3. Fejezet. Warriors of Distance

Halihó mindenki! 

Technikai okok miatt ez a rész később kerül ki. Nem csinálunk belőle rendszert, továbbra is a vasárnap marad az új fejeztek napja! 

Az elmúlt héten történt néhány változás az oldalon. Ilyen például, hogy már nem csak komment formájában tudtok visszajelzést adni a fejezetekről. Alattuk apró négyszögekbe kattintva tudathatjátok velem, mennyire nyerte el tetszéseteket az adott rész. Aki eddig bármilyen formában a tudtomra adta, jó-e az, amit csinálok, annak nagyon köszönöm! Érdekes formáját választotta erre két ismerősöm, akik a blog ötletének szabályos másolásába kezdtek...

Újdonság még, hogy a fejezetek gyűjteménye mellett találtok egy rövid jellemzést a fontosabb szereplőkről. (Az oldalakat tovább fogom bővíteni, de talán nem a közeljövőben.) 

- Jegyeket, bérleteket! – zengte az ellenőr, mély hangjával betöltve a buszt.

Amikor mellém ért, megeresztett egy mosolyt, majd megvárta, hogy a táskámban kezdjek kotorászni. Átnyújtottam neki az igazolványomat, majd újra a tájra meredtem. Fülesemben dübörgött a zene, igyekeztem kizárni a tömegközlekedés minden kellemetlen velejáróját.

Valaki határozottan megbökte a vállam, így kénytelen voltam odanézni. Egy vöröses hajú, magas fiú ült mellettem az előbb még üres ülésen.

- Ez a tiéd – nyomta a kezembe a bérletem.

- Kösz – mosolyogtam rá. A zsebembe akartam csúsztatni az irataimat, majd visszatérni az ablakon kifelé bámuláshoz, de nem hagyta. Elkapta a kezem és az igazolványtartóra meredt.

- Ez mi? – kérdezte. Kénytelen voltam megszabadulni a fülhallgatótól. Nem akartam bunkó lenni, és úgy tenni, mintha meg se hallottam volna a kérdését.

- Egy játékbeli karaktert ábrázol – válaszoltam unottan a mókusszerű lényre pillantva.

- Azt tudom – nevetett fel. – Te is játszol?

- Valami olyasmi.

- Mid?

- Vagy támogató. Vagy top, de az nagyon ritkán.

- Én is mides vagyok.

- Jó is az – mondtam remélve, hogy ennyiben hagyja a beszélgetést.  De folytatta.

- Nézted a pénteki meccset? Brutális volt!

- Az nem kifejezés – néztem vissza rá. – Mit szóltál a végéhez?

- Hiányoltam az interjúkat – csóválta meg a fejét. Az eredmény kihirdetése után csak a vesztes csapattal beszélgettek el, a győzteseket békén hagyták. Mivel mi bejutottunk a legjobb 16-ba, minden meccs után legalább két riporterrel kell beszélnünk, és legalább két kamerába kell kedvesen vigyorognunk, így a szervezők úgy döntöttek, ezt a részt most kihagyják.

- Nézd a jó oldalát. A kiesett csapatok sosem kaptak még ekkora figyelmet.

- Lehet, csak tudod, én azért mégis kíváncsi lettem volna a Warriors interjújára – grimaszolt, majd kiengedett az ajtóhoz.

- Miért? – Megnyomtam a leszállást jelző gombot, mire egy apró lámpa kigyulladt a fejem felett.

- Állítólag csajok is vannak benne.

- Nem láttál még lány játékosokat?

- Profikat nem.

- Tévedés. Épp azzal beszélsz – hátrakacsintottam a vállam felett, majd leugrottam a buszról, otthagyva az ismeretlen kék szemű fiút, s várva, hogy felkaparja az állát a padlóról.

A telefonom kijelzőjére pillantottam, s konstatáltam, hogy késésben vagyok.  A pulcsim zsebébe tuszkoltam az eszközt a fülesemmel együtt, majd futólépésben indultam meg az állomás felé. Két lépéssel felszökelltem a lépcsőkön, s zihálva a csarnokba vetettem magam. A táblákat kezdtem figyelni, a Notrhwich Express érkezési idejét. A kijelző szerint késett, akárcsak én. A kijárathoz legközelebb eső padokhoz siettem, s leültem rá. Mindig is tetszett a terem belső elrendezése: a hátukkal egymásnak fordított ülőhelyekről az egész várakozót át lehetett látni. Felhúztam a lábam, majd a kijelzőkkel szembe fordultam. Előttem, s egy sorral tőlem jobbra is padok sorakoztak a terem hosszában, s mindkét irányban is, maximálisan kihasználva a teret, mégse téve zsúfolttá azt.

Hosszú percekig nyújtogattam a nyakam idegen ismerőseim után kutatva, sikertelenül. Még egyszer ellenőriztem a járatot, majd a megbeszélt találkozó helyét és idejét, de kétség kívül jó helyen voltam. Unalmamban a körülöttem lévő embereket kezdtem figyelni. Egy öltönyös, aktatáskás fickó a pénztárnál vörösödő fejjel ütötte a pultot arra hivatkozva, hogy le fogja késni a járatát. Egy középkorú nő nagy táskákkal az egyik biztonsági őrrel beszélt egy eltűnt pénztárcáról, miközben a kisfiát fegyelmezte. Az őr csak a fejét ingatta, néha jegyzetelt. Egy fiatal srác idegesen toporgott, miközben az érkezőket nézte, hamarosan pedig egy felé rohanó szőke lány jelent meg a némán hömpölygő tömegben. A pár egymás karjába ugrott, a csomagokkal már nem is törődve örültek a viszontlátásnak. A bejárattól kissé jobbra egy srác pengette a gitárját. Egy régi számot énekelt, lábával dobolta az ütemet és szépen mosolygott az arra járókra némi apró reményében.

Néhány ember elveszetten nézegette a falra kiterített várostérképeket, s legtöbben onnan rögtön a város sűrűjébe vetették magukat. Ketten azonban feltűnően hosszú ideig böngészték a labirintusszerű utcákat. A fiú markában egy tépett cetlit szorongatott, rajta szögletes betűk formáltak néhány szót. A lány egy látványos „Feladom!” kiáltással karon ragadta a barátját és a mellettem lévő padrészlethez vonszolta.

- Biztos, hogy jó címet adott meg? – kérdezte hátát a karfának vetve, hogy szembefordulhasson a fiúval.

- Nem mondott ő semmit. Ez a facebook-ról van – lobogtatta meg a papírdarabot, mire én elfojtottam egy mosolyt.

- Jesszus, te így akartál berohanni egy teljesen idegen városba? Egy idétlen cetlivel és egy nem is hivatalos lakcímmel? – kapta ki a kezéből.

- A nevét tudom – próbált mentegetőzni.

A helyzet komikuma enyhe deja vu érzést idézett elő bennem, így öntudatlanul is széles mosolyra húztam a számat. A lány tehetetlenül forrongva tekintett körbe, majd a reakciómat látva a barátjához fordult.

- Hívd fel, hogy itt vagyunk. A száma azért megvan, ugye? – tette hozzá.

- Skype-ról szedtem. De biztos, hogy jó! Már beszéltem vele korábban.

- Keressek egy telefonkönyvet? – bökött epésen a pénzbedobós telefonok felé. – Cassandra Madler, Birmingham?

Kérdésére a fiú morgott valamit válaszként, amit én már nem értetem, ugyanis előtört belőlem az eddig sikeresen visszafojtott nevetés. A két ember értetlenül bámulta, ahogyan kezemet a számra tapasztva próbálok szóhoz jutni, amíg meg nem szólalt a zsebembe mélyesztett mobilom. Válaszul eléjük dobtam a rezgő készüléket, amin a fiú képe volt látható, alatta a Dennis L. név, végül pedig a hívás fogadására vagy elutasítására szolgáló gombok. Néhány másodpercnyi sokk után ők is kacagni kezdtek, de sokkal inkább kínjukban, mígnem melléjük léptem és egyenként átöleltem a párost.

- Hát nem így képzeltem el az első személyes találkát – vallottam be Sophie-t ölelgetve. Alacsony lány volt, arcát keretező barna hajjal. Hosszú évek óta volt a fiú oldalán, aki kicsit sem meglepő módon magával vonzotta a játék világába. Nem tudnám megmondani, pontosan mikor csatlakozott, de a WoD megalakulása óta ő is elválaszthatatlanul a csapat része lett. Ugyan a hivatalos nevek közt nem szerepelt, titkos fegyverünkként végig velünk volt és támogatott minket.

- Mentségünkre szóljon, hogy te se ismertél meg minket – mosolygott, mikor elhúzódott tőlem.

- Hogy-hogy csak egyedül vagy? – kérdezte Dennis. A fiú sötét haja és szemüvege kiemelték mélybarna szemeit.

- Ti értetek ide elsőnek. A többiek vonata csak pár óra múlva fut be – magyaráztam. – Még elő se tudtam készíteni a lakást!

A vállamra vettem néhányat a csomagjaik közül, majd a buszmegállóhoz sétáltunk. Hiába gyűlöltem a tömegközlekedést, szóba se jöhetett, hogy gyalog tegyük meg az utat hazáig, főképp táskákkal felvértezve.

A nyertes meccs után bekerültünk Anglia 16 legjobb csapata közé, ami egyet jelentett azzal, hogy sikeresen átevickéltünk a selejtezőn. A további rangadókat egy profi stúdióban, modern gépekkel és maximális biztonsági intézkedésekkel szándékozták levezényelni, hogy az élő nézőközönségről és az idegesítő kommentátorokról ne is beszéljek. Folyamatos interjúk, kamerák mindenütt, s persze mindez Londonban. Említettem már, hogy kötelező volt ez időre a Gamer Centrum házaiba költöznünk? A tétmeccsek nyár végén kezdődtek, az apartmanokat és lakosztályokat júliustól foglalhattuk el. Mivel nem akartunk totál idegenekként berontani, felajánlottam, hogy előtte egy, vagy két hétre mindenki utazzon le hozzánk, nyaralás néven.

Az út gyorsan telt el, fesztelen csevegéssel. Dennis néha a fejét fogta, amikor csajosabb téma került szóba, így inkább későbbre halasztottam a smink és körömtippek megvitatását. A leszállás utáni alig kétpercnyi sétaút alatt már a fiú nyafogását kellett hallgatnom. Nevetve torpantam meg a kapu előtt, majd löktem be azt a vendégeim előtt. Ők ahelyett, hogy besétáltak volna csak megálltak és a házra meredtek.

- Hahó? – lengettem meg a kezem az arcuk előtt.

- Nem mondhatod komolyan, hogy te itt laksz – suttogta elámulva Dennis.

Melléjük álltam, s felnéztem a házra. Jobban belegondolva, tényleg túl nagy volt négy személy számra. A kétszintes, egyébként hatalmas épület két hálót és két vendégszobát rejtett, ezenfelül még a saját tetőtéri kuckómat külön gardróbbal, nappalit, étkezőt, konyhát, mosókonyhát, elszórtan fürdőket. Alul garázs kapott helyet, az udvaron pedig sziklakert és medence terült el a grillsütős terasz mellett.

- Szerintem is túlzás – válaszoltam, majd a veranda felé indultam, hogy kinyissam az ajtókat.

- Nincs kutyád? – kérdezte Sophie.

- Anya nem engedte a medence miatt – mondtam, majd a csomagokat hanyagul a nappali padlójára dobtam. – Meg amúgy is, Noah allergiás rá.

- Ú, csak nem a barátod? – huppant le Dennis a kanapéra.

- A bátyám, igenész! – vágtam hozzá egy párnát.

- Cassie, hol fogunk aludni? – fordult felém a lány.

- Igazából ahol épp elkap az álom. Hoztam le a hálózsákokat, pokrócokat meg kispárnákat mindenkinek.

- A szüleid nem fognak hülyének nézni, ha az ágyuk alatt kezdek el horkolni? – szólt utánam Dennis, amikor kisétáltam a konyhába néhány pohárért és frissítőért.

- De, főleg ha Cambridge-ig mész a hálócuccaiddal. El akarják nekem intézni a levelezőit az egyetemen, vagy hogy csúsztathassak. Meg lakik arra pár rokon, akiket rég láttak, szóval egy hónapot ott töltenek anya keresztszüleinél – magyaráztam, miközben limonádét töltöttem három pohárba és szívószálat tűztem beléjük.

- Nolan is velük van? – Sophie biccentéssel köszönte meg az italt, majd a szájához emelte azt.

- Noah – javítottam ki. – A testvérem érdekes történet. Elméletileg itthon van, gyakorlatilag fogalmam sincs. Majd hazaesik valamikor. Az ő szobája az egyetlen hely, amit jobb lenne, ha kerülnénk.

- Nem szeretnél körbevezetni minket? – váltott témát Dennis.

Hirtelen mozdulattal felpattantam a fotelből, majd színpadias mozdulattal meghajolva mutattam a lakás belseje felé. – Csak utánad!

A ház alsó szintjén volt az a tér, ahol a mindennapjainkat töltöttük. Tágas, üvegfalú nappali, nyitott étkező, konyha, hozzá kellő kamra. Hátul garázs és mosókonyha vette el a helyet. A ház központjában széles, piros szőnyeggel borított lépcső kapott helyet. Fent egy kisebb pihenő sziget fogadta az arra tévedőket, a mi játékszigetünk. Kényelmes kanapé, Tv és Xbox játékok, filmek minden mennyiségben. Jobb oldalon három ajtó feketéllett: a középső a legnagyobb hálót rejtette, ami természetesen a szüleimé volt. Ezt a két vendégszoba fogta közre. Ezen a szinten minden szobából ajtó nyílt a házon körbefutó erkélyre. Másik irányba két hasonló méretű szoba kapott helyet az egyik kék hangjegyes, a másik terepmintás bejárattal. A két vendégem egyből a zenés szoba felé indult, s meglepetésként érte őket az éjszín belsőtér.

- Web kamerába ez nem is így nézett ki! – csóválta a fejét Dennis.

- Talán mert ez nem az én szobám – amint mind a ketten felém fordultak, hanyag mozdulattal rúgtam be az enyhén katonai stílusú ajtót.

- Hát ezt nem néztem volna ki belőled – mosolyodott el Sophie.

- A falaimat anyám festette – kommentáltam utánuk lépve a barackszín helyiségbe. – Sosem tudta lenyelni, hogy nem rózsaszínen csillogó Anyuci-Apuci-pici-hercegnője vagyok, így időről időre kompromisszumokra késztet. Én a falakra akartam terepmintát, de ő csak az ajtómra engedte.

- A sötét bútorok nem zavarták? – kérdezte a fiú a polcaim közt nézelődve.

- Három az egy ellen? A család leszavazta – nevettem fel.

- Hova nyílik ez a két ajtó? – torpant meg Sophie.

- Az egyik a fürdőm, a másik a gardrób, ami… – válaszoltam, de mielőtt folytathattam volna, a lány benyitott a jobb oldali szobába.

Sötét falak és fojtott piros fény fogadta. Körbe lapozható táblák, polcok, a szélső falnál két asztal furcsa folyadékokkal, végig a szoba hosszában pedig zsinórok lógtak alá apró csipeszekkel.

- Mi ez a hely? – sikított fel meglepetésében. – Ezek nem a ruháid!

- Tényleg nem. Azokat itt találod, a szekrényekben – kopogtattam meg az egyiket. – Sok van, de nincs szükség külön szobára hozzájuk.

- Ez egy fotólabor? – lépett Dennis a barátnője mellé.

- Ott a pont- bólintottam. - Nem hagytad, hogy befejezzem. Gardróbnak hívjuk, mert mégsem mondhatom, hogy fürdő és labor nyílik a szobámból, de igazából a képeimmel szoktam ebben a szobában szórakozni.

- Te fotózol? – kérdezte a lány visszanyerve a bátorságát és kíváncsiságát.

- Hobbi szinten. Valamit nekem is kell csinálnom szabadidőmben – vontam meg a vállam.

Lesétáltunk, s megmutattam nekik az udvart is. A ház előtt elterülő sziklakertet miniatűr szökőkúttal, majd a nagyobb érdeklődést keltő hátsó részt is.

- A medencét szabad használni? – csillant fel a fiú szeme.

- Ha hoztál fürdőruhát, csak tessék. Vagy ha Zack stílusában szeretnéd, akkor hajrá! – mosolyodtam el. Sophie ösztönösen a barátja karja után nyúlt, hisz mindketten tudtuk, hogy ha rajta múlva, talpig ruhában is belevetné magát a hűs vízbe.

Hosszadalmas vita árán meggyőztük a fiút, hogy várjuk meg a többieket is a medencézéssel, de ő továbbra is kacér pillantásokat vetett a nagy kékségre a nappaliból.

Csináltam limonádékat és pattogtattam kukoricát, majd így tértem vissza a társasághoz.

- Valami zenei kívánság? – kérdeztem a hifi elé lépve. Unottan kezdtem válogatni a számok közt.

- Nekem tetszik ez az aláfestő zaj – szólt Dennis.

Nem tudtam mire gondol, így kikapcsoltam a berendezést és fülelni kezdtem. Alig pár másodpercen belül rájöttem mire gondolt, s sarkon fordulva kezdtem rohanni a bejárati ajtó felé. A kabátakasztó alatt terpeszkedő asztalkára vetettem magam, hogy időben fel tudjam venni a mobilomat, ám mire odaértem, az pont elnémult. Lassan fújtam ki a levegőt, miközben a szemközti tükörbe bámultam, feloldva a telefont, s visszahívtam a számot, amiről nemrég volt egy nem fogadott hívásom, Matt nevéhez fűződve. A fiú az első csöngés után felvette, majd lihegve szólalt meg.

- A szüleid kozmetikusok?

- Tessék? – reagáltam az értetlen beköszönésre.

- A szüleid egy szépségszalonban dolgoznak? – ismételte.

- Mi? Dehogy!

- Akkor miért áll kozmetika a címen ahol laksz?

- Te meg miről beszélsz? – tagoltam a szavakat és igyekeztem megérteni, miről beszél Mattie. – A legközelebbi szépségszalon legalább 10 percnyire van innen. Ez a kertváros, Matthew.

- Basszus, nem hiszem el! – morgott. – Na, akkor tisztázzuk. Az utca meg a házszám, amit megadtál, az jó, igaz?

- Persze.

- Hát mi itt vagyunk – mondta. Kinyitottam az ajtót, majd nagyokat szökellve a kapu felé futottam, s azt is kitártam. Az utca csendes volt, üres. Sehol egy ember.

- Itt biztos, hogy nem. Minden totál kihalt.

- Ne szórakozz velem! – kiáltott rám. Elismételte a címet, ami tényleg helyesnek bizonyult. Tanácstalanul álltunk a város két teljes különböző pontján egy ugyanolyan nevű utcában lévő ugyanolyan számú házat bámulva. Ekkor beugrott valami.

- Melyik állomáson szálltatok le?

- Moor Street Station volt a neve azt hiszem.

- És hogy mentetek el a címre?

- Taxival. Mivel mentünk volna mással?

A homlokomra csaptam és visszaindultam a házba, ahonnan Dennis és Sophie kérdő pillantásokkal méregetett.

- Ez a központi állomás. Minden szép ott és minden jó, de innen messze van. Birmingham nagy, és nem egyszer fordul elő, hogy az utcák nevei körzetenként ismétlődnek. Mi a déli körzetben vagyunk. Ti azt hiszem, a keletiben – magyaráztam. – Amikor a taxisnak elmondtad a címet, ő további instrukciók hiányában a legközelebbi ilyen utcát vette célba. Keleten.

Monológom végére a vonal mindkét végén két-két ember nevetett fel kínjában. Sophie megfogta a vállam és a „Legalább nem csak mi vagyunk bénák!” szavakat suttogta felém.

- Cseszd meg, mire itt kocsit fog az ember… - folytatta Matt. Hangjából eltűnt az idegesség.

- Maradjatok, ahol vagytok, van egy ötletem. Ha egy sötétkék kocsis srác fuvart ajánl, ne féljetek elfogadni! – ezzel lecsaptam a telefont és máris új számot tárcsáztam. Álmatag hang szólt bele a sokadik csörgésre.

- Haló?

- Mikor jössz haza? – támadtam le.

- Mikor menjek? – kérdezte megadóan sóhajtva.

- Emlékszel, hogy pár utcával lejjebb találtál múltkor egy olyat, aminek a neve egyezik a mi utcánkéval?

- Asszem.

- Menj el oda. A tizenegyes szám alatti szépségszalon előtt találsz majd két srácot, őket kéne hazahoznod.

- Hogy kerülnek ide a szerencsétle…. várj! Honnan a francból tudod, hogy hol vagyok?

- Noah, a húgod vagyok, és korántsem olyan szőke, mint amilyennek te hiszel – mosolyodtam el.

- 10 perc és indulok – ígérte, majd kinyomta a hívást.

- A bátyám barátnője abban a körzetben lakik és nem messze az említett kozmetikától – válaszoltam Sophie és Dennis kérdő tekintetére.

- Amíg telefonáltál, azon gondolkodtam, hogy kéne valami tényleges alvószoba, különben teljes lenne a káosz – vélekedett a lány.

- Ez esetben arra gondoltam, hogy nálam elférünk kényelmesen hárman lányok, a fiúk meg párosával megkapják a vendégszobákat. Nem túl nagyok, de aludni megteszi – vontam meg a vállam.

Válaszul két bólintást kaptam. Halvány mosoly futott át az arcomon, amikor belegondoltam, hogy mit fognak reagálni este csapatunk hímnemű tagjai a franciaágyakra.

A felső szinten telepedtünk le újra. Dennis ragaszkodott hozzá, hogy próbáljunk ki egy játékot, ami már rég óta a szíve csücske volt. Beállítottam neki az „új játék” játékmódot, majd Sophie boci szemei hatására átraktam kétjátékos módra. Mind a ketten elhelyezkedtek a kanapén, én pedig törökülésben huppantam le kettejük elé a földre. Kezdetét vették a gyilkos küldetések, a mászkálás a falon, emberek hátára való ugrálás, spontán kivégzések. Nem okozott túl nagy meglepetést, hogy ugyan mind a ketten eléggé bénán teljesítenek, kétségtelenül élvezték.

A tőrök bőrrel való súrlódásának zajába telefoncsörgés vegyült, s ezúttal senkit nem lepett meg a csengőhangom. Behátráltam a szobámba, a játékhangoktól mentesítve, hogy nyugodtan tudjam fogadni a hívást. A vonal másik végén Izzy hangja ismerősen csengett. A vonatról hívott, alig tíz perc volt hátra az érkezéséig.

- Kimegyünk érted – jelentettem ki, noha a lány nem ragaszkodott hozzá. – Még kaját is kell rendelni és nincs kedvem óránként a városba szaladgálni.

Dennis és Sophie vonakodva fogadták az ötletet, tekintve, hogy nekik is velem kéne tartaniuk.

- De akkor meg kell állítani – nyafogott a fiú.

- Nézd – megnyomtam a „pause” gombot, majd elmentettem a játékot és kikapcsoltam a konzolt. – Ez nem olyan, mint a Lol.

A páros hamar rájött, hogyan vehetnek rá szinte bármire, így néhány perc után rábólintottam, hogy taxival menjünk. Én ültem az első ülésen, telefonomat a kezemben szorongatva, időről időre az órára pillantva. Nyugodt sofőrt kaptunk. Nyugodtan vezetett és lassan.

- Cassie –szólalt meg Sophie, amikor az állomás előtti utcába fordultunk. – Bezártad a házat?

- Igen – nyúltam a zsebemben lapuló kulcsomhoz. – Miért?

- Csak arra gondoltam, hogy a fiúknak már rég meg kellett volna érkezniük, és így, hogy eljöttünk, kihalt tér fogadja majd őket.

- Tudom, de nem tehetek róla, hogy sok idő, mire Noah összeszedi magát. Legalább addig lesz idejük feltérképezni a házat.

Amikor megérkeztünk szó nélkül a taxishoz vágtam néhány bankjegyet, majd kiugrottam a kocsiból. Dennis és barátnője is követték a példámat, alig pár másodperc alatt már a siető emberektől hemzsegő váróteremben álltunk. Szememmel a furcsábbnál furcsább szerzeteket kezdtem pásztázni, körbe fordulva kerestem tovább a lányt. Bőröndök kerekei kattogtak a köveken, a hangosbemondóban a késésekről tájékoztatták az utasokat, a vállamon pedig vékony ujjak doboltak. Riadtam néztem hátra, s egy mosolygós arc nézett velem farkasszemet.

Azonnal a nyakába ugrottam, így köszöntve Isabelle-t. Sophie és Dennis is hamar csatlakoztak, négyen álltunk egymást átkarolva a hömpölygő embertömeg közepén.

- Üdv köztünk! – szólt Dennis színpadiasan.

- Higgy nekem, te úsztad meg a legkevesebb balhéval az ideérkezést – bújtam ki az ölelésből.

- Már mindenki itt van? – csodálkozott el, tágra nyitva barna szemeit. Gesztenyeszín haja lágyan omlott vállára.

- Zack nincs. Még nem is hívott – válaszoltam.

- Szerintem mehetnénk vissza, ha nem akarjuk nagyon megváratni a fiúkat – vélekedett Sophie.

- Most jut eszembe – torpant meg Dennis. – Három lánnyal fogok hazamenni. Te jó ég, nem fogom kibírni!

- Ülhetsz előre, ha ettől neked könnyebb – nevettem fel.

Mindegyikünk magához ragadott egy táskát, nekem egy kisebb vállra akasztós jutott, majd egymás vállát átkarolva indultunk meg a kijárat felé. A jobb szélen lépdeltem ügyelve, hogy sikeresen kerülgessük az arra lézengő embereket. Hirtelen előröl egy kéz ragadta meg a derekam és elkezdett hátrafele sodorni. Leszakadtam a többiektől és az idegentől távolabb ugrottam. Felpillantva éjsötét hajjal keretezett kék szemekbe ütköztem. A fiú rám mosolygott, majd csípőre tette a kezét.

- Hova olyan sebesen, kisasszony? – szólt Noah.

- Ne ijesztgess, nyomi! – bokszoltam a bátyám vállába. – Te hogy is kerülsz ide?

- Ezt én is kérdezhetném tőled. Hazarendelsz egy fuvarral együtt, erre otthon sehol senki.

- Mert mégsem hagyhattam, hogy itt várjon egyedül, amíg te hazaérsz – húztam magam mellé Isabelle-t. – Szóval nekem van indokom, de te?

- Hasonló okokkal érkeztem – bökött a tömeg bal széle felé. Mintegy végszóra, valahol a sok ember közt két fiú felordított, majd futásnak eredtek és egy fiatalabb srácot kezdtek a levegő dobálni.

- Állatok – suttogtam.

- Tuti ezekkel akarod megosztani a házat? – kacsintott rám Noah.

- Ők amúgy eddig is itt voltak? – lépett mellém Dennis.

- Mellettük is elmentünk. Hát ez remek! – nevette el magát Sophie.

Amint Matt és Anthony végeztek Zack üdvözlésével, tekintetükkel a bátyámat kezdték keresni. Magas ember lévén nem volt nehéz feladatuk, könnyítésképp Noah még intett is nekik.

- Megvagyunk, mehetünk visz… Cassie! – Matthew amint meglátott, belefagyott a szó és elém szökellve átölelt, majd a levegő emelt.

- Szia Mattie! – viszonoztam harsány gesztusát.

- Izzy, Dennis! Sophie? Ti itt? – érkezett meg Thony is fülig mosolyogva.

Egyesével ölelt meg a három új jövevény mindenkit, végül pedig már nem tudtuk, kihez forduljunk a vidám hangzavarban. Matt rám emelte mélybarna szemeit, majd újra átölelt, szőke haja az arcomat csiklandozta. Amint lábam újra a padlót érintette, valaki a tenyerét határozottan a vállamra tette. Noah próbált meg magabiztosan Matthew és közém állni.

- Srácok, én nem akarok ünneprontó lenni, de igazán indulhatnánk már – szólt kíméletlenül a körbe férkőzve.

- Siet vissza a csajához – kommentáltam. Kellőnek éreztem, s sikeresnek is, amint egy nevetéshullám futott át a társaságon, kivetítve bátyám arcára a tudatot, hogy már közel sem ő a helyzet ura.

A négy fiú ragaszkodott hozzá, hogy ők cipeljék a csomagokat, ha csak a kocsiig is. Elsunnyogva felkaptam két kisebb válltáskát, majd gyorsított léptekkel indultam meg a parkoló felé. A kijárat előtt pár méterrel erős marok ragadta meg a karom, majd hátrafordított. Vörös hajjal keretezett szeplős arc nézett velem farkasszemet, zölden világító tekintete a poggyászokra siklott.

- Ezt most elkérném – szólt határozottan Anthony.

- Nem értem miért gáz, ha viszem a cuccokat – csóváltam meg a fejem, majd megadóan átadtam a két csomagot a fiú kezébe. Ő válasz helyett csak egy köszönömöt morgott, majd csatlakozott a többiekhez.

A bátyám kocsijához érve újabb megoldásra váró problémánk akadt. Nyolcan voltunk, a jármű pedig alig három ülőhelyet tartalmazott az első helyen, a többieknek a platón kellett volna helyet keresni. Bárhogy is, a három az öt ellen kicsit sem bizonyult fairnek.

- Miért nem ülnek előre a lányok, ha úgyis hárman vannak? Cassie vezethet– vetette fel Zack. Mindenki bólogatni kezdett.

- Még mit nem?! – förmedt rá Izzy. – Vittétek a csomagokat, de ennyi. Ugyanolyan tagjai vagyunk a WoD-nek, mint ti. Miért kivételeznétek velünk?

- Mert lányok vagytok – reagált Dennis.

- Nekem van egy ötletem – szólaltam meg, amint Noah utolért minket és elfoglalta a helyét a volánnál. – A cuccokat beszórjuk előre, mi meg felülünk hátra. Talán zsúfolt, de legalább fair.

A hirtelen támadt néma csendben Matt és Thony összenéztek, majd egyszerre mozdultak az első ülések felé. Bedobálták a csomagokat, majd lenyitották a kocsi hátulját, megkönnyítve a feljutást.

- Tartunk bakot? – kacsintott rám Dennis.

Hatan kényelmesen elfértünk, hárman-hárman a kocsi két oldalán. Zack maradt utoljára. Lassan a plató hátuljához sétált, majd felhajtotta a fémlapot. Kérdőn néztünk egymásra, senki nem értette mire készül. Hátralépett párat, majd lendületből ugrott a kocsira, kezével támaszkodva a vékony peremen, kézállásba lendült. Mind ámulva figyeltük a mutatványt, ám a kezdeti sebesség túl nagynak bizonyult, kibillentve a fiút az egyensúlyából. Kapálózva állt talpra a kocsin, majd hátraesett. Csapzott sötét haja megadóan tapadt a vezetőfülke üvegéhez. Barna szemével bocsánatkérőn nézett körbe, s elnevette magát.

- Indulhatunk! – kopogtattam meg a bátyám ablakát, majd mosolyogva fordultam vissza a még mindig harsányan nevető társasághoz.

Az éjszín autó pedig könnyedén gördült ki Birmingham utcáira, fedélzetén a Távolság összes Harcosával.