5. Fejezet. Say goodbye!

Helló, mindenki!

Keserédes vasárnap a mai. Először is ott van az ok a pezsgőbontásra, miszerint a héten elértük az ezres oldalmegtekintést. Tudom, ez még nem nagy szám, de én nagyon örülök neki!

Az egyetlen negatív a mai napban a naptárban rejlik. Augusztus 31. A nyár utolsó napja. Holnaptól újra elkezdődik az iskola, ami azt hiszem velem együtt sokaknak lohasztja le a mosolyt az arcáról. 

Minden diáknak kitartás! Ha eddig túléltük, most is túl fogjuk!

Mindig is szerettem az esőt. A csendes, komor hangulatot, ami vele jár. Azt, hogy ilyenkor a világ elhalkul és a halkan koppanó cseppek zajára figyel. Erre riadtam álmomból. Feltápászkodtam, majd kinéztem az ablakon. Sötét, viharfelhőkkel fodrozott ég fogadott, ezért felálltam és ablakhoz sétáltam. Maradt még néhány párna a szélesített párkányon, így a takarót magam köré csavarva felültem rá. Hátam a falnak vetettem, lábam felhúztam, majd merően kibámultam az ablakon. Néztem a teraszt, ahogy az esőcseppek visszapattannak a korlátról, a deszkákról pedig lefelé, az udvarra csordogál a friss esővíz. Átnéztem az erkély felett, a kósza utcákra, monstrum házakra. Minden masszív, szürke színt kapott. Elméláztam azon, ahogy az árva cseppek egy helyen összegyűlnek, pocsolyát formáznak, majd a tócsákat megsokszorozva alkalmi folyamként kezdenek hömpölyögni a legközelebbi vízelvezető akna felé. Egyre szélesedő patakként haladnak céljuk felé, hagyva, hogy közben szél fodrozza, megtörve ezzel a villámok pillanatnyi rávetülő fényét, elnyújtva a villanást az utca teljes hosszában. Az utak s a házak felett tömör felhősáv takarta el a Napot. A hamuszín fellegek közt szabálytalan helyeken és időkben világosság jelent meg, de ugyanolyan hirtelen tűnt el, mint ahogyan jött. A fénynyaláb néha nem egy másik felhőt, hanem a földet érte, neonszín csíkokat húzva a horizontra. A villanást nem sokkal később hang kísérte, némelyik be még az ablakkeret is beleremegett.

Riadtan fordítottam el a fejem és kaptam vissza tekintetem a szobám belseje felé. A halványan derengő szomorkás fényben is jól látszottak az ágy mellett sorakozó bőröndök és a szanaszét dobált maradásra ítélt holmik. Már minden készen állt az indulásra. Talán engem kivéve.

Az ablakomon lecsordogáló esőcseppeket vizslatva káoszos gondolatok kezdtek kavarogni a fejemben. Alig néhány óra választott el attól, hogy a londoni vonatra felszállva híressé tegyük a Warriors of Distance nevét és történetét. Eddig jutottunk. De azt sem szabad elfelejtenünk, honnan indultunk.

Gyereknek mindig is különc voltam és gyenge, mind fizikailag, mind lelkileg. A legkisebb lánygyerekként hamar mindenki pici hercegnője lettem. A felnőttek imádtak, a gyerekek közül pedig azok, akik befogadtak. Ezzel nem is volt semmi probléma addig, amíg iskolába nem kerültem. Hirtelen egyedül lettem, nem maradt senki, aki megvédjen. Elveszett voltam, magányos és gyáva, amit a társaim hamar felismertek, így válva a piszkálások és a gyermeteg poénok legfőbb célpontjává. Egy kisírt szemmel szipogó elsősnek pedig érthető, hogy a már felsős bátyja sem segít szívesen. Az mi ciki már? Menekülni akartam, de nem volt hová. A szüleimnek persze nem mondtam el, mi bánt. Sokáig titkoltam és a tanulás mögé rejtőztem. Az iskolán felül plusz nyelvet is tanultam, így mindig volt mit olvasgatnom. Az első néhány évet kitűnőként, osztály és évfolyamelsőként végeztem. Hatalmas koponyám volt, amiért soha nem tettem semmit. A sorok és az adatok, az évszámok és a szabályok vidáman engedelmeskedve vésődtek a memóriámba. A pajzsom céltáblává fordult, amikor rám ragasztották a stréber nevet. Végleg összeomlottam. Éjszakákat sírtam át, sötét gondolatok környékeztek, ettől a ponttól pedig még hosszú ideig pengeélen táncoltam a depresszió könyörtelen, mély szakadéka fölött.

Esténként a TV előtt gubbasztottam, nyomozós sorozatokat bambulva. Egyik nap egy hasonló sorsú srác után nyomoztak. Tisztán emlékszem arra az epizódra. A fiú anyja nem beszélte a nyelvet, tolmácsot hívtak. A nő meg volt ijedve, nem értette a helyzetet.

- Csak videó játékozik és tanul! – ismételgette pánikolva.

A szemem felcsillant szokatlan párosítást hallva. Tanulás és videó játék? Lelkesedésem hamar lelankadt, amikor a nyomozók is megállapították, hogy ezt csak a fiúknak „szabad”. A fiatal férfi ügynök a gép elé ült, és a taktikai lövöldözős játékot próbálta kijátszani a végéig. Számtalan kudarca után értetlenül bámult a monitorra, míg női társa félre nem lökte onnan. A szerény lány szemrebbenés nélkül és meglepő ügyességgel elsőre végigvitte a küldetéseket, az utolsó szint után kódokat, helyeket, időpontokat és neveket rejtő adatbázist fedve fel. A gyilkost megtalálták, én pedig elvarázsolva tapadtam a TV-re. Az a nő akár én is lehettem volna. Mert a lányok is játszhatnak. És itt döntöttem el, hogy én is fogok.

Online, semmitmondó játékokkal kezdtem.  Játszottam, majd megnéztem néhány videóst, hogy ők hogyan csinálják. Sokat tanultam tőlük ilyen módon. Majd ráakadtam néhány olyan játékra, ahol előnyre válik egy csapat. Letöltöttem egy beszélgető programot, majd könnyedén összeszerveztük azt a pár embert, akikkel együtt dolgozva hamar kisebb baráti kör szövődött. Nem maradtam meg sokáig egyik ilyen bandában sem, noha nem egy alakult meg pont miattam.

Ezzel szemben a környezetemtől inkább elzárkóztam, magamnak való ember lettem. Még Noah egy korábbi barátnője szervezett be egy médiával foglalkozó amatőr csoportba, ahol rám talált egy új hobbi, távol a könyvektől vagy a számítógéptől. Egyik napról a másikra elkezdtem járni a várost, egyetlen fényképezőgépet szorongatva, a legkülönösebb helyeken kattintva pár képet.

Persze a régi szokásaim is megmaradtak, így sokat gubbasztottam a gép előtt a videósok munkáit szemlélve. Az akkori kedvencem egy fekete hajú srác volt a maga 180 centijével és határtalan őrültségével. Az egyik videójában egy animés játékot mutatott be. Mangás kinézetű karakterekkel és furcsábbnál furcsább fegyverekkel ugráltak és kaszabolták egymást. Megfogott mag az ötlet, a kivételezés és a zene is, így előbb minden fellelhető videót megnéztem róla, majd letöltöttem a játékot. Eleinte nagyon béna voltam. A tutorial nem volt hasznomra, hisz az efféle trükköket már a videókból ellestem. Azonban az emberekkel való játék teljesen más volt. Hamar rájöttem, hogy a reflexeim azonnali javítására lesz szükség.

Új csapat alapult, 4 taggal. Egy tapasztaltabb játékos felajánlotta segítségét, hogy megtanít játszani. Hozzánk csatlakozott előbb egy fiú, majd egy lány, így egyenlő maradt a nemek eloszlása. Nem tudom, meddig maradtunk együtt, s arra sem emlékszem, hogyan lett vége, de kettőt pislogtam és Izzyvel az oldalamon ketten kerestünk újabb játékokat. A lánnyal napi 6-8 órákat beszéltünk, a kettőnk eszementsége pedig tökéletesen passzolt a párosunkhoz.

Rejtély számomra, hogy hogyan jutottunk el a League of Legendsig. Egyedül kezdtem, de hamar csatlakozott hozzám Isabelle is. Lassan jöttek a többiek is. Dennis, Mattie, Zack, majd Thony és Sophie. Döcögősen ment az indulás, és vért izzadtunk, mire ideáig jutottunk. A jegyeim változatlanok maradtak, és útközben valahol a bátyámmal is sikerült rendeznem a kapcsolatomat, de ez a része már történelem.

Az önbizalom hiányos strébertől eddig jutottam. És hogy hol is kezdődött el minden?

- Csak videó játékozik és tanul – suttogtam magam elé feljebb húzva a takarót a nyakamig.

A villám friss fényt borított a szoba sarkaira. Mintha az ajtót enyhén nyitva láttam volna. Gyanút keltett bennem, így továbbra is a szemközti falat figyeltem, míg a szemem hozzászokott a sötéthez. Tisztán láttam, amit a következő villanás még élesebben kirajzolt. Egy magas, sötét alak lépdelt a szobám belseje felé. A jelenet egy béna horrorfilmre emlékeztetett. A szerencsétlen helyzetet tovább fokozta, hogy az árnyak rejtette férfi hangos koppanással az ágyba rúgott, azt ezt követő káromkodásokból ítélve a kislábujjával, majd sántikálva próbálta folytatni útját felém, amikor megbotlott az egyik elfektetett bőrödben, és kiterülve, esetlen nyögéssel nyúlt el a parkettán.

- Ne röhögj! – sziszegte, miközben feltápászkodott.

- Én? Ugyan, dehogy! – válaszoltam a takarót szám elé szorítva fojtva vissza a feltörő nevetést.

- Hol a harmadik? – bökött az ágy felé már félig álló helyzetben, ahol Izzy egyedül terpeszkedett látszólag legmélyebb álmában.

- Sophie? Dennis mellett. Fél a vihartól. De te amúgy mit is keresel itt az éjszaka közepén? – ráncoltam össze a homlokom.

- Beszélni akartam veled.

- Ilyenkor? Nem tudom mennyi az idő, de szerintem még bőven a hajnal átaludandó részéhez tartozik.

- Átaludandó? Van ilyen szó egyáltalán? – kérdezett vissza, majd leült a párkányra velem szemben, a lábam mellé. Kék szeme a halovány fényben szinte ragyogott

-Most lesz. De ne terelj!

- Jól van – mélyet sóhajtott. – Ma elmész és kitudja mikor jössz vissza. Az én pici húgocskám elmegy világot látni.

- Jaj! – szóltam a szememet forgatva.

- Tudom, hogy sablonos, és tudom, hogy nyálas, de ennél jobbra nem futotta – nevetett fel Noah. – De tényleg szeretném, ha vigyáznál magadra, és használnád az eszed, ahogy mindig is!

Játékosan az arcomba csípett, ahogy az idős nénik, mikor még kicsik voltunk. Mind a ketten utáltuk.

- Nem lesz baj – mondtam, majd megöleltem a fiút. – Megígérem!

Furcsa érzés volt úgy ülni ott. Ugyan tényleg nagyon jó volt a kapcsolat köztünk, ritkán borultunk egymás karjaiba. Ez olyasmi volt, amit megtartottunk a régi időkből, amikor még a velem való nyilvános megjelenést is cikinek tartotta. Csak akkor és ott, ahol nem láthatja más.

- Lenne még valami – húzódott el. – És előre látom hogy ennek nem fogsz ennyire örülni. Matthie-ről lenne szó.

- Tessék?!

- Vigyázz azzal a fiúval. Nem tetszik nekem, hogy ennyire akar tőled valamit. Folyton körülötted legyeskedik.

- Te miről beszélsz? Alig voltál velünk, alig láttál valamit! – emeltem meg a hangom, majd félve a még mindig szuszogó Isabelle felé sandítottam.

- Lehet, de az is épp elég volt. Nézd, én sem vagyok szent, tudom, de nem akarom, hogy… - elhallgatott.

- Hogy mit? Hogy a saját fejem után menjek? Hogy legyen barátom? Hogy boldog legyek, vagy hogy…

- Csak nem akarom, hogy áldozatul ess egy magamfajtának! – vágott a szavamba. – Hogy megbántsanak és bajod essen. Féltelek te barom!

Tekintetét az eső áztatta tájra tévedt. Megdermesztett a gondolta, hogy Noah a magafajtáktól óv.  Még mindig mélységes szégyennel töltötte el az emlék, az ezt megelőző nyarak emléke. A szünidő kötelező részei voltak nálunk a táborok, s minden évben volt egy, ami az abszolút fénypontja volt a nyárnak. Összeszokott társaság az egész országból, felejthetetlen tábortüzek, örökre szóló barátságok. Az egyik ilyen táborban, talán három, vagy négy évvel azelőtt a bátyám furcsán jóba lett egy lánnyal. A túl jó barátságból hamar szerelem szövődött, ami egyszerű tábori kalandnak indult. Persze hazulról is tartották a kapcsolatot, Noah hamarosan komoly barátnőt szerzett magának – itthon. Az ezt követő években nyáron a távkapcsolatának élt, a további hónapokat pedig az élete szerelmének hitt lánnyal töltötte. Hosszú évekig voltak együtt, míg végül egy nyáron később tudtam csak csatlakozni a táborozókhoz. Mivel a szüleim vittek le, Noah barátnője megkért minket, vigyük le őt is, had lepje meg a bátyámat. Hiába tiltakoztam, próbáltam meggyőzni, és hiába akartam foggal-körömmel visszatartani, a lány végül mellettem ült a kocsiban a hosszúra nyúló autóúton. Az érkezést követő események egyedül nekem nem okoztak meglepetést. A szőkeség izgatottan pattant ki az autóból, s előresietve Noah faházához ment. Követtem, így pont láttam, ahogy egy félreérthetetlen jelenetnek lesz szemtanúja. Arca elsápadt, a szája harsány mosolyról hitetlenkedő formába torzult, lába a meglepetéstől még a levegőben megállt. Mire a bátyám észrevette a lányt, annak már csillogó könnyek és elfolyt szemfesték csíkozták az arcát.  Utána kiáltott, de addigra a lány már hevesen zokogva rohant vissza a kocsiba. Noah a nyomába eredt, de mellém érve lelassított és reményvesztetten bámulta, ahogy barátnője eltűnik az autó sötétített üvege mögött. Szólásra nyitottam a számat, valami rosszallót, valami bántót akartam mondani, de ahogy megláttam a fiú szánalmas arckifejezését, inkább csak átöleltem. Épp eléggé rossz volt ez neki így is, elveszítve a nagy szerelmét, nem hiányzott, hogy még én is csak bántsam. Azt hiszem, valahol itt kezdtünk jó testvérek lenni.

- Mindegy – sóhajtott fel. Lassan az ajtóhoz sétált, majd onnan még visszafordult. – Bocsánat, hogy zavartalak, de kérlek, vedd komolyan, amit mondtam!

- Vedd komolyan, amit mondtam! – utánoztam az utolsó mondatot gyerekesen parodizálva, majd karjaimat a mellkasomon összefonva fordultam vissza az ablakhoz, de ezúttal az eső bámulása sem hozott megnyugvást.

- Szerintem csak túlreagálja – hallatszott egy hang az ágy felől. Izzy eddig a plafont fürkészte, de most felém fordulva támaszkodott fel. – Ahogy te is.

- Olyan dolgokba akar beleszólni, amihez semmi köze! – duzzogtam.

- Higgadj le! Talán csak furcsa még neki, hogy elmész. Gondolj csak bele, 17 év után hirtelen már nem leszel itt.

- Nem is tudom. Noah nem az a fajta.

- Innen másképp látszott.

- Te amúgy mióta vagy ébren, hogy van időd hallgatózni? – váltottam témát nevetve.

- Nehéz átaludni, ahogy valaki esés közben belekarmol az arcodba.

***

Az álom a párkányon ért. Összegömbölyödve, arcomat az ablaknak nyomva találtak a reggel kósza napsugarai. Nagyot ásítva tudatosul bennem, hogy az idő kitisztult. A terek még néhol őrizték a hajlani eső nyomait, de a Nap zavartalanul ragyogta be a kék reggeli eget. A szoba felé fordultam, ahol a katonás rendben sorakozó bőröndök mögött halmokban álltak a ruhák és egyéb holmik, amiket ugyan már nem tudtunk magunkkal vinni, postai úton jutottak célba. Egyedül voltam. Az ágyon két takaró és három párna hevert egymásra gyűrve. Kelletlenül leszálltam a párkányról, majd hanyagul a kupacra dobtam az én pokrócomat. A fürdőbe sétáltam, és a reggeli fáradtság vérpezsdítő ritmusában kezdtem rendbe szedni magam. Talán húsz percbe is beletelt, mire végeztem, de a szoba továbbra is üres volt. Magamra kaptam az utazáshoz kikészített ruháimat, majd lefutottam a lépcsőn. A konyhapultnál leltem rá a csészéjüket görcsösen markoló, kávét szürcsölgető társaságra.

- Jó reggelt! – köszöntem harsányan, de csak morgást és pár álmos pillantást kaptam válaszul. A falon kattogó óra kismutatója épp elérte a nyolcas számot.

- Hogy vagy te ilyen éber? – köpte oda Thony.

- Nem tudom – válaszoltam, miközben felkaptam egy pogácsát az asztalról.

Megkerültem a pultot, ahol szemet szúrt Zack előre boruló, halkan horkoló alakja. Matt nem értette, min mosolygok, ezért követte a tekintetem. A fiú mellett ült, így egy gyors megfontolást követően határozott mozdulattal kirúgta a támogatónk alól a széket. Zachary rongybaba módjára roskadt össze, karjai széles ívben lendülve koppantak a kikövezett konyhapadlón.

- Mi a fasz?! – riadt fel hirtelen. – Ez ki volt?

Zack az ijedtség és hirtelen támadt harag, a többiek pedig a vidám nevetéshullám miatt váltak hirtelen elevenebbé. Amint a legfiatalabb beazonosította tettest, még a földön ülve viszonozta a szívatást így a két fiú hamiskás mosollyal, egymást támogatva álltak fel.

A reggeli káosz után nem maradt túl sok időnk az indulásig, így a maradék fél óra fejvesztett rohangálással telt. Noah kitakarította a kocsit, így használni tudtuk a további három, frissen lomtalanított ülést is. Mielőtt újabb vita törhetett volna ki az ülések használatát illetően, Sophie-val összenézve bedobáltunk néhány csomagot az ülésekre.

- Pont ennyi hely fog kelleni a holmiknak – nyugtázta a lány.

Amíg a többiek készülődtek, Noah meg a barátnőjével telefonált, a lövészünkkel minden bőröndöt és egyéb csomagot a kocsi mellé cipeltünk.

- Innen a ti dolgotok – masszíroztam meg a vállam, majd felugrottam a platóra és onnan néztem a házat és a benne sürgölődőket.

Vegyes érzelmeket keltett bennem, hogy egy időre búcsút kell vennem az otthonomtól. Tudtam, hogy hiányozni fog, de reménykedtem benne, hogy minél később kell újra látnom, hogy minél tovább versenyben maradunk. Ha egyetemre mentem volna, csak izgatottan vártam volna az indulás pillanatát. De így a bizonytalanság sötét fátyla tapadt a jövőm ígéretére.

- Van még hely melletted? – kérdezte egy mélyen dörmögő férfihang.

Válaszul arrébb csúsztam, Matt pedig felugrott mellém.

- Megvannak a jegyek? – kérdeztem tőle.

- Sophie fehér kézitáskájában – bólintott.

- Nem hittem volna, hogy idáig eljutunk – szóltam a lassan beálló csendet megtörve.

- Még nem jutottunk el sehova – nevetett fel.

- Az lehet, de a legjobb 16 is valami. Számítógép mániás kölykök voltunk…

- Még mindig azok vagyunk – vágott a szavamba.

-… most meg egy egész ország kíváncsi a legfiatalabb félprofi csapatra.

- Ne éld bele magad annyira! Lehet, hogy az első meccsen kiesünk.

- Igen, ez is benne van a pakliban. De bármeddig is tartson, örülök, hogy veletek élhettem át!

- Felejthetetlen volt, az tuti! – ugrott fel mellénk hirtelen Thony.

A többiek gondosan bepakolták a csomagokat az utastérbe, így a végeredmény egy bizarr háromdimenziós tetris lett. Végül a maradék négy ember is csatlakozott hozzánk, Noah pedig beindította a lágyan berregő motort.

- Intsetek búcsút a háznak! – szólt hátra, miközben a Warriors of Distance pont úgy hagyta el Birmingham apró utcácskáját, ahogy oda érkezett.

Az állomásra érve a fiúk szó nélkül, robotok módjára kezdték felhordani a táskákat a vonatra.

- Hát tényleg elmész – jelent meg mellettem hirtelen a bátyám.

- Nagyon úgy fest – vontam meg a vállam, majd magamhoz öleltem a fiút. Nem szóltunk egy szót sem, csak álltunk egymás karjaiban, mígnem az egyik csapattársam megkocogtatta a vállam, hogy ideje lenne indulni. Lassan bújtam ki Noah öleléséből.

- Vigyázz magadra, Cassie! – szólt búcsúzóul, majd választ sem várva sarkon fordult és kisietett a parkoló felé.

Dennist követve szálltam fel a vagonba, ő mutatta meg a helyeinket. Két egymás melletti négyes ülést kaptunk, egy-egy asztallal. Rögtön beültem a bal oldaliba, menetiránynak háttal, az ablak mellé. A külső helyet Izzy foglalta el, velem szembe Sophie telepedett, oldalán barátjával. A maradék négy kopott, barna ülésen két fiú menetiránnyal szembe, Zack pedig annak háttal készült utazni. A fiatal srác a két széket elválasztó karfát felhajtotta, elnyúlt a hirtelen támadt nagy helyen, lábát pedig az ablaküvegnek támasztotta.

- Élni tudni kell – sóhajtotta.

- Óvatosan! A végén még a telefonja szaván fogja – súgta nekem Isabelle. Halvány mosoly futott át az arcomon, pont abban a pillanatban, mikor egy éles sípszót követően a szerelvény elindult.

- Viszlát, Birmingham! – meredtem az egyre gyorsabban elsuhanó ismerős tájra.

A vonat sebesen haladt tovább, a társaság pedig fokozatosan felélénkült. A fáradtság már nem tudott erőt venni rajtunk, ehelyett harsányan múlattuk az időt. A telefonom rezegni kezdett, de két berregés után abbamaradt. SMS jelzés. Unottan elővettem a zsebemből a készüléket, feloldottam a zárat, majd olvasni kezdtem.

Az arcom halálra vált, a mosolyom eltűnt, a világ pedig elhalkult. Lassított felvételként láttam magam előtt, ahogy a mobilomat asztalhoz vágom, ami pörögve pattan vissza onnan. Csak a szívem egy vaduló dübörgését hallottam, amikor egy szökkenéssel átmásztam a mellettem ülő lányon, majd futásnak eredtem. Néhányan döbbenten néztek, mások utánam nyúltak, talán utánam is kiáltottak. Nem érdekelt. Fejemet lehajtva rohantam végig a keskeny folyosón, agresszívan lökve félre a szembe jövő kalauzt. Az döbbent arccal bámult utánam. Az ajtóhoz érve kihasználtam a lendületet és a vállammal az üvegnek feszülve tártam szélesre. Élesen véve a kanyart balra fordultam és az éppen üres mosdóba vetettem magam. Elfordítottam az ajtón a zárat és szörnyülködve a falhoz hátráltam. Útközben megpillantottam a tükörképem. Elszörnyedtem, de visszarántott a valóságba. A szívverésem zaja elhalkult, újból a vonat kerekeinek kattogása adta az alaphangot, ahogy a dolgok is újra normális tempóban játszódtak.

Hátam a falnak ütközött, fejemet is hátra támasztottam. Kezeimet a számra tapasztottam, hangosan zokogni kezdtem. Ahogy egyre lejjebb csúsztam, a reményveszettség keserű könnyei könyörtelenül törtek elő belőlem. Már nem próbáltam meg visszatartani. Csak hagytam, hogy torkomat a sírás fojtogassa, hogy a könnycseppek elhomályosítsák előttem a világot, hogy az arcomon végigfollyanak a hűs cseppek, a nadrágomra hullva pedig sötét foltot képezzenek. Hangosan zokogva, hisztérikusan rázkódva intettem búcsút az utolsó megmaradt biztos szigetemnek a káosz tengerében. 

4. Fejezet. Take it easy!

Halihó, emberek!

Vasárnap van, ami egyet jelent azzal, hogy új fejezettel bővül a blog. 

A négyzetekbe jelölgetős módszer nagyszerűen vizsgázott, és egyre többen mondjátok el írásban is, hogy mit gondoltok a fejezetekről, aminek nagyon örülök és rettentően köszönök! 

P.S.: Miért egy telefon a fejezet képe? Mert azt a jelentet igaz történet ihlette...

A késő délutáni napsugarak kellemes fénnyel töltötték be a nappalit. A napkorongot már félig elnyelte a távoli horizont, körülötte pirosas fényár futott végig a tájon. A festői látvány mindenkit lenyűgözött, még én is lopva a lemenő Nap felé tekintgettem olykor. A sötét parkettán lábak koppantak, lépések ismétlődtek, a padló pedig megadóan reccsent meg, amikor valaki törökülésbe helyezkedett rajta.

Hátamat a kanapénak vetettem, lábamat felhúztam, majd az ölemben nyugvó laptophoz egy egeret csatlakoztattam.  Bekapcsoltam a gépet, majd egy kék alapon sárga L betűt formázó ikonra kattintottam. Matt foglalt helyet mellettem, míg Izzy elnyújtotta magát a heverő teljes hosszában, fejem vonalába helyezve laptopját. Velem szembe Sophie és Dennis párosa ült le, szintén a földre, hiába volt mellettük szabad a teljes kanapé. A lány is a kezében szorongatta a gépét, bár nem hittem, hogy ő is a játékot szeretné rajta futtatni. Sokkal inkább Thony, aki Isabelle lábainál dobta le magát Mattie mellé. Az ő laptopján figyelemmel kísérhettük az ellenfél lépéseit is, de a már megszokott három perc csúsztatással. Zack, aki utolsónak csatlakozott hozzánk, a fotelban helyezte magát kényelembe, lábát a karfán átvetve félig fekvő helyzetbe vágta magát.

- Mit szeretnétek játszani? – kérdezte Izzy a lehetséges játékmódok között kattintgatva.

- Valami nyugisat menjünk – vetette fel Dennis.

- Botok ellen? – nevette el magát Thony.

- Annyira azért nem. Bár ha nagyon relaxálni akarunk, lehet róla szó – reagált az előtte szóló.

- Nekem van egy ötletem, bár nem tudom, hányan fogtok a torkomnak ugrani érte – szólalt meg Matthew. – Break the meta! Nem a Rengar támogatókra gondolok…

- Cica – vágtam a szavába.

- Hanem arra, hogy most mindenki más posztra megy, mint amin játszani szokott. Így mehetsz topra a cicával, Cassie – kacsintott rám.

- Még mint nem! Én megyek topra – jelentette ki Zack.

- Stoppolom a lövészt – szóltam a karaktereim közt böngészve.

- Midezhetek? – kérdezte Isabelle.

- Akkor nekem marad a támogató – mosolyodott el Mattie.

- Dzsungel, éljen! – Dennis a levegőbe bokszolt örömében.

- Hát ez gyorsan eldőlt – állapította meg az ötletgazda.

Összehívtuk a csapatot, ezúttal egy normál meccsre. Nem akartuk eljátszani a szerencsénket vagy a kedvünket sikertelen és felesleges rangsorolt mérkőzésekkel.

- Mi nem játszhatunk? – szólalt meg hirtelen Sophie. A billentyűzetet kezdtem vizslatni. El is felejtkeztem a két plusz emberünkről.

- Az a gond, hogy heten vagyunk – mélázott el Thony. – Ha valaki nem jön, úgy mehetünk 3 vs 3 játékot a Kanyargó Rengetegben.

- Noah is tud játszani – kaptam fel a fejem, majd a kétkedő pillantások kereszttüzében folytattam. – Oké, lehet, hogy nem profi, de jól játszik. Ha tartjuk, hogy senki nem mehet oda, ahol a legjobb, és hagyjuk őt a kedvenceivel, egész fair játékot kaphatunk.

- Akkor 4 vs 4? Melyik posztot hagyjuk el? – kérdezte Dennis.

- Mondanám, hogy a dzsungelest, de épp az adja meg a játék izgalmát – érvelt izzy. – Nem támadhatsz esztelenül, mert a végén a nyakadba ugrik valaki a bokorból.

- Döntsétek el, addig hozom a bátyámat – mondtam, majd otthagytam a tanácstalan társaságot.

Csoszogva futottam fel a vörös lépcsőkön, egyesével szedve a fokokat, majd határozottan kopogtam Noah ajtaján.

- Mi van? – förmedt rám odabentről.

- Cassie vagyok – válaszoltam. – Emlékszel, hogy még régebben említetted, hogy játszanál velünk?

Az ajtó túloldalán zörgés hallatszott, majd tompa puffanás. Kaparásszerű hangok a padlón, végül közeledő léptek zaja. Görcsös mozdulattal nyomta le a kilincset, csak a fejét dugta ki az ajtó résén.

- Hallgatlak.

 - Kéne még egy ember.

- Persze, hogy szétszívassatok? Kösz nem! – húzódott vissza.

- Noah! 4 v 4 meccs lesz, te lennél a nyolcadik. Mindenki olyan poszton megy, ahol gyengébb, te pedig mehetsz oda, ahol a legjobb vagy, azzal, akivel a legjobb vagy – győzködtem. A fiú csak a szemét forgatta, ezért folytattam. – Heten vagyunk és szükségünk van rád.

- Én miért nem hiszek neked?

- Mert nem szoktunk ilyeneket csinálni.

- Most hirtelen mégis? Érdekes.

- Rendben, kéresd csak magad nyugodtan! Bocs a zavarásért – fordultam vissza a lépcső felé, színpadias mozdulatokkal. Elértem a második lépcsőfokot. Harmadikat. Negyediket.

- Várj! – szólt utánam. – Jól van, megyek. De én mondom meg, ki lesz velem!

Megtorpantam, majd a bátyám feltételét hallva elégedett mosoly ült ki az arcomra, s folytattam az utam vissza a nappaliba.

Rövid kitérőt tettem a konyhába, nyolc kis üvegtálkát vettem elő a szekrényből. Kezemben tartva a fagylaltos bödönt, mindegyikbe ugyanakkora adagokat kanalaztam. Díszítésképp kevés tejszínhabot nyomtam rájuk, de valamiért hiányérzetem támadt, ezért csorgattam még a habra egy kevés csoki szirupot, végső simításként pedig apró cukorkákat szórtam rájuk, a kiskanalak mellé pedig csoki roládot szúrtam.

- Kalóriabomba – suttogtam a végeredményt szemlélve, majd tálcára téve a tálkákat visszaindultam a nappaliba.

Hat szempár csillant fel, amint megláttak a kezemben a fagylaltokkal egyensúlyozva. A helyiség közepén lévő alacsony üveg dohányzóasztalra tettem a tálcát, majd egy adagot magamhoz véve visszaültem a helyemre.

- Sikerült dönteni? – kérdeztem a tejszínhabot kanalazva.

- Kristályseb pályán játszunk, és nincs megszabva,  milyen karaktert vihetsz – közölte Dennis.

- Nagyon helyes – bólintott az éppen belépő Noah, aki az utolsó tálkát kisajátítva foglalt helyet a velem szemben lévő fotelban. Céltudatosan a szemembe nézett, ahogy felnyitotta a laptopját és bekapcsolta.

- A csapatokról nem tudom, mit döntöttetek, de a bátyám azzal a feltétellel volt hajlandó csatlakozni hozzánk, hogy ő választja meg a csapattársait – kommentáltam, leplezve azt, hogy a fiúnak mindig is vágya volt egy félprofi csapat ellen, vagy épp annak oldalán játszani.

Mondatom végére érve elégedetten emelte kék szemeit a képernyőre. Elméláztam a kettőnk között lévő különbségeken, és meglepően konstatáltam, hogy ilyeneket könnyebben találni, mint hasonlóságokat. Noah magas volt, sportos, szívdöglesztő zenei csodagyerek. Világító szemeivel és kócos koromfekete hajával senki nem mondta volna meg, hogy a rokonom. Alacsony voltam, barna hajam gyűrűkben végződött, szemem pedig zölden fénylett. Az egyetlen bizonyíték, hogy nekünk mégis valami közünk van egymáshoz, mindenki szerint a mosolyunkban rejlett.

- Te, te és te leszel velem – jelentette ki a lövészünkre, a dzsungelesünkre és a tartalékemberünkre mutatva. Elmosolyodtam a kiszámítható döntésén. Véletlenül sem akart lányokat a csapatába, Zacket pedig túl fiatalnak találta az ő oldalán való játékra.

- Legyen valami tétje is a dolognak – vetette fel Thony.

- Mire célzol? – csillant fel a bátyám szeme.

- Nekem van egy ötletem – nézett Dennis a legfiatalabbra. – A vesztes csapat fürdik, Zack módra.

- Vagyis ruhában, ordítva belevetik magukat a vízbe? – nevetett fel Zachary a medence felé sandítva.

- A francokat! – adott hangot a véleményének Matt is. – Ha már fürdetünk, mi dobáljuk bele őket.

- Milyen biztos vagy a győzelemben – ütöttem bele enyhén a lábába.

- Téged bármikor legyőznélek – kacsintott rám.

- Ez csak akkor lesz probléma, ha mi nyerünk – szólalt meg Sophie. – Mi nem bírunk el titeket.

- Igaz. Ha ti nyertek, fürdünk. Ha mégis veszítenétek, kisminkelünk titeket és holnap reggelig úgy kell maradnotok – zárta le Izzy.

- Legyen! – bólintott mindenki.

- Lányok, telefonokat tegyétek ki – figyelmeztetett Zack. – Az enyém a múltkor nem úszta meg szárazon. Szerencse, hogy még működik.

Elrendeztük a csapatokat, majd kezdődött a meccs. Mivel egy légtérben volt mind a nyolc ember, a taktikai megbeszélés a chaten zajlott.

 - Cicát hozok. De nem a vadászt – írtam, majd kiválasztottam a karaktert. Aggasztott, hogy nem látjuk  a másik csapat döntéseit.

- Én kiélem a yordle-mániám! – folytatta Sophie, majd rögtön véglegesítette a miniatűr tündért.

- Kéne olyan is, ami nem varázsból sebez – vélekedett Zack, mire válaszul Izzy egy árnyék nindzsa mellett döntött.

- Megteszi? – kérdezte a lány.

- Tökéletes – érkezett a rövid válasz.

- Nem tudom, kivel jöjjek – sóhajtott fel Zachary, majd a véletlenszerű hős gomb nyomogatásába kezdett. –Ez buzi. Ez nem tetszik. Ezen sok a ruha. Ez béna.  Ez Teemo. Na végre!

 A fiú felkiáltásával egy lélekgyűjtő halott hóhért választott.

- De nem pont te mondtad…? – reagáltam, de már későn.

- Tank – magyarázta.

- Ezek után csak az ütne nagyot, ha a két csapatban lennének azonos hősök – nevetett fel Noah, miután mindenki véglegesített. A csapat egymásra nézett, majd zavart kuncogások közepette ingattuk meg a fejünket és kezdtünk tiltakozni. Majdnem hogy kizárt volt.

A töltőképernyőn bebizonyosodott az igazunk. Ugyan a bátyám is yordle megszállott volt, ő jobban szerette a mókusra ténylegesen hasonlító példányokat, mint a köpő csöves gombászt. Matt és Dennis egyaránt hatalmas bogarakra hajazó lényeket hoztak. Míg Mattie karaktere egy kék sáskaszerű ugráló borzadály volt, a másik fiú egy brutális termetű és kinézetű csáprágós, csótánynak csúfolt piros szörnyeteget hozott. Thony pozitívan lógott ki a sorból, ő nagyon is emberi karakterrel érkezett.

- Milyen rég játszottam ezen a pályán! – sóhajtottam fel, amint bedobott minket. Ez teljesen más volt, mint az Idézők Szurdoka. Körben elfoglalásra váró pontok álltak, amik a játék kezdetén egyik csapatot sem szolgálták, csak miután valamelyik fél kisajátította azokat. Onnantól toronyhoz hasonlóan kezdtek viselkedni, de mégsem teljesen. A meccs célja itt is a Nexus elpusztítása volt, de bonyolultabban, mint a normális játéknál. A pontok elfoglalásával, ellenfeleink megölésével az ő Nexusuk életpontjai folyamatosan fogytak. Előbb kellett elérni, hogy az ellenség számlálója elérje a 0 pontot, mint nekik sikerülhetett volna. Egyszerűnek hangzik? Nem volt az.

- Csalni ér? – gépelte azonnal Izzy.

- Mire gondolsz? – fordultam hátra, mire újra pötyögni kezdett a billentyűzeten.

- Rálátok Matt képernyőjére – válaszolta. Megpróbáltam oldalra sandítani, de a fény megcsillant a kijelzőn, így nem tudtam kivenni sok használhatót.

- Csak óvatosan, ne túl feltűnően, de jó lesz ez! ;) – írtam.

Kezdetét vette a játék, mindenki a szürke pontok felé vette az irányt. Reflexből a fent, középen lévő Szélmalomhoz indultam. Átváltottam macskaformába, és ugrálva közeledtem a célom felé. Meglepetésemre Noah előbb ért oda, így előbb kezdte foglalni a pontot. Egy pillanat alatt visszaváltoztattam a karakterem emberré, majd egy dárdát dobtam a mókusnak. A foglalás megszakadt, én pedig újra vadmacskaként a karakterre ugrottam, néhány karmolással komoly sebzést okozva. A bátyám menekülni próbált, én pedig kitartóan üldöztem. Közel ért a csapata által már meghódított ponthoz, fedezéket keresett, míg Thony felém ugrott. Macskaformában kitértem előle, majd emberként dobtam Noah után egy utolsó dárdát. Noha már nem láttam az aprócska hőst, tudtam, hogy talált, hisz felhangzott a női hang „Első gyilkosság” bejelentése.

- Ez csak szerintem nem fair? – mérgelődött a bátyám.

- Ő volt az első komolyabb karakterem, de a mai napig nem tudok vele normálisan játszani. Azt hiszem, sportszerűnek nevezhető – mondtam, miközben Anthony ellen harcoltam. A sebzésem előhozta a fiú passzívját, amitől a karakteréből hirtelen kettő jelent meg velem szemben. Véletlenszerűen kiválasztva ráugrottam a jobb oldalira, mire az fojtott sikollyal omlott magába a karmaim között. A hang viszont néma maradt, nem jelzett gyilkosságot. Tévedtem, a klónt támadtam. A fiú kellően megtorolta a hibámat, két képességével hazaküldte a karakteremet. A képernyő fekete-fehérre váltott a mozdulatlan dzsungellakó felett.

Amíg a fiúcsapat fele velem volt elfoglalva, a mieink sikeresen meghódítottak három pontot, a Kőbányát, a Finomítót, s a Szélmalmot is, így a pálya egész bal oldalát.

Amint újraéledtem, a pontok között húzódó dzsungelbe vettem magam, lerövidítve az utam az őrizetlenül hagyott pont felé. A másik csapatból három ember biztonságos távolból tudtam a célomtól, így magabiztosan mozogtam. A pálya másik fele még a macskával is messze volt, így a többieket kezdtem figyelni. Izzy a térkép legközepén lévő Viharpajzsok felé indult, de meglepetésére Dennis is megjelent. A lány könnyedén ugrált el a csótány képességei elől, közben apró sebzéseket okozva neki. Mellettük elhaladva visszaváltottam emberbe, hogy pótolni tudjak egy keveset Isabelle életerején, majd újra macskásítva folytattam utam a Fúrótorony felé.

- Jobban szerettem ezt a pályát, amikor még nem tudtam a pontok neveit – grimaszoltam. – Ha megnézed a grafikai elemeket, az egész olyan meseszerű. A gépek, házak, tájak. Erre kapsz tök masszív neveket, amik lerombolják az illúziót.

- Szerintem illik hozzá - szólt Zack. – Mindegyik.

- Én sem mondanám a Finomítónál lévő házra, hogy Lulu lakhelye lehetne – utalt Sophie a saját hősére. A gondolat mosolyt csalt az arcomra.

Végre elértem, a célom, és a pont foglalásába kezdtem. Matt mellettem ültében feljebb csúszott, hátát a kanapénak támasztva, tekintete pedig az én képernyőmre tévedt. Arcán értetlenség keveredett ijedtséggel, majd karaktere végcélját a Viharpajzsokról a Fúrótoronyra módosította. Gondolkodni kezdtem. Ha arrébb ugrok, nem tud olyan egyszerűen elkapni, de megszakad a foglalás, az ellenséges csapat minionjai pedig megakadályozzák a mieinket, hogy befejezzék a megkezdett munkát. Ha maradok, talán be tudom fejezni a pont elfoglalását. Talán.

A Fúrótorony kristálytornya elvesztette piros színét, semleges terület lett. Lassan, túl lassan kezdett zöldre váltani, Mattie karaktere pedig túl gyorsan közeledett.

- Fuss! – írta Izzy, aki időközben sikeresen ölte meg Dennis bogarát. – Követem, de nem fogom utolérni.

Tanácstalanul emeltem a kezem a szám elé, törtem a fejem, hogy mit tehetnék. Átváltottam állat formába, majd átszökelltem a pont másik oldalára. Rögtön a minionok célpontjává váltam, de legalább gyorsabban futott végig a zöld csík a kristálytorony peremén. Az egyik, a pálya közepéről induló ösvényről Matt karaktere magasra emelkedve próbálta a macskára vetni magát. Sikertelenül, mert az eddig a bokorban lapuló Zack kampójával még a levegőben elkapta a sáskahasonmást, majd maga felé rántotta, ráugorva pedig tőlem távolabb lökte, épp elég időt szerezve nekem, hogy a csapatom uralma alá kerítsem a Fúrótornyot.

- Ezt nem hiszem el – morogta Mattie.

- Pedig igazán megszokhatnád a hasonlókat a csapat szupersztárjától – mosolygott, vagyis inkább vicsorgott Zachary. – Aki ki is lenne más, mint a támogató!

Felnevettünk, majd újra felvettük a játék pörgős ritmusát. A meccs nagy részében ötből három pont a miénk volt, így lazán fogadtuk, ha megöltek valamelyikünket. A nexus életerejéből ugyan két pont veszteséget jelentett minden játékos halála, a többlettornyok másodperenkénti mínusszal jártak.

A csaták egyhangúvá váltak, oda-vissza ment a marakodás, a laptopok időnként a harc zajait visszhangozták. Dárdák suhantak, méreggel átitatott lövedékek repültek, éles pengék szálltak, tündérek röppentek, láncok csörögtek, kampók akadtak áldozatukra. Hatalmas bogarak foga mélyedt a préda húsába, majd csócsálva sétált tova, míg a bokorból a legkülönfélébb szerzetek vetették magukat a kezdődő vérengzésbe.

A hangok ismerősnek hatottak, könnyedén beazonosítható volt, melyik kitől származik. Sikolyok és morgások zárták le az ütközetet, amiből ezúttal a fiúcsapat került ki győztesen. A képernyőről eltűntek a színek, a pálya zenéje pedig felhangosodott. A boltban kezdtem nézelődni, hogy halálom idejét is tartalmasan töltsem. A könnyed dallamokba szöveg vegyült. Nem a szokásos női hang, nem a boltos manó szövege, de még csak nem is valamelyik karakteré. Homlokomat ráncolva emeltem fel a fejem, hogy rátaláljak a zaj forrására. Egyre többeknek tűnt fel az ismeretlen nesz, míg végül mind a nyolcan tanácstalanul néztünk egymásra.

- Miért nem lehet megállítani a meccset? – mérgelődött Izzy.

- Nem olyan játékmód – válaszoltam. – Egy pillanatra tekerjétek le a laptop hangját nullára!

A szobára csend telepedett, csupán a vékony, kislányéhoz hasonlító hang töltötte be a teret. Egyértelműen az asztal felől jött. A sima üvegfelületen a tálca és azon kívül néhány fagylaltos tál várta, hogy eltakarítsuk őket, valamint mellettük három mobil terpeszkedett. Gyanakodva kaptam fel a sajátomat, de az némának bizonyult. Sophie is hamar követte a példámat, hasonló eredménnyel.

- Ne nézzetek rám! – védekezett Isabelle, mikor hátrapillantottam.

Az utolsó árválkodó telefon a legfiatalabb fiúhoz tartozott. A készülék rendületlenül zengte a mindössze két mondatból álló szövegét, ami akkorra már tisztán érhetővé vált: I will kill you. Don’t worry, you’ll die!

- Ez azért durva – mondta Dennis.

Zack kimért léptekkel indult meg a telefon felé. Kioldotta a zárat, a szokásos kezdőképernyő fogadta. Két érintéssel előhozta a feladatkezelőt, ám az nem jelzett aktív alkalmazást. Levette a média hangerejét, majd a riasztásokét is, ám a mobil továbbra is a hátborzongató sorokat kántálta.

- Oké, ebből elég – szólalt meg a fiú indulatosan, majd kikapcsolta a készüléket. Végre teljes lett a csend, így koncentrálhattunk újra a játékra.

A Nexusok életpontjai már rég 50% alatt jártak, a tétlenséggel töltött idő közben néhány pont ismét semlegessé vált. Újult erővel vetettük magunkat újra a harcba. A Csontudvart céloztam meg, így a pálya alsó részén indultam útnak. Velem tartott Sophie, akinek a karaktere lassabbnak bizonyult az ugráló macskámnál. A lány elhasználta egyik képességét, a tündér felpattant a gigantikus varázslóbotjára és virágcsíkot húzva maga után tartotta velem a lépést. Odaérve a jobb alsó sarokhoz Sophie foglalni kezdte a pontot, míg én biztosítottam a terepet. Eldobtam egy dárdát egy közeli bokor felé, elriasztani, aki épp felénk tartana, de a lándzsa egy, még a bozót előtti célpontba fúródott, noha látszólag nem volt ott semmi. Átváltottam állat formába,  majd arra a pontra ugrottam, ahol a dárdámat elnyelte a föld. Első karomlás, semmi. Második karmolás, semmi. Ha jól számoltam, a soron következő, vagy azutáni támadás kivégezte volna a rejtett karaktert, így újra nekifutottam.

Ekkor azonban a hátamon végigfutó borzongás megremegtette a karom, félrekattintva pedig nem okoztam sebzést a bátyám láthatatlan karakterének, aki kihasználva két idéző varázslatát hamar biztonságos távolba került tőlem. Nagyot sóhajtva fordítottam fejem az ablak felé, ahol a fotelban kuporogó Zack telefonja újra beszélni kezdett.

- Ezt nem értem! – mérgelődött a fiú. – Most kapcsoltam ki.

- Szedd szét! – javasolta Dennis.

- Már ha tudnám. Nem bírom leszedni a hátulját, nincs körmöm – válaszolta a legfiatalabb.

- Add ide! – nyújtotta a kezét Sophie.

Zachary tökéletes dobással a lány kezébe adta a mobilt, aki gyakorlott mozdulattal lepattintotta a hátlapot, majd kikapta belőle az akkumulátort. Pár másodperc múlva visszahelyezte bele, és elkezdte bekapcsolni.

- Ne rakd vissza a hátulját – szóltam rá.

A készülék betöltött, majd a PIN kódot kérte. Néma volt, ezért mind fellélegeztünk. Korai volt, hisz néhány pillanat múlva a vékony hang rövid hörgés után friss lendülettel kántálta halálos ígéretét.

- Szórakozol velem? – sziszegte Zack a fogai közt.

- Akkor most jön az a rész, ahol darabokra szedjük – bólintott Izzy.

Sophie kérdőn nézett rá, majd a kikapcsolásra sem fordítva időt megszabadította a telefont az akkumulátortól, majd a SIM kártyától, végül pedig a memóriakártyától is. A mobil ott hevert az asztalon, totálisan lecsupaszítva. Ártatlannak tűnt, egy átlagos androidos vacaknak, nem olyannak, aki vérszomjas kislányként a vesztedet zengi.

- Ha most mondok olyanokat, hogy pricc, meg pracc, attól megjavul? – nevettem fel ügyetlenül utánozva a filmbeli varázslókat.

- Rakd össze, és kiderül – temette Zack arcát a tenyerébe. – Én már bármit el tudnék képzelni.

Engedelmeskedve minden alkatrészt a helyére pattintottam, gyanakodva kapcsoltam be. Ismét a kódot kérte, valamint a kártyán lévő fájlokat kezdte analizálni. Nem szólalt meg, semmilyen hangot nem adott ki. Önelégült mosollyal passzoltam vissza a készüléket a tulajdonosának.

- Egy kibaszott boszorkány vagy! – mutatott rám vádlón, miután a mobilban lakozó kislány minden teszt ellenére is néma maradt - látszólag végleg.

Megvontam a vállam, majd kacsintva fordultam vissza a már jócskán előre haladt meccshez. Gyorsan vásárolta pár tárgyat, majd a térképre néztem, ahol közel az összes pont pirosan világított. Siettem a legközelebbi ellenséges kristálytoronyhoz, hogy változtassak a helyzetem, ám ekkor fémes kattogás vette kezdetét. Felpillantottam a Nexusok életerejére, és ekkor tudatosult bennem, hogy amíg a telefonnal babráltunk, a mérkőzés kevesebb résztvevővel ugyan, de lejátszódott. A statisztikai adatok alapján Thony és Noah karakterei voltak egész idő alatt aktív résztvevői az összecsapásnak, így különösebb kihívás nélkül bevégezték a játékot. Dennis és Isabelle sem voltak annyira lemaradva, mint én vagy Zack, de az emberelőny még így is bőven a fiúcsapatnál volt.

Méregtől fortyogva néztem körbe az arcokon, ahogy mindenkiből más érzelmeket vált ki a felismerés. Tiltakozni senki nem próbált, menteni lehetetlen volt. Félig lecsuktam a laptopot, az asztal alá csúsztattam, elfogadva a vereséget, majd hátradőlve Mattie gépét kezdtem figyelni. A fiú az utolsó pillanatokban bőszen gépelt valamit. El akartam olvasni, de elrántotta előlem. Makacsul utána kaptam, megragadtam a fiú bal kezét, s lefejtettem a laptopról. Hosszadalmas beszélgetés folyt a csapatukon belül, aminek a témáját ugyan nem tudtam megfejteni abban a néhány másodpercben, de furcsán sokat szerepeltek benne a vesztesek nevei. A képernyő a mi csapatunk Nexusához csúszott, a chat pedig még egy utolsó üzenetet jelzett Izzy részéről. Újra felvillantak a fiúk idétlen hangulatjelekkel teletűzdelt sorai, s hirtelen egyértelművé vált a beszélgetés értelme.

Előre eldöntötték, ki melyik szerencsétlent dobja be a medencébe.

A kék kristály szétrobbant, Matt tekintete pedig egy pillanatra találkozott az enyémmel. Gonosz mosoly kúszott az arcára, szeme pedig fény csillant. Menekülni akartam. Négykézlábra ugrottam, így mire a fiú biztonságos helyre félrerakta a laptopját, már majdnem álló helyzetben voltam. Sajnos nem voltam elég gyors, és mielőtt elfuthattam volna egy erős csukló fonódott a bal bokám köré. Megpróbáltam kirántani, de az erőlködéssel csak annyira mentem, hogy egyensúlyomat vesztve, nevetve estem fél térdre. A fiú abban a pillanatban, ahogy a lábam a padlót érintette, szabad kezével átfogta a derekam.

- Most megvagy! – kuncogta.

Könnyedén a karjaiba emelt, én pedig engedelmesen elfogadtam a sorsom, lelkem mélyén már a bosszúmat forralva. Dennis kapta el legkönnyebben barátnőjét. Az apró lánnyal futva indult meg a tornác és a medence irányába. Az üvegajtó nem volt végig kinyitva, a fiú pedig sikeresen rohant neki az ajtó egyik csukott szárnyának. Az mély kongásba kezdett, a csapat pedig egy emberként szisszent fel, ahogy Sophie kis híján kiesett barátja karjai közül.

Thony arcán ördögi mosollyal sétált a kanapéhoz, a rajta lévő lányt pedig bármiféle különösebb megerőltetés nélkül vette a vállára. Világos bőrén kidagadtak az izmai, sportőrült mivolta így megkérdőjelezhetetlenné vált. A szőke fiúhoz kezdtem hasonlítgatni. Egyező kockaság, ugyanaz a bokszedzés, más szabadidő. Más és más értelemben, de minkét fiú tagadhatatlanul jól nézett ki. Anthony erősebb volt, formás bicepsze sokat árulkodott a sport iránit szerelméről. Vörös hajához, zöld szeméhez szeplő és fakó bőr társult. Vele szemben Matt napbarnított bőre és kócos szőke haja és sötét szeme a fiú ellentétnek hatott, bár igaz, mindkét srác életvitelét kockának, míg hasukat kockásnak csúfolták.

- Hát te meg mit nézel? – kérdezte, amint észrevette, hogy szememmel az arcát vizslatom.

Válaszra nyitottam a számat, de a bátyám őrült ordítása belém fojtotta a szót. Tarzant megszégyenítő hangokat kiadva rohant Zack felé, aki halálra vált arccal figyelte. Felkapta a fotelből, majd a futás lendületét megtartva a medence széléig szalad vele, ahol hirtelen állt meg s hallgatott el. Zachary a meglévő lendületének köszönhetően a medence közepén landolt, hatalmas csobbanással.

Ekkorra Dennis és Sophie is odaértek. A fiú megpróbálta a vízbe dobni a lányt, de az minden erejével és mind a négy végtagjával a fiúba kapaszkodott. Pár másodpercig csak álltak ott tétlenül, majd hirtelen ötlettől vezérelve Dennis csiklandozni kezdte barátnőjét. Senki nem számított rá, - ő sem, - így a lányt hangos sikítás kíséretében nyelte el a kékség.

- Nem is vagyok csikis! – kiáltotta Sophie, amint levegőhöz jutott.

Mattie kérőn rám nézett, majd kiskutya szemes bocsánatkérő arccal elindult a tornác felé. Menet közben a fiúhoz közelebbi, bal karommal átnyúltam a keze alatt, majd azt a másik, nyakát karoló kezemhez kulcsoltam. Matthew a medence szélénél megállt, majd határozott mozdulattal a vízbe dobott. Esés közben a kezeimet összefonva tartottam, amíg bírtam, ez pedig épp elég volt ahhoz, hogy a fiú elveszítse az egyensúlyát. Előrébb lépett, hogy ne boruljon bele a medencébe, de lába megcsúszott, ő pedig tehetetlenül dőlt bele a hűs kékségbe.

A víz nem volt olyan hideg, mint amilyenre számítottam. A talpam nem érte el a medence alját, szemem pedig kinyílt. Apró buborékok ezrei szökelltek a felszín felé, megtörve a kiábrándító kékséget. Lendületet véve, ívesen úsztam fel, hogy fejem körül lebegő hajam a felszínen ne az arcomra tapadjon. Hátrafordultam, s hat röhögéstől fetrengő alakkal találtam szembe magam. Amint Mattie újra kapott levegőt a meglepettségtől, ő is csatlakozott a hahotázó társasághoz.

Thony már meg sem erőltette magát, Izzyvel a vállán egyszerűen belesétált a medencébe. Sophie Dennis lábát kezdte rángatni, de a fiú csak a fejét rázta, végül egy hatalmas bombával ugrott a hideg kékségbe.

- Hát te ezt mégis hogy képzelted? – jelent meg mellettem Mattie.

- Te sem gondoltad komolyan, hogy megúszod szárazon, ha beledobsz a vízbe? – nevettem fel.

- Talán elhittem – válaszolta, majd bocsánatkérően átöleltem a fiút.

Egyik kezemet még a vállán nyugtatva távolabb akartam úszni tőle, de Matt megfogta a derekam. Hevesen kalimpáló lábaink egymásnak ütköztek, ahogy próbáltunk a felszínen maradni. Remegő kezével kisöpört az arcomból egy rendetlen tincset, ezzel együtt végigsimította az arcom. Nem tudnám megmondani, pontosan miért, de ezzel a gesztussal minden fiúhoz köthető gondolat elvesztette ártatlan mivoltát. Lassan kezdett magához közelebb húzni, én pedig a döbbenettől megkövültem vártam mi fog történni.

A hideg víz apró tűszúrások érzésével terítette be az arcomat. Hatalmasakat pislogva próbáltam rájönni, ki fröcskölt le, egyetlen lehetséges elkövető a bátyám hahotázó alakja volt, aki egy másodperccel azelőtt még a parton állt.

Noah nevét kiáltva a fiúra vetettem magam, a hátán szerencsétlenkedve próbáltam őt a víz alá nyomi, aminek a vége az lett, hogy engem nyelt el újra teljesen a kékség. Mikor újra felbukkantam, már az egész csapat rajtam röhögött.

Gondtalanul nevetgéltünk és fröcsköltük egymást a medencében mind a nyolcan, ügyet sem vetve rá, hogy a szomszédok hülyének nézték azt a pár fiatalt, akik ruhástól lubickolnak a hátsókertben.

3. Fejezet. Warriors of Distance

Halihó mindenki! 

Technikai okok miatt ez a rész később kerül ki. Nem csinálunk belőle rendszert, továbbra is a vasárnap marad az új fejeztek napja! 

Az elmúlt héten történt néhány változás az oldalon. Ilyen például, hogy már nem csak komment formájában tudtok visszajelzést adni a fejezetekről. Alattuk apró négyszögekbe kattintva tudathatjátok velem, mennyire nyerte el tetszéseteket az adott rész. Aki eddig bármilyen formában a tudtomra adta, jó-e az, amit csinálok, annak nagyon köszönöm! Érdekes formáját választotta erre két ismerősöm, akik a blog ötletének szabályos másolásába kezdtek...

Újdonság még, hogy a fejezetek gyűjteménye mellett találtok egy rövid jellemzést a fontosabb szereplőkről. (Az oldalakat tovább fogom bővíteni, de talán nem a közeljövőben.) 

- Jegyeket, bérleteket! – zengte az ellenőr, mély hangjával betöltve a buszt.

Amikor mellém ért, megeresztett egy mosolyt, majd megvárta, hogy a táskámban kezdjek kotorászni. Átnyújtottam neki az igazolványomat, majd újra a tájra meredtem. Fülesemben dübörgött a zene, igyekeztem kizárni a tömegközlekedés minden kellemetlen velejáróját.

Valaki határozottan megbökte a vállam, így kénytelen voltam odanézni. Egy vöröses hajú, magas fiú ült mellettem az előbb még üres ülésen.

- Ez a tiéd – nyomta a kezembe a bérletem.

- Kösz – mosolyogtam rá. A zsebembe akartam csúsztatni az irataimat, majd visszatérni az ablakon kifelé bámuláshoz, de nem hagyta. Elkapta a kezem és az igazolványtartóra meredt.

- Ez mi? – kérdezte. Kénytelen voltam megszabadulni a fülhallgatótól. Nem akartam bunkó lenni, és úgy tenni, mintha meg se hallottam volna a kérdését.

- Egy játékbeli karaktert ábrázol – válaszoltam unottan a mókusszerű lényre pillantva.

- Azt tudom – nevetett fel. – Te is játszol?

- Valami olyasmi.

- Mid?

- Vagy támogató. Vagy top, de az nagyon ritkán.

- Én is mides vagyok.

- Jó is az – mondtam remélve, hogy ennyiben hagyja a beszélgetést.  De folytatta.

- Nézted a pénteki meccset? Brutális volt!

- Az nem kifejezés – néztem vissza rá. – Mit szóltál a végéhez?

- Hiányoltam az interjúkat – csóválta meg a fejét. Az eredmény kihirdetése után csak a vesztes csapattal beszélgettek el, a győzteseket békén hagyták. Mivel mi bejutottunk a legjobb 16-ba, minden meccs után legalább két riporterrel kell beszélnünk, és legalább két kamerába kell kedvesen vigyorognunk, így a szervezők úgy döntöttek, ezt a részt most kihagyják.

- Nézd a jó oldalát. A kiesett csapatok sosem kaptak még ekkora figyelmet.

- Lehet, csak tudod, én azért mégis kíváncsi lettem volna a Warriors interjújára – grimaszolt, majd kiengedett az ajtóhoz.

- Miért? – Megnyomtam a leszállást jelző gombot, mire egy apró lámpa kigyulladt a fejem felett.

- Állítólag csajok is vannak benne.

- Nem láttál még lány játékosokat?

- Profikat nem.

- Tévedés. Épp azzal beszélsz – hátrakacsintottam a vállam felett, majd leugrottam a buszról, otthagyva az ismeretlen kék szemű fiút, s várva, hogy felkaparja az állát a padlóról.

A telefonom kijelzőjére pillantottam, s konstatáltam, hogy késésben vagyok.  A pulcsim zsebébe tuszkoltam az eszközt a fülesemmel együtt, majd futólépésben indultam meg az állomás felé. Két lépéssel felszökelltem a lépcsőkön, s zihálva a csarnokba vetettem magam. A táblákat kezdtem figyelni, a Notrhwich Express érkezési idejét. A kijelző szerint késett, akárcsak én. A kijárathoz legközelebb eső padokhoz siettem, s leültem rá. Mindig is tetszett a terem belső elrendezése: a hátukkal egymásnak fordított ülőhelyekről az egész várakozót át lehetett látni. Felhúztam a lábam, majd a kijelzőkkel szembe fordultam. Előttem, s egy sorral tőlem jobbra is padok sorakoztak a terem hosszában, s mindkét irányban is, maximálisan kihasználva a teret, mégse téve zsúfolttá azt.

Hosszú percekig nyújtogattam a nyakam idegen ismerőseim után kutatva, sikertelenül. Még egyszer ellenőriztem a járatot, majd a megbeszélt találkozó helyét és idejét, de kétség kívül jó helyen voltam. Unalmamban a körülöttem lévő embereket kezdtem figyelni. Egy öltönyös, aktatáskás fickó a pénztárnál vörösödő fejjel ütötte a pultot arra hivatkozva, hogy le fogja késni a járatát. Egy középkorú nő nagy táskákkal az egyik biztonsági őrrel beszélt egy eltűnt pénztárcáról, miközben a kisfiát fegyelmezte. Az őr csak a fejét ingatta, néha jegyzetelt. Egy fiatal srác idegesen toporgott, miközben az érkezőket nézte, hamarosan pedig egy felé rohanó szőke lány jelent meg a némán hömpölygő tömegben. A pár egymás karjába ugrott, a csomagokkal már nem is törődve örültek a viszontlátásnak. A bejárattól kissé jobbra egy srác pengette a gitárját. Egy régi számot énekelt, lábával dobolta az ütemet és szépen mosolygott az arra járókra némi apró reményében.

Néhány ember elveszetten nézegette a falra kiterített várostérképeket, s legtöbben onnan rögtön a város sűrűjébe vetették magukat. Ketten azonban feltűnően hosszú ideig böngészték a labirintusszerű utcákat. A fiú markában egy tépett cetlit szorongatott, rajta szögletes betűk formáltak néhány szót. A lány egy látványos „Feladom!” kiáltással karon ragadta a barátját és a mellettem lévő padrészlethez vonszolta.

- Biztos, hogy jó címet adott meg? – kérdezte hátát a karfának vetve, hogy szembefordulhasson a fiúval.

- Nem mondott ő semmit. Ez a facebook-ról van – lobogtatta meg a papírdarabot, mire én elfojtottam egy mosolyt.

- Jesszus, te így akartál berohanni egy teljesen idegen városba? Egy idétlen cetlivel és egy nem is hivatalos lakcímmel? – kapta ki a kezéből.

- A nevét tudom – próbált mentegetőzni.

A helyzet komikuma enyhe deja vu érzést idézett elő bennem, így öntudatlanul is széles mosolyra húztam a számat. A lány tehetetlenül forrongva tekintett körbe, majd a reakciómat látva a barátjához fordult.

- Hívd fel, hogy itt vagyunk. A száma azért megvan, ugye? – tette hozzá.

- Skype-ról szedtem. De biztos, hogy jó! Már beszéltem vele korábban.

- Keressek egy telefonkönyvet? – bökött epésen a pénzbedobós telefonok felé. – Cassandra Madler, Birmingham?

Kérdésére a fiú morgott valamit válaszként, amit én már nem értetem, ugyanis előtört belőlem az eddig sikeresen visszafojtott nevetés. A két ember értetlenül bámulta, ahogyan kezemet a számra tapasztva próbálok szóhoz jutni, amíg meg nem szólalt a zsebembe mélyesztett mobilom. Válaszul eléjük dobtam a rezgő készüléket, amin a fiú képe volt látható, alatta a Dennis L. név, végül pedig a hívás fogadására vagy elutasítására szolgáló gombok. Néhány másodpercnyi sokk után ők is kacagni kezdtek, de sokkal inkább kínjukban, mígnem melléjük léptem és egyenként átöleltem a párost.

- Hát nem így képzeltem el az első személyes találkát – vallottam be Sophie-t ölelgetve. Alacsony lány volt, arcát keretező barna hajjal. Hosszú évek óta volt a fiú oldalán, aki kicsit sem meglepő módon magával vonzotta a játék világába. Nem tudnám megmondani, pontosan mikor csatlakozott, de a WoD megalakulása óta ő is elválaszthatatlanul a csapat része lett. Ugyan a hivatalos nevek közt nem szerepelt, titkos fegyverünkként végig velünk volt és támogatott minket.

- Mentségünkre szóljon, hogy te se ismertél meg minket – mosolygott, mikor elhúzódott tőlem.

- Hogy-hogy csak egyedül vagy? – kérdezte Dennis. A fiú sötét haja és szemüvege kiemelték mélybarna szemeit.

- Ti értetek ide elsőnek. A többiek vonata csak pár óra múlva fut be – magyaráztam. – Még elő se tudtam készíteni a lakást!

A vállamra vettem néhányat a csomagjaik közül, majd a buszmegállóhoz sétáltunk. Hiába gyűlöltem a tömegközlekedést, szóba se jöhetett, hogy gyalog tegyük meg az utat hazáig, főképp táskákkal felvértezve.

A nyertes meccs után bekerültünk Anglia 16 legjobb csapata közé, ami egyet jelentett azzal, hogy sikeresen átevickéltünk a selejtezőn. A további rangadókat egy profi stúdióban, modern gépekkel és maximális biztonsági intézkedésekkel szándékozták levezényelni, hogy az élő nézőközönségről és az idegesítő kommentátorokról ne is beszéljek. Folyamatos interjúk, kamerák mindenütt, s persze mindez Londonban. Említettem már, hogy kötelező volt ez időre a Gamer Centrum házaiba költöznünk? A tétmeccsek nyár végén kezdődtek, az apartmanokat és lakosztályokat júliustól foglalhattuk el. Mivel nem akartunk totál idegenekként berontani, felajánlottam, hogy előtte egy, vagy két hétre mindenki utazzon le hozzánk, nyaralás néven.

Az út gyorsan telt el, fesztelen csevegéssel. Dennis néha a fejét fogta, amikor csajosabb téma került szóba, így inkább későbbre halasztottam a smink és körömtippek megvitatását. A leszállás utáni alig kétpercnyi sétaút alatt már a fiú nyafogását kellett hallgatnom. Nevetve torpantam meg a kapu előtt, majd löktem be azt a vendégeim előtt. Ők ahelyett, hogy besétáltak volna csak megálltak és a házra meredtek.

- Hahó? – lengettem meg a kezem az arcuk előtt.

- Nem mondhatod komolyan, hogy te itt laksz – suttogta elámulva Dennis.

Melléjük álltam, s felnéztem a házra. Jobban belegondolva, tényleg túl nagy volt négy személy számra. A kétszintes, egyébként hatalmas épület két hálót és két vendégszobát rejtett, ezenfelül még a saját tetőtéri kuckómat külön gardróbbal, nappalit, étkezőt, konyhát, mosókonyhát, elszórtan fürdőket. Alul garázs kapott helyet, az udvaron pedig sziklakert és medence terült el a grillsütős terasz mellett.

- Szerintem is túlzás – válaszoltam, majd a veranda felé indultam, hogy kinyissam az ajtókat.

- Nincs kutyád? – kérdezte Sophie.

- Anya nem engedte a medence miatt – mondtam, majd a csomagokat hanyagul a nappali padlójára dobtam. – Meg amúgy is, Noah allergiás rá.

- Ú, csak nem a barátod? – huppant le Dennis a kanapéra.

- A bátyám, igenész! – vágtam hozzá egy párnát.

- Cassie, hol fogunk aludni? – fordult felém a lány.

- Igazából ahol épp elkap az álom. Hoztam le a hálózsákokat, pokrócokat meg kispárnákat mindenkinek.

- A szüleid nem fognak hülyének nézni, ha az ágyuk alatt kezdek el horkolni? – szólt utánam Dennis, amikor kisétáltam a konyhába néhány pohárért és frissítőért.

- De, főleg ha Cambridge-ig mész a hálócuccaiddal. El akarják nekem intézni a levelezőit az egyetemen, vagy hogy csúsztathassak. Meg lakik arra pár rokon, akiket rég láttak, szóval egy hónapot ott töltenek anya keresztszüleinél – magyaráztam, miközben limonádét töltöttem három pohárba és szívószálat tűztem beléjük.

- Nolan is velük van? – Sophie biccentéssel köszönte meg az italt, majd a szájához emelte azt.

- Noah – javítottam ki. – A testvérem érdekes történet. Elméletileg itthon van, gyakorlatilag fogalmam sincs. Majd hazaesik valamikor. Az ő szobája az egyetlen hely, amit jobb lenne, ha kerülnénk.

- Nem szeretnél körbevezetni minket? – váltott témát Dennis.

Hirtelen mozdulattal felpattantam a fotelből, majd színpadias mozdulattal meghajolva mutattam a lakás belseje felé. – Csak utánad!

A ház alsó szintjén volt az a tér, ahol a mindennapjainkat töltöttük. Tágas, üvegfalú nappali, nyitott étkező, konyha, hozzá kellő kamra. Hátul garázs és mosókonyha vette el a helyet. A ház központjában széles, piros szőnyeggel borított lépcső kapott helyet. Fent egy kisebb pihenő sziget fogadta az arra tévedőket, a mi játékszigetünk. Kényelmes kanapé, Tv és Xbox játékok, filmek minden mennyiségben. Jobb oldalon három ajtó feketéllett: a középső a legnagyobb hálót rejtette, ami természetesen a szüleimé volt. Ezt a két vendégszoba fogta közre. Ezen a szinten minden szobából ajtó nyílt a házon körbefutó erkélyre. Másik irányba két hasonló méretű szoba kapott helyet az egyik kék hangjegyes, a másik terepmintás bejárattal. A két vendégem egyből a zenés szoba felé indult, s meglepetésként érte őket az éjszín belsőtér.

- Web kamerába ez nem is így nézett ki! – csóválta a fejét Dennis.

- Talán mert ez nem az én szobám – amint mind a ketten felém fordultak, hanyag mozdulattal rúgtam be az enyhén katonai stílusú ajtót.

- Hát ezt nem néztem volna ki belőled – mosolyodott el Sophie.

- A falaimat anyám festette – kommentáltam utánuk lépve a barackszín helyiségbe. – Sosem tudta lenyelni, hogy nem rózsaszínen csillogó Anyuci-Apuci-pici-hercegnője vagyok, így időről időre kompromisszumokra késztet. Én a falakra akartam terepmintát, de ő csak az ajtómra engedte.

- A sötét bútorok nem zavarták? – kérdezte a fiú a polcaim közt nézelődve.

- Három az egy ellen? A család leszavazta – nevettem fel.

- Hova nyílik ez a két ajtó? – torpant meg Sophie.

- Az egyik a fürdőm, a másik a gardrób, ami… – válaszoltam, de mielőtt folytathattam volna, a lány benyitott a jobb oldali szobába.

Sötét falak és fojtott piros fény fogadta. Körbe lapozható táblák, polcok, a szélső falnál két asztal furcsa folyadékokkal, végig a szoba hosszában pedig zsinórok lógtak alá apró csipeszekkel.

- Mi ez a hely? – sikított fel meglepetésében. – Ezek nem a ruháid!

- Tényleg nem. Azokat itt találod, a szekrényekben – kopogtattam meg az egyiket. – Sok van, de nincs szükség külön szobára hozzájuk.

- Ez egy fotólabor? – lépett Dennis a barátnője mellé.

- Ott a pont- bólintottam. - Nem hagytad, hogy befejezzem. Gardróbnak hívjuk, mert mégsem mondhatom, hogy fürdő és labor nyílik a szobámból, de igazából a képeimmel szoktam ebben a szobában szórakozni.

- Te fotózol? – kérdezte a lány visszanyerve a bátorságát és kíváncsiságát.

- Hobbi szinten. Valamit nekem is kell csinálnom szabadidőmben – vontam meg a vállam.

Lesétáltunk, s megmutattam nekik az udvart is. A ház előtt elterülő sziklakertet miniatűr szökőkúttal, majd a nagyobb érdeklődést keltő hátsó részt is.

- A medencét szabad használni? – csillant fel a fiú szeme.

- Ha hoztál fürdőruhát, csak tessék. Vagy ha Zack stílusában szeretnéd, akkor hajrá! – mosolyodtam el. Sophie ösztönösen a barátja karja után nyúlt, hisz mindketten tudtuk, hogy ha rajta múlva, talpig ruhában is belevetné magát a hűs vízbe.

Hosszadalmas vita árán meggyőztük a fiút, hogy várjuk meg a többieket is a medencézéssel, de ő továbbra is kacér pillantásokat vetett a nagy kékségre a nappaliból.

Csináltam limonádékat és pattogtattam kukoricát, majd így tértem vissza a társasághoz.

- Valami zenei kívánság? – kérdeztem a hifi elé lépve. Unottan kezdtem válogatni a számok közt.

- Nekem tetszik ez az aláfestő zaj – szólt Dennis.

Nem tudtam mire gondol, így kikapcsoltam a berendezést és fülelni kezdtem. Alig pár másodpercen belül rájöttem mire gondolt, s sarkon fordulva kezdtem rohanni a bejárati ajtó felé. A kabátakasztó alatt terpeszkedő asztalkára vetettem magam, hogy időben fel tudjam venni a mobilomat, ám mire odaértem, az pont elnémult. Lassan fújtam ki a levegőt, miközben a szemközti tükörbe bámultam, feloldva a telefont, s visszahívtam a számot, amiről nemrég volt egy nem fogadott hívásom, Matt nevéhez fűződve. A fiú az első csöngés után felvette, majd lihegve szólalt meg.

- A szüleid kozmetikusok?

- Tessék? – reagáltam az értetlen beköszönésre.

- A szüleid egy szépségszalonban dolgoznak? – ismételte.

- Mi? Dehogy!

- Akkor miért áll kozmetika a címen ahol laksz?

- Te meg miről beszélsz? – tagoltam a szavakat és igyekeztem megérteni, miről beszél Mattie. – A legközelebbi szépségszalon legalább 10 percnyire van innen. Ez a kertváros, Matthew.

- Basszus, nem hiszem el! – morgott. – Na, akkor tisztázzuk. Az utca meg a házszám, amit megadtál, az jó, igaz?

- Persze.

- Hát mi itt vagyunk – mondta. Kinyitottam az ajtót, majd nagyokat szökellve a kapu felé futottam, s azt is kitártam. Az utca csendes volt, üres. Sehol egy ember.

- Itt biztos, hogy nem. Minden totál kihalt.

- Ne szórakozz velem! – kiáltott rám. Elismételte a címet, ami tényleg helyesnek bizonyult. Tanácstalanul álltunk a város két teljes különböző pontján egy ugyanolyan nevű utcában lévő ugyanolyan számú házat bámulva. Ekkor beugrott valami.

- Melyik állomáson szálltatok le?

- Moor Street Station volt a neve azt hiszem.

- És hogy mentetek el a címre?

- Taxival. Mivel mentünk volna mással?

A homlokomra csaptam és visszaindultam a házba, ahonnan Dennis és Sophie kérdő pillantásokkal méregetett.

- Ez a központi állomás. Minden szép ott és minden jó, de innen messze van. Birmingham nagy, és nem egyszer fordul elő, hogy az utcák nevei körzetenként ismétlődnek. Mi a déli körzetben vagyunk. Ti azt hiszem, a keletiben – magyaráztam. – Amikor a taxisnak elmondtad a címet, ő további instrukciók hiányában a legközelebbi ilyen utcát vette célba. Keleten.

Monológom végére a vonal mindkét végén két-két ember nevetett fel kínjában. Sophie megfogta a vállam és a „Legalább nem csak mi vagyunk bénák!” szavakat suttogta felém.

- Cseszd meg, mire itt kocsit fog az ember… - folytatta Matt. Hangjából eltűnt az idegesség.

- Maradjatok, ahol vagytok, van egy ötletem. Ha egy sötétkék kocsis srác fuvart ajánl, ne féljetek elfogadni! – ezzel lecsaptam a telefont és máris új számot tárcsáztam. Álmatag hang szólt bele a sokadik csörgésre.

- Haló?

- Mikor jössz haza? – támadtam le.

- Mikor menjek? – kérdezte megadóan sóhajtva.

- Emlékszel, hogy pár utcával lejjebb találtál múltkor egy olyat, aminek a neve egyezik a mi utcánkéval?

- Asszem.

- Menj el oda. A tizenegyes szám alatti szépségszalon előtt találsz majd két srácot, őket kéne hazahoznod.

- Hogy kerülnek ide a szerencsétle…. várj! Honnan a francból tudod, hogy hol vagyok?

- Noah, a húgod vagyok, és korántsem olyan szőke, mint amilyennek te hiszel – mosolyodtam el.

- 10 perc és indulok – ígérte, majd kinyomta a hívást.

- A bátyám barátnője abban a körzetben lakik és nem messze az említett kozmetikától – válaszoltam Sophie és Dennis kérdő tekintetére.

- Amíg telefonáltál, azon gondolkodtam, hogy kéne valami tényleges alvószoba, különben teljes lenne a káosz – vélekedett a lány.

- Ez esetben arra gondoltam, hogy nálam elférünk kényelmesen hárman lányok, a fiúk meg párosával megkapják a vendégszobákat. Nem túl nagyok, de aludni megteszi – vontam meg a vállam.

Válaszul két bólintást kaptam. Halvány mosoly futott át az arcomon, amikor belegondoltam, hogy mit fognak reagálni este csapatunk hímnemű tagjai a franciaágyakra.

A felső szinten telepedtünk le újra. Dennis ragaszkodott hozzá, hogy próbáljunk ki egy játékot, ami már rég óta a szíve csücske volt. Beállítottam neki az „új játék” játékmódot, majd Sophie boci szemei hatására átraktam kétjátékos módra. Mind a ketten elhelyezkedtek a kanapén, én pedig törökülésben huppantam le kettejük elé a földre. Kezdetét vették a gyilkos küldetések, a mászkálás a falon, emberek hátára való ugrálás, spontán kivégzések. Nem okozott túl nagy meglepetést, hogy ugyan mind a ketten eléggé bénán teljesítenek, kétségtelenül élvezték.

A tőrök bőrrel való súrlódásának zajába telefoncsörgés vegyült, s ezúttal senkit nem lepett meg a csengőhangom. Behátráltam a szobámba, a játékhangoktól mentesítve, hogy nyugodtan tudjam fogadni a hívást. A vonal másik végén Izzy hangja ismerősen csengett. A vonatról hívott, alig tíz perc volt hátra az érkezéséig.

- Kimegyünk érted – jelentettem ki, noha a lány nem ragaszkodott hozzá. – Még kaját is kell rendelni és nincs kedvem óránként a városba szaladgálni.

Dennis és Sophie vonakodva fogadták az ötletet, tekintve, hogy nekik is velem kéne tartaniuk.

- De akkor meg kell állítani – nyafogott a fiú.

- Nézd – megnyomtam a „pause” gombot, majd elmentettem a játékot és kikapcsoltam a konzolt. – Ez nem olyan, mint a Lol.

A páros hamar rájött, hogyan vehetnek rá szinte bármire, így néhány perc után rábólintottam, hogy taxival menjünk. Én ültem az első ülésen, telefonomat a kezemben szorongatva, időről időre az órára pillantva. Nyugodt sofőrt kaptunk. Nyugodtan vezetett és lassan.

- Cassie –szólalt meg Sophie, amikor az állomás előtti utcába fordultunk. – Bezártad a házat?

- Igen – nyúltam a zsebemben lapuló kulcsomhoz. – Miért?

- Csak arra gondoltam, hogy a fiúknak már rég meg kellett volna érkezniük, és így, hogy eljöttünk, kihalt tér fogadja majd őket.

- Tudom, de nem tehetek róla, hogy sok idő, mire Noah összeszedi magát. Legalább addig lesz idejük feltérképezni a házat.

Amikor megérkeztünk szó nélkül a taxishoz vágtam néhány bankjegyet, majd kiugrottam a kocsiból. Dennis és barátnője is követték a példámat, alig pár másodperc alatt már a siető emberektől hemzsegő váróteremben álltunk. Szememmel a furcsábbnál furcsább szerzeteket kezdtem pásztázni, körbe fordulva kerestem tovább a lányt. Bőröndök kerekei kattogtak a köveken, a hangosbemondóban a késésekről tájékoztatták az utasokat, a vállamon pedig vékony ujjak doboltak. Riadtam néztem hátra, s egy mosolygós arc nézett velem farkasszemet.

Azonnal a nyakába ugrottam, így köszöntve Isabelle-t. Sophie és Dennis is hamar csatlakoztak, négyen álltunk egymást átkarolva a hömpölygő embertömeg közepén.

- Üdv köztünk! – szólt Dennis színpadiasan.

- Higgy nekem, te úsztad meg a legkevesebb balhéval az ideérkezést – bújtam ki az ölelésből.

- Már mindenki itt van? – csodálkozott el, tágra nyitva barna szemeit. Gesztenyeszín haja lágyan omlott vállára.

- Zack nincs. Még nem is hívott – válaszoltam.

- Szerintem mehetnénk vissza, ha nem akarjuk nagyon megváratni a fiúkat – vélekedett Sophie.

- Most jut eszembe – torpant meg Dennis. – Három lánnyal fogok hazamenni. Te jó ég, nem fogom kibírni!

- Ülhetsz előre, ha ettől neked könnyebb – nevettem fel.

Mindegyikünk magához ragadott egy táskát, nekem egy kisebb vállra akasztós jutott, majd egymás vállát átkarolva indultunk meg a kijárat felé. A jobb szélen lépdeltem ügyelve, hogy sikeresen kerülgessük az arra lézengő embereket. Hirtelen előröl egy kéz ragadta meg a derekam és elkezdett hátrafele sodorni. Leszakadtam a többiektől és az idegentől távolabb ugrottam. Felpillantva éjsötét hajjal keretezett kék szemekbe ütköztem. A fiú rám mosolygott, majd csípőre tette a kezét.

- Hova olyan sebesen, kisasszony? – szólt Noah.

- Ne ijesztgess, nyomi! – bokszoltam a bátyám vállába. – Te hogy is kerülsz ide?

- Ezt én is kérdezhetném tőled. Hazarendelsz egy fuvarral együtt, erre otthon sehol senki.

- Mert mégsem hagyhattam, hogy itt várjon egyedül, amíg te hazaérsz – húztam magam mellé Isabelle-t. – Szóval nekem van indokom, de te?

- Hasonló okokkal érkeztem – bökött a tömeg bal széle felé. Mintegy végszóra, valahol a sok ember közt két fiú felordított, majd futásnak eredtek és egy fiatalabb srácot kezdtek a levegő dobálni.

- Állatok – suttogtam.

- Tuti ezekkel akarod megosztani a házat? – kacsintott rám Noah.

- Ők amúgy eddig is itt voltak? – lépett mellém Dennis.

- Mellettük is elmentünk. Hát ez remek! – nevette el magát Sophie.

Amint Matt és Anthony végeztek Zack üdvözlésével, tekintetükkel a bátyámat kezdték keresni. Magas ember lévén nem volt nehéz feladatuk, könnyítésképp Noah még intett is nekik.

- Megvagyunk, mehetünk visz… Cassie! – Matthew amint meglátott, belefagyott a szó és elém szökellve átölelt, majd a levegő emelt.

- Szia Mattie! – viszonoztam harsány gesztusát.

- Izzy, Dennis! Sophie? Ti itt? – érkezett meg Thony is fülig mosolyogva.

Egyesével ölelt meg a három új jövevény mindenkit, végül pedig már nem tudtuk, kihez forduljunk a vidám hangzavarban. Matt rám emelte mélybarna szemeit, majd újra átölelt, szőke haja az arcomat csiklandozta. Amint lábam újra a padlót érintette, valaki a tenyerét határozottan a vállamra tette. Noah próbált meg magabiztosan Matthew és közém állni.

- Srácok, én nem akarok ünneprontó lenni, de igazán indulhatnánk már – szólt kíméletlenül a körbe férkőzve.

- Siet vissza a csajához – kommentáltam. Kellőnek éreztem, s sikeresnek is, amint egy nevetéshullám futott át a társaságon, kivetítve bátyám arcára a tudatot, hogy már közel sem ő a helyzet ura.

A négy fiú ragaszkodott hozzá, hogy ők cipeljék a csomagokat, ha csak a kocsiig is. Elsunnyogva felkaptam két kisebb válltáskát, majd gyorsított léptekkel indultam meg a parkoló felé. A kijárat előtt pár méterrel erős marok ragadta meg a karom, majd hátrafordított. Vörös hajjal keretezett szeplős arc nézett velem farkasszemet, zölden világító tekintete a poggyászokra siklott.

- Ezt most elkérném – szólt határozottan Anthony.

- Nem értem miért gáz, ha viszem a cuccokat – csóváltam meg a fejem, majd megadóan átadtam a két csomagot a fiú kezébe. Ő válasz helyett csak egy köszönömöt morgott, majd csatlakozott a többiekhez.

A bátyám kocsijához érve újabb megoldásra váró problémánk akadt. Nyolcan voltunk, a jármű pedig alig három ülőhelyet tartalmazott az első helyen, a többieknek a platón kellett volna helyet keresni. Bárhogy is, a három az öt ellen kicsit sem bizonyult fairnek.

- Miért nem ülnek előre a lányok, ha úgyis hárman vannak? Cassie vezethet– vetette fel Zack. Mindenki bólogatni kezdett.

- Még mit nem?! – förmedt rá Izzy. – Vittétek a csomagokat, de ennyi. Ugyanolyan tagjai vagyunk a WoD-nek, mint ti. Miért kivételeznétek velünk?

- Mert lányok vagytok – reagált Dennis.

- Nekem van egy ötletem – szólaltam meg, amint Noah utolért minket és elfoglalta a helyét a volánnál. – A cuccokat beszórjuk előre, mi meg felülünk hátra. Talán zsúfolt, de legalább fair.

A hirtelen támadt néma csendben Matt és Thony összenéztek, majd egyszerre mozdultak az első ülések felé. Bedobálták a csomagokat, majd lenyitották a kocsi hátulját, megkönnyítve a feljutást.

- Tartunk bakot? – kacsintott rám Dennis.

Hatan kényelmesen elfértünk, hárman-hárman a kocsi két oldalán. Zack maradt utoljára. Lassan a plató hátuljához sétált, majd felhajtotta a fémlapot. Kérdőn néztünk egymásra, senki nem értette mire készül. Hátralépett párat, majd lendületből ugrott a kocsira, kezével támaszkodva a vékony peremen, kézállásba lendült. Mind ámulva figyeltük a mutatványt, ám a kezdeti sebesség túl nagynak bizonyult, kibillentve a fiút az egyensúlyából. Kapálózva állt talpra a kocsin, majd hátraesett. Csapzott sötét haja megadóan tapadt a vezetőfülke üvegéhez. Barna szemével bocsánatkérőn nézett körbe, s elnevette magát.

- Indulhatunk! – kopogtattam meg a bátyám ablakát, majd mosolyogva fordultam vissza a még mindig harsányan nevető társasághoz.

Az éjszín autó pedig könnyedén gördült ki Birmingham utcáira, fedélzetén a Távolság összes Harcosával.