie, amint levegőhöz jutott.

Mattie kérőn rám nézett, majd kiskutya szemes bocsánatkérő arccal elindult a tornác felé. Menet közben a fiúhoz közelebbi, bal karommal átnyúltam a keze alatt, majd azt a másik, nyakát karoló kezemhez kulcsoltam. Matthew a medence szélénél megállt, majd határozott mozdulattal a vízbe dobott. Esés közben a kezeimet összefonva tartottam, amíg bírtam, ez pedig épp elég volt ahhoz, hogy a fiú elveszítse az egyensúlyát. Előrébb lépett, hogy ne boruljon bele a medencébe, de lába megcsúszott, ő pedig tehetetlenül dőlt bele a hűs kékségbe.

A víz nem volt olyan hideg, mint amilyenre számítottam. A talpam nem érte el a medence alját, szemem pedig kinyílt. Apró buborékok ezrei szökelltek a felszín felé, megtörve a kiábrándító kékséget. Lendületet véve, ívesen úsztam fel, hogy fejem körül lebegő hajam a felszínen ne az arcomra tapadjon. Hátrafordultam, s hat röhögéstől fetrengő alakkal találtam szembe magam. Amint Mattie újra kapott levegőt a meglepettségtől, ő is csatlakozott a hahotázó társasághoz.

Thony már meg sem erőltette magát, Izzyvel a vállán egyszerűen belesétált a medencébe. Sophie Dennis lábát kezdte rángatni, de a fiú csak a fejét rázta, végül egy hatalmas bombával ugrott a hideg kékségbe.

- Hát te ezt mégis hogy képzelted? – jelent meg mellettem Mattie.

- Te sem gondoltad komolyan, hogy megúszod szárazon, ha beledobsz a vízbe? – nevettem fel.

- Talán elhittem – válaszolta, majd bocsánatkérően átöleltem a fiút.

Egyik kezemet még a vállán nyugtatva távolabb akartam úszni tőle, de Matt megfogta a derekam. Hevesen kalimpáló lábaink egymásnak ütköztek, ahogy próbáltunk a felszínen maradni. Remegő kezével kisöpört az arcomból egy rendetlen tincset, ezzel együtt végigsimította az arcom. Nem tudnám megmondani, pontosan miért, de ezzel a gesztussal minden fiúhoz köthető gondolat elvesztette ártatlan mivoltát. Lassan kezdett magához közelebb húzni, én pedig a döbbenettől megkövültem vártam mi fog történni.

A hideg víz apró tűszúrások érzésével terítette be az arcomat. Hatalmasakat pislogva próbáltam rájönni, ki fröcskölt le, egyetlen lehetséges elkövető a bátyám hahotázó alakja volt, aki egy másodperccel azelőtt még a parton állt.

Noah nevét kiáltva a fiúra vetettem magam, a hátán szerencsétlenkedve próbáltam őt a víz alá nyomi, aminek a vége az lett, hogy engem nyelt el újra teljesen a kékség. Mikor újra felbukkantam, már az egész csapat rajtam röhögött.

Gondtalanul nevetgéltünk és fröcsköltük egymást a medencében mind a nyolcan, ügyet sem vetve rá, hogy a szomszédok hülyének nézték azt a pár fiatalt, akik ruhástól lubickolnak a hátsókertben.