2. Fejezet. Three minutes

Üdv újra!

Egy hét telt el az első fejezet óta. Rengeteg visszajelzést kaptam, amit ezúton is köszönök. Viszont egy olyan kéréssel fordulnék hozzátok, hogy ne vadásszatok rám folyton facebookon, esetenként LOLon, és ne a chat-be írjátok a véleményeteket, hanem megjegyzésekben mondjátok el, mit gondoltok az adott fejezetről.

A sokk érzése a másodperc tört része alatt eluralkodott rajtam, majd körülbelül ilyen sebességgel vette át helyét a tehetetlenség dühe és a félelem. Remegő kézzel ragadtam meg a fejhallgatóm, hogy pillanatnyi indulatomban a monitorhoz vágjam. Az visszapattant a képernyőről, majd hasonló lendülettel a billentyűzeten landolt. Idegesen álltam fel az asztaltól, a klaviatúrát pedig durván rúgtam vissza a helyére, ami hatalmas csattanással válaszolt. Csukott szemmel és arcomra tapasztott kézzel fordultam meg, majd a szobám közepére érve hanyatt vágtam magam, hátamat csiklandozta a szőnyeg bolyhos anyaga. Sikítani akartam. Ordítani, ahogy a torkomon kifér.

Zihálva néztem fel a halványsárga plafonra. Muszáj volt összeszednem magam. A csapatomra gondoltam, és hirtelen eszembe jutott a nap, amikor csapatkapitánnyá választottak. Igaz, ez a posztomnak majdnem kötelező velejárója volt, mégis, náluk szóba se jöhetett, hogy másképp legyen, hiába tartottam volna Mattie-t jobb választásnak. Azzal érveltek, hogy az agyam és taktikáim kiszámíthatatlanok és verhetetlenek, valamint én képes vagyok minden helyzetben megőrizni a hidegvéremet. A szégyen könyörtelen hullámmal söpört végig rajtam. Pont, amikor a legnagyobb szükség lenne valakire, aki tartja bennük a lelket, és aki higgadtan várja végig a 180 idegölő másodpercet, a kiborulás határán, gyáván menekültem.

Nem sokkal a fejem felett izgatott, de fojtott hangot hallottam. Hátra fordulva láttam, hogy a fülhallgatóm és a billentyűzetem az asztalom hátsó részén, még mindig himbálózva lóg centikkel a padló felett. Felültem, lábaimat felhúztam, majd elkezdtem kifelé húzni a fülesemet a géphez csatlakoztatott vezetéknél fogva. Mély levegőt véve felvettem az eszközt, megtámasztottam a nyakam hátsó részén, megigazítottam a mikrofont, s beleszóltam.

- Hahó? – a hangom remegett, de ezen nem tudtam meglepődni.

- Cassie! Végre valaki! – a fiú hangja mosolyt csalt az arcomra.

- Szia, Thony!

- Na? – kérdése rövid volt, mégis egyértelmű. Cserejátékosunk minden meccs utáni első kérdése volt a végeredmény.

Válasz helyett félve az órára pillantottam, ami még bőven két és fél perc fölött járt.

- Nagyon haragudnál, ha azt mondanám, hogy nem tudom?

- Ezt meg hogy érted?

- Úgy, hogy ez egy kurva szoros meccs volt, úgy! – szólt közbe Matt. Suttogásnak indult, de a benne lévő idegesség majdnem kiáltásig erősítette a hangját.

Mindenki elcsendesedett, én pedig felálltam, és elkezdtem rendbe rakni az asztalom. A helyére igazítottam a dühömnek áldozatul esett tárgyakat, s visszaültem. Hangos kortyokkal magamba döntöttem a mellettem lévő fél üveg vizet, majd a megüresedett flakont a hátam mögé dobtam.

- Mattie? – szólaltam meg félve.

- Mi van?

- Hogy vagy?

- Hogy lennék? – kérdésemre meghökkent, de szelídebb hangon folytatta. – Meg se áll az agyam. Mit csináltunk, mit nem csináltunk, hogy csináltuk, jól csináltuk, nem csináltuk jól, hogy kellett volna csinálni, az ellenfél mit csinált, és ki csinálta jobban. Egyszerűen minden apróságon kattogok, de kikészít a tehetetlenség. A másodperc tört része fog dönteni. Egy utolsó lövész ütés, egy utolsó szuperminon.

Nagyot sóhajtva elhallgatott. Teljesen igaza volt. Éreztem, hogy újra erőt vesz rajtam a keserűség, ezért inkább a fiú irányába tereltem a gondolataimat. Jól emlékeztem az első közös meccsünkre, amit még Dennis szervezett. Még közel sem értük el a maximum szintet, és a tudásunk is jócskán korlátozott volt, de Mattie már akkor pozitívan tűnt ki a tömegből. Baráti játék volt: egy lány egy fiú, egy lány egy fiú ellen. Első körben Dennis oldalán harcoltam, aki előre felkészített, hogy Matthew kemény ellenfél lesz. Szavai igaznak bizonyultak, Izzy és az akkori újfiú könyörtelenül elvertek minket. Párcsere következett, én kaptam Mattet. Nem volt könnyű dolga velem, a rutinom akkor még mindössze két karakter ismeretét takarta. A második összecsapás már közel sem volt olyan egyértelmű. A fiú minden tehetsége is kevés volt, hogy győzelemre segítse a kétfős csapatunkat. Technikai baki következtében Dennis nem tudta befejezni a játékot, így emberelőnyben nyertünk, de az ellenfél Nexusának lerombolásával együtt összedőlt bennem a fiú tökéletességének álcája is.

Egy párnába fojtott sikoly törte meg a lassan beálló csendet.

- Izzy – suttogta Anthony. – De várj! Nem csak gombnyomással működik a mikrofon?

- Dehogy! – csóváltam meg a fejem, elmosolyodva a naivságán. Néhány kattintással előhoztam az online beszélgető program ablakát. – Szigorítottak a szabályokon, mert volt, aki közben másik progin beszélt mással is, így a három perc késés ellenére is előnyökhöz jutottak. Gondolj csak a sárkányra, vagy Baronra.

- Akkor én minek nyomkodom beszéd közben a shiftet? – nevetett fel.

- Hol tart a közvetítés? – kérdezte Matt.

- Negyvenkettő harminc – reagált a fiú. A visszaszámlálóra akartam pillantani, de az újonnan előhozott szürke ablak kitakarta. Jobb is volt így. Nem akartam tudni.

- Nem érdekel, mi lesz a vége, ma valakit pépesre verek a ringben – morogta Matthew.

 - Támogatom, feltéve, nem én leszek az – válaszolta Thony.

Elmosolyodtam a fiúk feszültség levezető ötletén. A csapat kizárólagos online kapcsolatai alól ők ketten képeztek kivételt. A két fiú ugyanazon város utcáit koptatta, ugyanazon bokszedzésen verették magukat lilára. Az egyik edzésen egy szerencsétlen rúgás következtében kényszerültek két szónál többet beszélni egymással. Anthony rúgott, Matt elütötte a lábát, a fiú pedig elveszítve az egyensúlyát a padlóra zuhant, támaszul szolgáló bokája csúnyán kificamodott. Mattie kiengesztelésképpen hagyta, hogy Thony megverje őt 1 vs. 1 harcban. Amint a fiú felépült, lejátszottak egy-egy sportszerű meccset, mindkét ringben, totálisan ellentétes végeredményekkel.

- Legyek én – motyogta egy vékony női hang.

- Isabelle, kérlek! – szóltam rá.

- De komolyan – folytatta, - az én hibám, ha veszítünk.

- Ugyan miért lenne? – csatlakozott Matt is.

- Mert nem vettem figyelembe a vérszívó utolsó képességét. Ha miniont ütöttem volna a Nexus helyett, visszatöltöttem volna annyi életet, hogy túléljem.

- Lehet, hogy épp ezért fogunk nyerni – méláztam el.

- Na, ne röhögtess! – förmedt rám a lány.

- Én figyeltem az életpontokat, és nagyon kicsi volt köztük a különbség. Az a néhány ütésed is jelenthet párszáz pontot, ami pedig bőven elegendő, hogy eldöntse a végeredményt.

Izzy egy szót sem szólt, csak egy visszafojtott sikolyt hallatott. Önmagában eldöntötte a meccs negatív kimenetélt, s magát okolta érte. Halála a legrosszabbkor bekövetkező hibának tűnt, mert lehet, hogy tényleg az volt. A lány magára vállalt minden felelősséget, noha ez egyáltalán nem volt szokása.

Mindennek a legelején még én vettem rá a lányt, hogy csatlakozzon a játékba. Korábban egy mangás, ugrálós, lövöldözős, egymás fejét szétcsapkodós játékban találkoztunk, és a távolság ellenére is olyan jó barátok lettünk, hogy közel egy éven keresztül napi 6-8 órát beszéltünk. Már az első pár meccs után megmutatkozott, hogy ő velem ellentétben vérbeli játékos. Hiába volt nekem 2 hetes játéktapasztalatom, labdába se rúghattam mellette. Ezt rosszul kezeltem, párszor meg is sértődtem miatta, sőt a játékot is abba akartam hagyni. Izzy egy szóval sem próbált könnyíteni a helyzetemen: könyörtelenül közölte a tényeket. Rámutatott, hogy még sokat kell gyakorolnom, ha érvényesülni akarok, és arra, hogy nem is vagyok ide való, ha feladom. Talán épp a szókimondó stílusa miatt szerettük meg annyira. Amint elértük a vállalható szintet, és keményebb ellenfelekkel kezdtünk játszani, megváltozott a hozzáállása. Csípős nyelve megmaradt, de már nem kívülállóként alkotta véleményét, hanem valaminek a részeként, a csapat tagjaként. Ha valamit valaki elrontott, azért nem ő került bajba, hanem mind az öt ember. Többé nem számított az egyén. Nem számított ki ölte meg az ellenfelet, ha egyszer meghalt. Nem számított, ha fel kellett áldozni valakit azért, hogy három, vagy négy ellenséget mészárolhassunk le cserébe. A csapat lett számára az első, és ezért képes volt akár szembe menni az utasításokkal. Ha veszítettünk, ha nyertünk, együtt tettük azt, így duplán meglepett önmarcangoló hozzáállása.

Halk, te egyre erősödő motyogás férkőzött a csendbe.

- 88, 87, 86… - Dennis hangja izgatottsággal volt telve, ahogy a számláló által pörgetett számokat másodpercekre bontva kántálta.

- Fejezed be! – kértem. Direkt takartam ki a visszafele számoló órát, nem akartam tudomást venni az idő múlásáról. Féltem annak lassú, vagy épp gyors kattogásától, a másodpercek súlyától.

- Nem tudom! Tudni akarom, mi lett a vége!

- Ezzel mind így vagyunk, Dennis – szólt Anthony.

- Nem is értem, hogy bírjátok.

- Sehogy. Isabelle kiborult, Thony a képernyőre cuppanva nézi a közvetítést, te pattogsz, én már átestem a holtponton és csak várok, majd a ringben tombolok, Sandra hidegvérrel tűri az egészet, mint mindig, maximum az ideg rázza kissé, Zack pedig várhatóan az utolsó pillanatban csatlakozik vissza hozzánk – darálta Matt. Megmosolyogtatott, ahogy a régi becenevemen szólított. Hosszú évek óta nem hallottam ezt senkitől, csak ő szokott rá újabban, s ő is volt az egyetlen, akitől eltűrtem.

Félszegen a remegő kezemre pillantottam. Igaza volt. A másfél perces határt elhagyva erőt vett rajtam a félelem, de kézfejemet ökölbe szorítva próbáltam higgadt maradni. A körmöm a húsba vágott, amitől felszisszentem.

Dennis újra számolni kezdett, de némi halk morgás újra némaságra bírta. A fiú eszement szokásai mindig is színt vittek a csapat életébe. Olyan dolgokra vállalkozott önként, amik más ember fejében meg sem fordultak volna. Kedvence volt kiállni két lány ellen, egyedül. Kezdetben Isabelle és én voltunk a kedvenc partnerei, de csak amíg sorozatosan le nem győztük párszor. Ezután egyenként mérkőzött meg velünk, ami minden értelemben viccesebb meccsnek bizonyult. Alig két hét múlva meguntuk a folyamatos visszavágókat, s átállítottuk a fiút a mi oldalunkra. Ő volt az első, az akkor még kezdő és béna csapatban, aki nem a szebbik nemet képviselte. Neki köszönhettük Mattet, aki miatt később Thony is csatlakozott hozzánk.

- Zachary amúgy mit csinál ilyenkor? – szólalt meg Izzy.

- Fogalmam sincs. Nem is mindig tűnik el – válaszolt Thony.

Mint egy végszóra, az eddig néma ember neve melletti kék pont villogni kezdett, jelezve, hogy a mikrofon újra aktív. Zörgő zajok után a fiatal fiú üde hangja zárta ki a csendet.

- Fú, de geci jó volt úszni egyet.

- Tessék? – vágtam rá, mielőtt végigsöpörhetett volna a döbbent kuncogás a társaságon.

- Semmi, csak belefutottam a medencébe.

- Ruhástól? – képedt el Dennis.

- Még szép! Ha nem hiszed, figyelj! – azzal hallhatóan felállt a székéről, tocsogó léptekkel eltávolodott az asztalától, majd ruhájából vizet facsart a padlóra.

- Te nem vagy normális – suttogtam.

- Lehűtöttem a fejem és fel is frissültem, úgyhogy szerintem duplán jól jártam.

Ez volt az első pillanat a meccs óta, amikor az egész csapat önfeledten nevetett fel, ha csak pár pillanatra is. Imádtam, hogy Zack bármikor mosolyt tudott csalni az arcunkra. Így volt ez akkor is, amikor még a mangás, kaszabolós játékban húztuk egymás agyát. A fiú először enyhén megsértődött, mikor játékot váltottunk, majd némi noszogatásra csatlakozott ő is. Ekkora mi már közel voltunk a maximum 30-as szinthez, így ő lett a csapat gyenge láncszeme. Néhány ismerőse, akik ekkora már a rangsorolt meccsek korát élték, segítettek neki a kellő szintre fejlődni. Kezdetben nehezen ment a tanítás, és Zachary sem bizonyult engedelmes diáknak, ami csak tovább növelte az ismeretét a trágár szavak terén, illetve a kedvet ezek használatára. Keserves munkával ugyan, de néhány hét alatt maga mögé utasított minket is, tanárait is, és senki nem mondta volna meg, hogy alig töltötte be a tizennégyet, mert a hangja ugyan egy kislányéval vetekedett, de obszcén szavaihoz hasonlót csak a VB döntőn hallhattunk.

- Mindjárt egy perc – szólt Mattie. Szememet forgatva mondtam le arról végleg, hogy a tudatlanság áldásával várhatom végig a hátra maradt időt, így a képernyő sarkába húztam a csevegő ablakát.

A számláló 60 másodpercre pörgött, majd egy mélyebb, gépi női hang kíséretében egy nagyobb chatszobába csatlakozott a csapatunk, s ugyanabban a pillanatban az ellenfél is. Ugyan mi halálfélelemmel és csenddel vártuk az idegőrlő perceket, a másik csapat heves kiáltozással mutatkozott be. Pár pillanat múlva mind elhalkultak, csupán egyikük dühös kiáltása maradt a végére.

- Tudtam, hogy Brand-et kellett volna hoznom! Azzal darabokra szaggattam volna azt a kilencfarkú ribancot!

- Kösz, én is élveztem a veled való játékot – reagáltam, amikor ráismertem a saját karakteremre a „kilencfarkú ribanc” megnevezésben.

Hangomra döbbent csend, majd hirtelen feltörő nevetés volt a válasz. Az utolsó percre összevonták a csapatokat, és valószínűleg az ellenfeleink nem számítottak lány hangokra. Nem ez volt az első ilyen eset. A banda a „Warriors of Distance” nevet viselte, ami durván annyit tesz, mint a Távolság Harcosai. Ezzel együtt három különleges vonásunk is akadt, amivel kilógtunk a profi csapatok sorából. Elsőnek ott volt a korunk. Közülünk egyedül Mattie lépte át a nagykorúság határát, noha már Dennis is közel állt hozzá, legtöbben a tizenhetedik és tizennyolcadik életévünket tapostuk. Lényegében kölykök voltunk, mégis kitartóbbak és rutinosabbak sok korosabb csapatnál. Másodiknak a csapatunk megalakulásának módja, s ezzel együtt a nevünk. A legtöbb ilyen szedett-vedett csapat a nevezésig sem jutott el, nemhogy most izgulhassanak az utolsó selejtező kimenetelén. Harmadszorra pedig a slusszpoén: Izzy és én. A komolyabb csapatokban elképzelhetetlen volt a nők érvényesülése, nemhogy ketten is szerepet vállaljanak benne, nem csak a kispadról, hogy a csapatkapitányságot már ne is hozzam szóba.

- Hát én tudtam, hogy kicsik ellen játszunk, de ennyire? – kérdezte még mindig nevetve egy másik ellenfél. – Hány éves vagy, öcsi?

- 17 vagyok, de nem a korom miatt ilyen a hangom, megnyugodhatsz.

- Na, ne röhögtess, hogy egy csaj ellen mentem! – folytatta az elsőnek szóló.

- Nem csak te – szólt közbe Isabelle. – Topon is jól szórakoztam.

Kijelentésére a másik csapat újabb hahotába kezdett. Hangjuk alapján a húszas éveik derekán járhattak, és hallhatóan jót mulattak azon, hogy részben lányok izzasztották meg őket nem is olyan régen. Nevetésüket tovább fokozta a Zack hátteréből beszűrődő anyai szidás, ami a gépet féltette a rá csöpögő víztől.

- Most viccen kívül csajok vagytok, vagy csak szívattok valami hangmódosítóval? – próbált az egyik valami röhögéstől mentes hangot kiadni.

- Valószínűleg olyan poénos hangulatban voltunk az elmúlt percekben, hogy gondunk volt a hangtorzítókra – morogta Matt.

- Én nem akarom elhinni, hogy elvert egy lány a legjobb hősömmel! – mondta Izzy ellenfele, míg az enyém újból a Brand nevű karaktert kezdte emlegetni.

- Nyugi, a tüzes pasi se lett volna nagyobb kihívás – válaszoltam neki, mire a méreg újabb hulláma futott végig rajta. Abban a pillanatban rettentően élveztem, hogy ki tudom készíteni, és ahogy a maradék 10 ember is jót nevetett a kudarcán.

- De komolyan. Ki nyert? – kérdezte Zachary. Fokozatosan mindenki elhalkult, harsány kacajok helyét a csend és a félelem vette át.

- Fogalmunk sincs – válaszolt az egyik ellenség.

- Bárhogy is legyen, egy öröm volt, srácok, illetve hölgyeim! – vágta rá egy másik. – Basszus, ha ti juttok be, meghívlak titeket egy kávéra!

- Vigyázz, mert szavadon foglak! – mosolyodtam el, újra visszacsempészve a jókedvet a társalgásba.

Épp időben, úgyanis újra más csevegő szobába kerültünk, ahol a kommentátor hangja még a játék izgalmától szikrázott. Egy fél mondattal megemlítette, hogy csatlakoztunk az adáshoz, majd folytatta a fejvesztett kiabálást.

A fél perc hosszúra nyúlt, a műsorvezető szavaitól pedig újra megelevenedtek bennem a csata utolsó mozzanatának képei. Belegondoltam a két lehetséges végkimenetelbe. Hat kölyök a világ ellen, akik elbuknak a siker kapujában? Ez esetben a csapat feloszlása is majdnem elkönyvelhető. A WoD másfél évig tartó fél-profi pályafutása az utolsó pillanatban omlik össze. Vagy hat kölyök a világ ellen, akik olyan csapatokat utasítanak maguk mögé, amilyenek ellen elméletben szemernyi esélyük sem lenne. Két lánnyal a soraikban törnek előre, a végtelenbe és tovább – legalább is Anglia legjobb 16 csapata közé.

- Hölgyeim és uraim, minden bizonnyal nem csak a selejtezők, hanem az egész versenysorozat legizgalmasabb zárójelenetének lehetünk tanúi. Mind a két bázis támadás alatt áll, mind a két csapat a legjobb formáját, hú… - egy pillanatra elhallgatott, s mi tudtuk, elérkezett az a pillanat, amikor Izzy elszenvedi a meccs utolsó halálát. A kommentátorba belefagyott a szó, így egy másik vette át a pörgős szónoklatot.

- Ez bizony kellemetlen lehetett a WoD részére, de a csata ettől még nem állt le! A pillanatnyi előnyük eltűnt, sőt, most már a másik csapat birtokolja. De elég lesz? – Ajkaimat összeszorítva visszakattintottam a játék képernyőjére, ahol a számláló 10 másodpercnél tartott, majd arcomat a felhúzott térdeimre hajtva, lélegzetvisszafojtva hallgattam tovább az eszement kiáltozást. – Vajon vissza tudják hozni az eddigi lemaradásukat, vagy a másik csapat meg tudja őrizni a korábbi fölényét? A Nexusok életpontjai kíméletlenül fogynak, a kamera megőrült… a játéknak pedig vége!

Csend. Mindenki elhallgatott. Semmi szuszogás, semmi mocorgás, az egyetlen hallható hang a mellkasomban vágtató szívem dübörgése volt. Felnéztem, az óra pedig 0:01 után eltűnt, felfedve az Idézők Szurdokának legközepét. A kamera megindult, a képernyő jobb felső sarka felé vette az irányt. A piros Nexus a már megszokott hangkísérettel semmisült meg, s a társaságból úgy robbant ki az eddig felgyülemlett feszültség, ahogy a bázis kristályai szóródtak millió darabra.

- Hölgyeim és uraim, játékosok, nézők, szurkolók, egy szóval kedves mindenki. Örömömre szolgál bejelentenem, hogy országunk képviseletéért továbbra is versenyben maradt a Warriors of Distance csapata! – zengte az első hangadó. – Srácok, van valami hozzáfűzni valótok?

- Vladimir nem is használ manát – motyogta Zack.